Vihar (Thury Zoltán)
szerző: Thury Zoltán
A zsombolyai bárókisasszonyok nyitott kocsin mentek hazafelé Dabonyból, ugy, a hogy reggel kijöttek a bálból, csak egy-egy kis bolyhos hófehér gallért dobva a vállaikra. A két leány meg az asszony nénjük, a ki voltaképen csak azért ment velük, hogy magára haragítsa a világot, a miben a makacs asszonyoknak különös gyönyörüsége telik, meg az öreg tante, a ki az illendőség kedvéért kisérte el őket a bálba, olyanforma csoport volt, mint egy nagy fehér, itt-ott szines virítós bokréta - a tante helyén nagy kopott georginavirág - belehelyezve szép óvatosan a batár öblébe. A szél egy-egy fehér meg rózsaszin szallaggal játszott a sebes hajtásban és jókedvüen csicsergett a két leány. Azon fáradoztak, hogy belevonják a gyermekes pajkos történeteikbe a testvérüket is, az asszonyt, de az nem igen hallgatott reájuk. Hátradült a kocsi vánkosára, behunyta a szemeit s a dabasi dülőnél, pontosan ott, a hol az ut letér Halmágy felé, sírni kezdett. Nem hangosan, csak a könnyeivel, a melyek egymás nyomába folyva, végigmosták az arczát. A gyermekek összehuzódtak az első ülésen, félénken néztek föl reá s mivel a tante is elaludt, nehéz csönd lett.
Fönn az égen, mintha letért volna utjáról a nap. Befordult egy nagy fekete fellegbe. Egyszerre sötét lett és hüvös. A leányok fáztak s a kisebbik, a Margit, megérintette az asszony nénje kezét.
- Petyko, drágikám, vegyünk magunkra valamit.
Az asszony fölrezzent, gyorsan pislogott, hogy fölihassa szemeiben a sírást s mosolygott. Olgának hivták s hogy ebből a névből hogyan lett Petyko, azt csak a szeretet tudná megmondani. Sehogy, egyszer ugy mondták neki s azóta rajta maradt. Igy ismerte meg az ura is, a kit ezelőtt két hónappal ott hagyott. Fölrezzent a tante is és az ülés mögül előkeresték a nagykendőket, beleburkolóztak a melegükbe s ujra csönd lett. A tante beszélt volna, de nem felelt neki senki. A leányok aggodalmas kandisággal néztek a nénjükre, a ki most már megfordult s majdnem egészen beleburkolva szép szőke fejét a kendőbe, ugy tett, mintha aludni akarna. Még jó két órai ut volt előttük, pedig a lovak is megérezték a közeledő vihart s galoppba iramodtak egy-egy kaptatón. Perczről-perczre sötétedett, olyan barna lett a világ, mint késő alkonyatkor s egyszerre előbb csak nehéz cseppekben, aztán özönnel esett az eső. Pár percz alatt tele lett a kocsi vizzel, a kendőkből lucskos rongy lett. Most már dörgött s villámlott is, valahol közel a hegyek közzé becsapott a mennykő, attól megvadultak a lovak s őrült vágtatással ragadták magukkal a kocsit, a mi a sikos utón olyan czikczakokat irt bele a hig sárba, mint télen a szánkó. A tante imádkozni kezdett, a testvérek pedig összebujtak s ebben a nagy vizben arra gondoltak, hogy most már bizonyosan meg kell halni.
Köröskörül locsogott az eső s csak egyszer hallották, hogy hátul ló nyerít. Azután uj lárma vegyült a viz zuhogásába, kocsizörgés s egyszerre mindjárt a hátuk mögött valaki rákiáltott a kocsisra:
- Megállj!
Mikor a kocsi megállott s a leányok kidugták a fejüket a nagykendő alól, már a kocsi felhágójánál állott Tary István s a hátsó ülés mögül szedegette ki a holmit. A szép fehér asszony megkövülve bámult rá, a tante pedig valami haragosat akart mondani, hogy: mit akar itt az ur, vagy valami ilyest. A férfi azonban nem várta be azt, a mig más beszél, hanem az inasának átadogatta a hölgyek holmiját s intett a kocsisnak, hogy hajtson elő a másik kocsival.
- Szálljanak át, elolvadnak valamennyien. - Hogy ne nézzen Olgára, a kis Margitra kacsintott tréfásan. - Maga is kis Dézi, pedig szép kicsi leányról volna szó.
Az asszony még mindig nem mozdult, pedig a tante már fölkászolódott. A két leány is a testvérét leste, hogy az mit tesz s ők se indultak. Most már az asszonyhoz fordult Tary s könyörgött a hangja, a mig hozzászólott:
- Menjen át, nagyon megfázik.
A mikor felállottak s testükhöz tapadt a vizes ruha, a férfi elrémült.
- Betegek lesznek valamennyien. Igy elindulni! Hamar, hamar...
Mikor a másik kocsiban ültek már, ő a bakra ugrott föl a kocsis mellé s visszafordította a lovakat Halmágy felé. Az inas szemére huzta a kalapját s elindult a gyorsan tovairamodó kocsi után gyalog. Benn a hölgyek kiabáltak, különösen a kis leányok:
- Hova visz? Tary! - Az egyik elfeledkezett magáról s ugy szólította, mint a mikor még a családhoz tartozott.
- Pista! Hová visz?
Tary nagyot csördített a lovak közé az ostorral s visszakiáltott a bőrfedél alá.
- Hozzám.
A leányok elrémültek s megrohanták a nénjüket.
- Petykó! Hazavisz...
Az asszony is rémült arczot vágott s kikiáltott.
- Tary! Nem akarom, forduljon meg!
Az már nem is hallgatott reájuk s odáig várt a válaszszal, a mikor már bekanyarodtak a halmágyi ház kapuján s nagy ivben a nagy ajtó elé hajtott.
- Hazaküldünk ruháért, átöltöznek s aztán tovább mennek, a mikor éppen tetszik. Ha ugy akarják, rögtön elmegyek hazulról s egyedül maradhatnak.
Az asszonynak majd kiserkedt az arczán a vér, olyan piros lett. A tante még leszedegetett egyet-mást a kocsiról. A leányok a nénjük mellé huzódtak s mikor az öreg asszony is elvégezte a dolgát, födél alatt voltak már valamennyien a széles terrászon, csak éppen a házigazda állott lenn a zuhogó záporban, feleletre várva.
A kisebbik leánynak villogott a szeme, mulattatta a kaland, most, hogy már nem esett fejére az eső. Kaczagott s ujra tegezte a sógort, mint azelőtt.
- Te azalatt főzzél teát az ebédlőben.
- Jól van.
Mikor az asszonyok meg a lányok egyedül maradtak, a kis ördög levetette magát a diványra és kaczagni kezdett.
- Roppant kedves, nagyon kedves...
- Mi?...
- Ez az egész, minden... Hogy itt vagyunk, ő főzi a teát, vetkőzünk, öltözünk nála...
A nénje rászólott:
- Hallgass gyerek, s gépiesen ment át a másik meg a harmadik szobába, olyanformán, mint a ki otthon van. Egy asztalfiókból előkereste a kulcsokat s egy kis szobából, a minek csupa régi nehéz szekrény volt a fala, ruhákat hozott be.
- Vegyétek föl leányok. Nagy lesz, de nem baj. Nem várhatjuk, mig hazulról hoznak szárazat, megfagytok. A néninek nem tudok adni, nincs semmi, a mit magára vehetne. Talán ez a bluz, próbálja meg.
Ujra másfele indult el s most már a konyhára kiabált ki.
- Nacza? Gyere gyujtsál be!
Mikor visszajövet poros holmit látott, kedvetlenül elfordult s rászólott a cselédre.
- Szép rend van itt. Szégyelheted magad.
A lányok után a padlóra folyt le a hosszu nagy ruha, de már nem fáztak. A kályhában pattogni kezdtek a nagy száraz hasábok s az ebédlőből Tary átkiáltott hozzájuk.
- Készen van a tea!
A tante pedig pusmogott a fülükbe:
- Legyetek komolyan. Mindenből komédiát csináltok.
Erre csak még jobb kedvük lett. Tary szertartásos akart lenni. Komolyan és ügyetlenül töltögette meg a csészéket. Az egyik kis lány kikaczagta és a nénje után kiabált.
- Ugyan Petykó, vedd el tőle.
A két furcsa arcz ingerelte őket s mert a testvérük nagyon komoly volt, hozzá se mertek szólani, Taryt fogták közre s körültánczolták vele a nagy asztalt.
A férfi nedves szemmel kaczagott rajtuk.
- De hóbortosok vagytok. Annyi köny gyült a szemébe, hogy egyszerre elöntötte az arczát is a viz.
- ...Belőletek nem válik majd haragtartó asszony... Ti jók lesztek, egy kis rosszaságért nem hagyjátok az uratokat ilyen egyedül.
Egyszerre csönd lett. A leányok komolyan, nagyon megilletődve bámultak össze.
- Nini, sír a Pista.
Az asszonytestvérüket nézték, hogy ő mit szól ehhez a dologhoz. A kis leány hozzászaladt s mikor lefejtette az arczáról a kezeit, melyekkel eltakarta a szemeit, kaczagva kiáltott.
- Petykó is!
Arra aztán összetaszigálták őket, nagyokat paskolva a hátukra.
- No, pityeregjetek együtt, két bolond...