Viharok

Viharok szerző: Thury Zoltán

                                                      I.

       Olyan időjárás volt itt a mult héten a milyenre senki se emlékszik vissza. Szilaj, ordítozó szél rohant végig a pusztákon, a gyolcsos tótok szekerét befordította az árokba, a lovak összedugott fejjel, orrlikaikból egymás szügyére fujva a gőzölgő párát, remegve állottak meg az országút közepén. Recsegve dültek ki a fűzfák, a leomlott törzseket ugy hurczolta továbbb a vihar, mintha föl akarta volna szántani a havat. Egy csőszkunyhót eltelepített a másik határba s a parasztok házairól leszedte a fedelet. Hegyeket rakott a hóból, meg elfujta ujra, hogy megint felépítse valahol másutt, fagyával megdermesztett mindent, ugy hasogatta az ember arczán a bőrt, mint a szekercze suhogása belenyilallott az agyba. Az asszonyok sírva szaladtak a paphoz, hogy huzassa meg a harangot, a férfiak komor nyugalommal bámulták ezt az istenítéletet s találgatták, hogy mikor lesz vége. Az uradalmi kasznár pedig szétküldte a béreseket a faluba, megmondani, hogy a ki fél a házában maradni, jöjjön a kastélyba.

Egy félóra se telt bele s tele lett a kastély tornácza reszkető, síró asszony- és gyermeknéppel. Már annyian voltak, hogy nem lehetett járni közöttük. Miklós, a hajdu, be is fütött nekik a két nagy czifra cserépkályhába s a mint a zárt folyosón terjedni kezdett a meleg, gőzölögni kezdtek a párolgó ruhák, valóságos felhő szakadt fel egy-egy átázott bekecsből, ki kellett nyitni néhány üvegtáblát, mert elviselhetetlen lett a levegő. A nép pedig folyton jött, már majdnem a kasznárékat szorították ki a lakásukból, istálló, cselédszoba, a sok béreslakás mind tele lett velük. Zsongtak mint egy nagy méhkas, szokatlan, idegen lárma verte fel a máskor csendes udvart.

A kasznárné aggodalmasan járt a férje után erre-arra. Egy nagy keszkenőbe ugy be volt bugyolálva a feje, hogy alig lehetett megérteni a szavát.

- Meglátod, Ferencz, hogy baj lesz ebből a dologból.

- Ugyan mi lehetne?

- Elmaradhattak volna ezek otthon is.

- El is pusztultak volna.

- Megharagszik a báró.

- Majd meg békül.

- No no, nem te vagy az ur. Észre se veszed s künn vagy az uradalomból.

- Ezért? - s rámutatott a nyüzsgő embertömegre. - Talán csak nem olyan lelketlen ember, hogy veszni hagyja őket. Ha igen, ugy nem bánom, ha elcsap. Van más uraság is.

Később a kasznárné fejéről is lekerült a nagy szürke kendő, egy fagyoskodó gyermeket bugyolált bele, maga meg keszkenő nélkül is kipirult a nagy munkában. Ennyi ember között igazságot tenni nem gyerekség. Enni adott annak, a ki nem hozott tarisznyát magával, a gyermekeket elparancsolta a fal mellől, mert már firkálni kezdtek rá egy-egy kurta plajbásszal; ha összevesztek, kibékítette őket s a melyikkel nem birt az anyja, annak jót vágott a hátára a husos tenyerével s rá kiabált, hogy mindjárt kidobja a farkasoknak. Mikor alkonyodott, meglánczolták a kutyákat, nehogy lehuzzanak valakit, a ki még jönni találna s hamar elcsendesültek, mert mindenkit elcsigázott ez a borzasztó nap. Mikor békülékeny, szelid pofával feljött a hold, már csak az a lassu zümmögés hallszott az egész nagy lármából, a melylyel sok ember suttog. Szegényeknek volt mit megbeszélni, hogy vajjon mit is ad hát holnapra az Isten?

                                                      II.

       Másnapra se változott semmi. Az utakat befujta a hó, egy feszületből csak a szenvedő Jézusarcz s a kereszt tetejére lerakodott idomtalan hótömeg látszott, ott lehetett sejteni valami utfélét, de nem próbálkozott neki menni senki. A kastély kéményeibe besüvöltött a szél s fütyölve verte ki a kályhák ajtaján a füstöt. Csupa homály, szürkeség mindenütt.

Délfelé egy nyakig havas ember állított be a kasznárhoz. Fáradtan lihegett, nagy munkájába került, mig átverte magát a havon. Sokszor belesüppedt a fuvásokba, hogy csak a kucsmája teteje feketéllett ki a végtelen fehérségből s csoda, hogy meg nem ették a farkasok. Az állomástól jött s alig nyögte ki a hirt.

- A nagyságos ur jött meg a kisasszonynyal. Tessék szánkót küldeni eléje.

A kasznárné nagyon megijedt s ugy nézett az urára, mintha mondta volna: no látod, mondtam. Az ember azonban nyugodtan maradt, négy jó lovat fogott be egy könnyü szánba, s egy csomó cselédet elindított utat csinálni s maga a kapuban várta meg a bárót. A hirre rendbe szedelőzködött a népség s elkészültek arra is, hogy most mindjárt kidobják valamennyiüket a meleg fészekből.

A kisasszonyt már ismerte itt mindenki. Annyit tudtak róla, hogy komédiásné fenn Pesten, szeretője a nagyságos urnak s néha lejönnek ide mulatni. Olyankor ott áll az orfeum hirdetésein, hogy: Vanda beteg. Egyes tapasztalatlanabb ifjú urak még sajnálkoznak is felette: szegény - ő pedig lenn a falun éli a világát, iszsza a frissen fejt tejet, előveszi a legfalusiasabb szoknyáját, adja a háziasszonyságot s ő mulat a legjobban a felett, hogy milyen furcsa is igy az élet. A báró is csendes falusi ember lesz mellette, szinét se látják egy pár hétig a városnak. Olyan gyönyörüségekre vetemednek, mint például a kukoriczafosztás s nem győznek bámulni azon, hogy vannak emberek, a kik ezért a nagy mulatságért még pénzt is kérnek. A mikor megunják, hamar fölszedik magukat s visszaszaladnak Pestre.

A lovakat négy jármosökör segítette ki az uton, mert elakadtak. Jámbor bambasággal huzták maguk után a kis szánkát s lekanyarodtak az istállók felé a kastély feljárója helyett. A báró gyorsan kiugrott a szánból s gyöngéd figyelemmel segítette ki a bundák közül a kisasszonyt. Csak mikor már a leány is leszállott, vette észre az udvaron a nagy sokadalmat.

- Mi van itt, vásár?

- Méltóztassék megengedni - védekezett a kasznár - rettentő idő volt itt. Ezek a szegény emberek nem maradhattak bátorságban otthon. Minden perczben elseperhette volna a vityillóikat a vihar; behivtam őket ide. Nem tudtam, hogy hazajön a báró ur s derekasan rendbe szedtünk volna mindent, ha elmulik ez az istenverte idő.

A báró kedvetlenül hallgatta s boszankodva intett kezével. - Jól van hát, ha már idecsődítette őket a nyakamra, hát csak maradjanak. - Karját nyujtotta a kisasszonynak s felindult a lépcsőkön. A nagy bundaszag majd elszédítette, de a leány gyorsan válaszolt:

- Ugyan, Viktor, ne legyen olyan gyáva.

- Meg kell itt fulladni.

- Nézzen nyájasan, jól fog esni ezeknek a szegény embereknek.

- Még azt is? Nem elég hogy kiturnak a házból?

- Maga fád. - Gyere ide kicsi fiu ne félj, nem bántalak. - Egy kis paraszt gyerkőczöt édesgetett magához. A gyerek hamar felbátorodott, verekedni kezdett a szép uri asszonysággal s kis kövér kezeivel belekapaszkodott a hajába.

- Fáj, te ne huzd!

- Ereszd el a kisasszonyt, te Pista! - ijedezett az anyja.

A báró felvonta a vállát, mint a ki mutatni akarja, hogy nem tud kitanulni minden szeszélyt s bement a szobákba. Lassankint a lány köré gyült a többi gyermek is. Csókoltatta magát velük s hatosokat fizetett nekik minden csókért. Leterítette a nagykendőjét a padlóra, elkérte az anyjától a legszebb kis gyereket s járni tanította. A többi kis maszatos belefogózkodott a ruhájába, kiabáltak reá, kaczagtak, mulattak s egyszerre jó barátok lettek. A leány arczára pedig kiült valami őszinte, igazi öröm, eszébe se jutott, hogy elhagyja őket. Egyszerre megszerette a sok apróságot a nagy ragaszkodásukért s önkénytelenül az jutott az eszébe, hogy milyen jó volna, ha neki lenne egy gyermeke.

Valahol falun maradna s ő ki-kiszöknék hozzá. Nagyon szeretné.

- Nem jön még be, Vanda? - kérdezte a báró az ajtóban.

- Mindjárt, csak még egy kicsit hagyjon.

- Meghül ott a földön.

- Dehogy.

- Ne akaratoskodjék, legalább öltözzék át előbb. Jöjjön, felhozták már a ládáit.

A leány szeretett volna még maradni, de ránézve a báróra, annak az arczán is őszinte aggodalmat látott. Ez meghatotta. Egyszerre mintha jó férjet látott volna benne, szivesen engedelmeskedett, lerázta magáról a sok apróságot s bement öltözni. A gyerekek tátott szájjal bámultak utána s az asszonyok maguk közt áldani kezték.

- Milyen jó lélek, áldja meg az Isten.

A leány sehogyse tudott rendbejönni benn a hajával. A szőke hajhullámok végig omlottak a vállain, ha egy csomót rendbeszedett belőle, kibomlott a másik fele. Ügyetlen is volt az ilyen munkában, szégyenlette magát, a mikor sehogy sem tudott boldogulni. A báró fölhivatta a kasznárnét, hogy segítsen. Az aztán segített is a maga módja szerint. Beerőszakolta két nagy fonatba az egészet s fölszegezte a fejére egy nagy kontyba vagy tizenkét hajtüvel. Elmosolyodott a leány, mikor a tükörbe nézett.

- Talán nem jó? - aggodalmaskodott a jó asszony.

A leány sietett megnyugtatni. Ugy nézett ki ezzel az egyszerű hajtekercscsel a fején, mint egy parasztleány, csak a selyemkendő hiányzott a nyakáról. A jó asszony tipegett körötte jobbra-balra, lesimította a ruháját, megnézegette innen-onnan, hogy egészen rendben legyen s nagy gondoskodást fejeztek ki szemei. A leány ugy magában nem tudta elgondolni, hogy miért ilyen jó hozzá mindenki? Szeretik? De hát miért, semmi érdeme sincs reá. Valami anyás vonást látott az öregasszony arczában, mert egyszerre elérzékenyedett. Mikor utoljára itt volt a báróval, igazán csak sportból jött faluzni, ezeket az embereket meg se látta. Milyen egyszerüek, jók, becsületesek, lesütötte szemeit az öreg asszony előtt s a földre nézve gondolkozott.

- Van leánya? - kérdezte egyszer gyorsan.

- Nincs, csak egy fiam, katona az is. Miért kérdi a kisasszony?

A leány majd kiszalasztotta a száján, hogy: fogadjon engem leányának, a mig itt leszek - de elszégyenlette magát. Izléstelenség lenne ilyent mondani. Egyedül szeretett volna maradni, az öreg asszony észre vette ezt s kiment a szobából.

Künn hiába zörögtek a gyermekek, a szép asszonyság nem hallotta meg őket. A bárónak is azt mondta, hogy egyedül akar maradni.

- Beteg?

- Az.

- Mondtam, hogy meghül ott a hideg kövön.

- Nem az a bajom, egyéb, sok minden. Majd máskor beszélek róla, most nem tudok.

                                                      III.

       Másnap hazaszállingóztak a parasztok. Vanda szomoruan nézett utánuk. Nagyon megszeretett egy-egy jóképü asszonyt közülök, kezdte egyedül érezni magát nélkülök. A gyermekektől alig tudott megválni. Semmi szinpadias nem volt most benne, igazán érzett mindent. Egy kis fiu ott felejtette az ostorát, a mivel a társait szokta hajtani, mikor a hátukon lovagol. Ezt az apróságot bevitte magához s az ostort felszurta a tükör mellé. A gyermek csinál majd másikat helyette, egy kis füzfaágra fölköt egy darab ócska madzagot s készen van az uj ostor.

Az idő is enyhült. A goromba orkánt langyos tavaszi szél váltotta fel, dél tájban ki lehetett nyitni az ablakokat is, szinte ömlött be az üdeség s a napsugarak friss tánczot jártak a padlón. A lány az ablak mellé hozott egy nagy karosszéket s rákönyökölve a párkányra, nézte a falut, pedig sokszor nem látott belőle semmit, ugy elfoglalták a gondolatai. Telve volt nagy gondokkal, érett, fejlődött az agyában valami, maga se tudta volna megmondani, hogy mit akar, de valamit nagyon szeretett volna. Ha ilyenkor a báró meglepte, még inkább elkomorodott s szép sugár termete előregörnyedt a székben, mintha igazán beteg volna. A báró nem is sokat háborgatta, érezte, hogy terhére lenne. Vadászott, átjárt a szomszédokhoz, nagyokat mulattak s kitért a felelet elől, ha valaki a lányról kérdezősködött. Vele született gyöngédsége nem engedte, hogy közpréda legyen a szeretője neve. Mindent a maga utjára hagyott, várta, hogy mi lesz a dolog vége, tudta, hogy egyszer majd megszólal magától is, hát nem zaklatta.

Egyszer meg is szólalt a leány.

Egy este azt kérdezte a bárótól.

- Megint elmegy Viktor?

A báró érezte, hogy most beszélni akar a leány s bátorítani igyekezett. Leült melléje, kezébe fogta a kezét s másik tenyerével gyöngéden végig simította a haját, mintha apja lenne.

- Itthon maradok, ha akarja.

- Maradjon, egy pár nap alatt annyi minden összegyült a fejemben, hogy most talán el tudom mondani, ha egy kicsit biztat rá.

- Mondja, lányom, mondja... Nem lesz valami nagy sületlenség? - Mosolyogva simította végig a leány arczát.

A lánynak nem sok bátorsága maradt már, ujra huzódozott s szerette volna, ha bele se kezd az egész beszélgetésbe. A báró jóakarattal nézett reá és várt. Egy cseléd bejött s meggyujtotta a szamovár alatt a borszeszt. Egy kis asztalra a kemencze mellé kikészítette a csészéket és a czukrot. Székeket tett oda, az alatt a leány nem beszélhetett, de összeszedhette magát. Mikor a cseléd kiment, elkészítette a teát, felgyujtottak egy halvány fényü lámpát s egymással szembeülve hallgattak. A leány sok rumot öntött a csészéjébe s megkerülni igyekezett, azt a mit mondani akart. Besüppedt a székbe s beszélni kezdett.

- Tanítónői diplomám van, az igaz, hogy német, de egészen jól beszélek magyarul. Nem lehetne azzal nekem valahol állást szerezni?

A báró tágra nyitotta a szemeit s ugy nézett reá.

- Tanítónő akar lenni? Minek az?

A lány elgondolkozott s rászegezte szemeit egy pontra a sarokban, hogy ne is pillanthasson a báróra.

- Sok okom van reá. Az első az, hogy nagyon megutáltam már ezt a haszontalan életet. Nem vagyok még olyan rosz, hogy ne lenne számomra visszatérés. Ha valahova messze elmennék, nem mondhatná rám senki, hogy ni: ez valaha ki volt. Tisztességes, jó leány akarok lenni, érzem, hogy szivem van hozzá. Nem tudom már tovább kiállani, hogy igy nézzenek reám. - Mutatta is, hogy hogy néznek reá az emberek, le, mélyebbre pillantott, mint a föld.

A báró komolyan hallgatta s részvéttel nézett reá. Ez fölbátorította a leányt s most már biztatás nélkül beszélt tovább.

- Lássa, nem tudok ugy elmondani mindent, a mint érzem. Tudom, hogy különös az egész. Egy lány - olyan, mint én - egyszerre csak azt mondja, becsületes akarok lenni. Nem nevet ön most magában rajtam?

- Nem.

A leány ráfigyelt, hogy vajjon igazat mond-e? A báró olyan komoran nézett maga elé, hogy a lánynak köny szökött a szemébe.

- Ugy-e lehetetlen az, a mit mondok?

- Nem, nem, csak gondolkozom, de most ne beszéljünk erről többet.

Fájdalmasan kérdezte a leány:

- Unja?

A férfi majdnem megharagudott erre a kérdésre.

- Olyan semmi embernek tart engem, a ki unja az ilyen beszédet?

- Nem, nem azt akartam mondani. Ne haragudjék.

A báró bucsuzott s azzal ment el, hogy majd folytatják holnap.

                                                      IV.

        Az éjszakájukat különböző módon töltötték el. A leány nyugodtan, a csendes álmodók egyforma, mély lélekzetevel aludt, a báró pedig az éjjeli lámpa fényét nézve gondolkozott. Nem azon töprengett, hogy mi lesz a leánynyal, hanem, hogy mi lesz ő belőle, ha a leány elmegy mellőle? Roszul érezte magát arra a gondolatra, hogy nem fogja többé látni, látta, hogy őszintén, nemcsak a pénzéért vonzódik hozzá s ilyen viszonynyal még nem igen találkozott.

Tegnap óta másként is gondolkozott róla. Érezte, hogy nem üres és mikor a szemébe nézett, őszinte mélységet látott benne. Boszankodott azon, hogy ezt eddig nem vette észre s erre is csak ugy nézett eddig, mint a többi ilyen fajtáju leányra.

- Pedig nem olyan, határozottan más, mint a többi.

A maga életét pedig soha se látta üresebbnek, mint most. Futás a faluból a fővárosba és vissza, minden czél nélkül. Egy olyan teremtést adott karjaiba a végzet, a ki több, mint az a közönséges nivó, melyre szerelmeiben leereszkedett és azt sem értette meg mostanáig. Nincsenek gyermekei, még a névre se gondolt soha. Most mit tegyen?

- Ej, hogy ezen még csak gondolkozni is lehet! Ez már magában gyöngeség.

Reggel mosolyogva csókolta meg a leány kezét, ezt még sohse tette eddig.

- Feleségül jön hozzám, leányom, jó lesz?

A leány elhalaványodott s ijedten nézett a báróra. Nem tudta mindjárt elhinni, hogy komolyan beszél.