Világhíres szakácsné
szerző: Móra Ferenc
Valamelyik nap ebéd után leheveredtem a díványra, s abban a nyomban el is aludtam ringatás nélkül. Ez bizony más emberrel is megesik, hanem már olyat nem minden emberfia álmodik, mint amilyent én álmodtam. Azt álmodtam, hogy én vagyok az ákom-bákom király, akinek sárgarépából van a sarkantyúja. Pengetném, pengetném a sarkantyúm - az ám, de egy éhes ürgefiók beleharapott a sárgarépa sarkantyú taréjába. Kirántanám a kardom, hogy kétfelé vágjam vele a fölségsértő ürgefiókot: az ám, ha a kardom nem sáslevél volna. Hozzávágnám a koronám: hát az meg csupa dinnyehaj! Egyedem, begyedem: de mi lesz most már énvelem?
Hát az lett, hogy egyszerre csak megcsendül a fejem fölött valami ezüstharang. Lehet, hogy nem is ezüstharang volt, hanem valami aranyszájú madár: de úgy elinalt erre az ürge, hogy utol nem érte volna száz csigabiga. Aztán végigsimogatta az arcomat az aranyszájú madár puha szárnya. Lehet, hogy nem is az volt, hanem liliomvirág bársony szirma: mégiscsak kinyitottam én arra a szememet. De nem láttam vele se harangot, se galambot - csak egy fehér liliomot. Vilmácska állt előttem talpig hófehérben, egyik patyolatkezével az arcom simogatva, a másikkal fodorkötőcskéje sarkát szorongatva.
- Nini, Vilmácska, te vagy az? - mondom neki. - Ülj le minálunk, légy a mi lányunk!
- Köszönöm alássan, nekem is van házam, van benne kis szék, ott is leülhetnék - hajlongott Vilmácska, mint virág a szélben -, hanem azt mondd meg inkább, merre van a világhíres szakácsné?
Úgy eltátottam én erre a kérdésre a szám, hogy majd kiesett rajta a fejem. Sose hallottam én hírét a világhíres szakácsnénak. Már éppen meg akartam búsítani Vilmácskát, hogy bizonyosan eltévesztette a házszámot, mikor egyszerre csak kivágja az ajtót a forgószél. Szakácsnésan bekötve a feje a forgószélnek, marékra való törött kulcs a kötője pántlikáján, nagy fejű fakanál a csöpp kezében - Pannikának hívják ezt a forgószelet.
- Én vagyok a világhíres szakácsné, miben lehetek szolgálatára?
- Egy kis jó ozsonnát szeretnék enni - mondja Vilmácska nagy alázatosan.
- Eszünk, ha lesz miből - feleli kevélyen a világhíres szakácsné. - Mi van a kötőben?
Volt ott annyi jó, hogy látni is sok volt. Mákos patkó, diós torta, ropogós lugasszőlő.
- Tessék hozzám átsétálni - hívta ki magához a világhíres szakácsné a vendéget.
A konyha sarkában ki volt feszítve egy kötél, azon lógott egy nagy fehér abrosz, a mögött volt a világhíres szakácsné konyhája. Hanem ide már nem eresztette be a vendéget.
- Tessék csak odakint maradni, Vilmácskám. Nem szeretem, ha idegenek járnak a konyhámban. Én is mindjárt kijövök, csak beviszem az ozsonnának valókat.
Került, fordult, serdült, perdült, s mire kifordult, már megint a vendégek csikorgatták a kilincset.
A Sárika meg a Klárika.
- Lesz-e jó ozsonna, világhíres szakácsné?
- Ha hoztok, esztek, ha nem hoztok, néztek.
Sárika vajas kiflit hozott, Klárika fügét, narancsot, szentjánoskenyeret, örömében akkorát csördített a világhíres szakácsné a törött kulcsain, hogy a cicamica majd leharapta ijedtében a bajuszát.
- Lesz itt olyan ozsonna, lelkeim, hogy még a kakas is arról kukorékol!
Kiflivel, gyümölccsel besurrant az abrosz mögé, a vendégek pedig nem győzték dicsérni a világhíres szakácsnét:
- Szó, ami szó, csak ügyes gazdasszony ez a Pannika!
- Nincs neki párja hat üres tanyában - dörmögött bele a beszédbe a Fillér kutya is az asztal alól. Meg is söprűnyelezték volna ezért a csúfolódásért a kislányok, ha rájuk nem nyitja az ajtót a kis Vica. Teli a kötőcskéje pattogatott kukoricával, pirossal, mint a rózsa, fehérrel, mint a hab.
- Kukorica, kukorica! Ugye nekünk hoztad, Vica? - örvendeztek a kislányok.
Vicácska azonban összefogta a kötőjét.
- A világhíres szakácsnét keresem.
Ki is ugrott a világhíres szakácsné az abrosz mögül egy fatányérral.
- Pattogatott kukorica? Öntsd a fatányérba, Vica! Hanem tudjátok mit, lelkeim? Ehhez az ozsonnához takarosan fel kell ám teríteni. Én pedig elvesztettem a szekrényem kulcsát, se abroszom, se tányérom, Vica, szaladj haza abroszért! Sárika tányért hozz! Klárika kést, villát, kanalat! Hát te mit hozol, Vilmácska? Te meg hozz egy poharat, abban a pohárban legyen egy szál kinyílt rózsa, annak legyen egy bimbója: azt tesszük az asztal közepére. Olyan ozsonna lesz ez, hogy nem győzitek emlegetni.
Erre közelébb, arra hamarább - még tán el se szaladtak a vendégek, máris visszaszaladtak. Még Vilmácska is visszakocogott a rózsaszállal, de annak nem volt bimbója.
- Jaj istenem, mit szól majd a világhíres szakácsné? - szepegett a csöppség.
A világhíres szakácsné azonban semmit se szólt. Hallgatott az abrosz mögött, mint hernyó a levél alatt. Pedig a konyha kövén türelmetlenül kopogtak már a vendégek kis cipői, s csörgött a kés-villa az üres tányérokban.
- Hosszú az asztal, keskeny az abrosz, rövid lesz az ozsonna - mordult el csúfolódva a Fillér.
Most sem söprűnyelezték meg érte. Ijedten néztek össze a kis vendégek: jaj, hátha valami baj érte a világhíres szakácsnét? Ujját megégette, kézit leforrázta, mozsarat a lábára ejtette?
- Pannika! Pannika! - kiabáltak kétségbeesetten.
Tejbekása sótalan, a szakácsné szótalan. Mi lesz ebből, uram teremtőm? Mit volt mit tenni, utoljára mégiscsak bekukkantottak a kislányok az abrosz alá, a Pannika ozsonnafőző konyhájába. Hát, lelkemadta, nem volt ott se konyha, se ozsonna. Csak egy nagy vánkos, azon egy kis vánkos: azon aludt a világhíres szakácsné. Az egyik szája széle mákos, a másik diós, az egyik markában narancshaj, a másikban kiflivég. Ölében a fatányér, abban meg egy szem pattogatott kukorica.
Aki kitalálja, hová tette a világhíres szakácsné a világhíres ozsonnát, azé legyen az az egy szem pattogatott kukorica.