Vidám magyarok
szerző: Tömörkény István
Asszonyi ok...
János idevaló ember s mégis, mikor bejön a városba, úgy kell róla szólni, hogy no hát János bejött a városba a vidékről. Nem szükséges János neveit teljes egészében emlegetni, e kor nem arra való. Tökéletesen elég, ha megjegyeztetik, hogy János a Kiskasza Vadlövő Nagymihályék családjából származó s a neve ezen értelemben Kiskasza Vadlövő Nagymihály János. Többi nevei ezúttal lemaradhatnak, mert nem arra való a betű, hogy fölösleges szavak nyomtatására rakják össze. A történet így is hosszadalmas, mert el kell mondani benne, hogy János miért került vidékre. Nem egyébért, mint hogy a szomszéd faluból való lányt vett el s odaházasodott. Az asszonynak van ott egy kis házacskája, földecskéje, János hát odament lakni. Így nem fizet idebent házbért, az adója is alighanem kisebb, s mikor a maguk földjén odakint nincsen dolog, bejár a városba munka után. Nincsen messze az a falu, amelyben János lakik, csak inkább itt mindjárt a közelben. A harangszó kiszolgál odáig.
Abban az esetben, amelyről most itt szó van, odakint épen nem volt munka s János bejött a városba, hogy egy kis pénzt keressen. Talált is, a földet ásta valamely ház alapjánál, este megkapta érte a pénzét s haladt kifelé a városból haza, az asszonyhoz. Ahogy menne, még az utcákon, esni kezd az eső. De nagyon esik. János úgy gondolja hát, hogy ez elől födél alá megy az ember. Ott van ép útban az eleven-halott asszony korcsmája (még életében megcsináltatta a koporsóját és halotti ruháját: innen a furcsa név), János odamenekül egy pohár borra. Míg az elfogy, majd csak eláll az eső. Pedig dehogy áll, sőt még jobban esik. Újabb pohár bor is elfogy s János apránkint kedvre derül. Akad cimbora is, telnek az órák. Időnkint kitekint, hogy esik-e még, de bizony csakugyan esik. Éjfél felé mégis csak odajut János, hogy ez olyan országosforma eső, mely talán holnap estig sem áll el, legjobb lesz hát, ha haza megy. Elindul. Sötét van, az eső vágja, a töltésen csúszós az út, jó, hogy a Tisza egy kicsit világít, különben beleesne. A faluban nagy a sár, sok helyen a kerítésekbe kapaszkodva kell elhaladnia, hogy a csizmaszára meg ne merüljön. Ez nem megy minden zaj nélkül, a kutyák fölébrednek s igen nagy ugatásokat követnek el. Végül János a házuk elé ér és kocog az ablakon, előbb halkan, azután erősebben.
- Ki az? - kiáltja a sötét szobából a fölriadt asszony.
- Én! - feleli János önérzettel.
- Hejnye, kutya akasztófára való betyárja! - kiabál az asszony, - hát ilyenkor gyüsz haza? Ne félj, ide be nem töszöd a lábad.
- Ne lármázz, hanem nyisd ki az ajtót! - rendeli János.
- Nem nyitom én! - pöntyög vissza az asszony. - Ide be nem eresztelek, akasztófavirág! Eredj vissza! Eredj oda, ahun eddig vótál!
Jánosban hirtelen föltámad a méreg. Szó nélkül megfordul, megint végig kapaszkodik a kerítéseken, följut a töltésre s visszajön a városba. Egy óra múlva már ismét csak ott van az eleven-halottnál.
- Aszonták otthon, - mondja, - hogy odamönnyek, ahun eddig vótam. Hát itt vótam eddig, hát ide gyüttem.
Hát jól van. János leül az asztalhoz s ott van még másnap délben is. Mint este is. Már költögeti a pénzt ugyancsak és nótás kedvében van. Még éjszakára sem megy haza, mert teljes igazában véli magát. Odakint a faluban meg már nagy a szaladgálás. Az asszony azt sem tudja, mittevő legyen. Hej, hun lehetett az ura! Nem akasztófáravalózna már, csak jönne haza, de mikor nem jön. Utóbb, a harmadik nap reggelén, sírva megy az apjához, aki bürgékkel bajoskodó juhászos ember, elmondja neki a dolgot és könyörög, hogy menne be a városba és keresse meg az urát. Hümmög az öreg, mérges is Jánosra nagyon, mert akármit beszéljünk, mégsem szabad ilyen tetteket követni el. No, megigéri, hogy bejön, fölkeresi és szép szóval hazacsalja. Fejébe teszi az ünneplő kalapot, kezébe a kampós botot és megindul. A városba érve, nem nehéz Jánost megtalálni. Az út ott haladt el az eleven-halott mellett és kihallatszik János danolása. Már a hosszú idő alatt minden nótának a végére járt, a régieket szedi elő s most ép annál tart, hogy az Ábrahám szomszéd mint osztotta föl a hízott libát. Sok cselédje volt az Ábrahám szomszédnak, hízott libája meg csak egy: így az elosztás nagyon sok gondot okozott s talán ezért is foglalták ezt nótás versbe falusi történetírók. Mondja János épen, hogy... Jákob kapta máját, Száli a zúzáját, Icig brúder mög az vékony szalonnáját... mikor belép a kocsmaszobába az öreg s így szól mérgesen:
- No!
János meglepetve tekint rá a szerfölött sok üveg mögül, ezután nagyot kiált:
- Gyék kend ide, édös apám!
Az öreg haragosan ül le. János borral kinálja. A bor jó, nem lehet tagadni.
- De várjék kend csak - biztatja János - majd összevágom egy kis szoldával.
Szódával még különb. Nagyon jó vágása van neki. Hejnye, hejnye. No. Csakugyan. A szél hordja el a haját. Miféle dolgok történnek!
- Hát... - kezd a beszédbe az öreg.
- Hát - vág a szóba János, nagyot ütve jobb kezével a levegőre - tudom, ne is mondja kend... Mind ilyen az... kenddel is így csinált a felesége fiatalabb korába. Le akarják töretni az embört! Kenddel is csak azt csinálta az asszony. De okos embör vót kend is, mert kend se hagyta magát.
- Én? - szól az öreg. - Hát mán hogy hagytam vóna? Én sohase hagytam, akármit csinált is. Mer nem ű parancsol.
- Persze hogy nem ű - hagyja rá János jóakaró biztatással. - Az természeti dolog. Ne is engeggyön kend neki sohase.
- Nem is... - mondja amaz s önt a poharakba.
- Maga magának minek önt kend? - kérdezi János.
- Már mér ne öntenék?
- Hát hiába önti kend tele a poharat, csak kiissza kend.
Igy évődnek délig, azután estig. Hogy a János zsebe már nem futja, anyagiakban az öreg intézkedik és okvetlen »hangászokat« akar. Valami darabban marad bandából kerül is három cigány. De hiszen elég az épen. A klárinét mondani kezdi csakhamar amaz igazságot, amely szerint A juhásznak jól megy dolga, Egyik dombról a másikra Legelteti nyáját, Fújja furulyáját, Csuhaj, úgy éli világát. - Lehetetlen az ilyent táncolás nélkül kibirni. Az öreg a juhászost járja és ütögeti tenyérrel a csizmája szárát, ami a mulatság mellett a józanság mértéke is, mivelhogy e munkálatban jórészt egylábon kell állani.
Este pedig eljönnek a helyről, beljebb haladván. Fekete kávét akarnak inni, sokat. A kedv már igen magas. Danolnak az utcán. Ketten is mondják ama kúnos nótát, hogy Cintányérban, cintányérban aprószeöllős pogácsa, Fáj a szívem, fáj a szívem A juhászra, juhászra. A zajra rendőrök jönnek elő, akiktől erélyesen követelik, hogy olyan helyre vezettessenek, ahol a legfinomabb meleg kávét mérik. A rend legényei a kaszárnyájukba tessékelik a magyarokat s ott némi vergődés után elalszanak a szalmazsákon. Az öreg még álmában is szavall: Bort hozz, kutyafülű...
Másnap reggel, kissé zavaros szemekkel a rendőrbíró előtt állnak a csendháborítás miatt.
- Ejnye, ejnye - feddi a bíró Jánost - már hogy lehetett ekkora italozást csapni?
János szigorú haptákot áll és szól:
- Jelentöm alássan, tekintetös kapitány úr, asszonyi ok miatt történt.
Mellette a vén juhász bizodalmasan integet a kapitány felé, hogy nézze csak, hát a dolog csakugyan asszonyi ok miatt történt...
Horvát Ádám előnevei
Az utcasarkon áll egy tábornok, meg egy magasabb rangú tiszt s beszélgetnek. Arra halad egy munkás magyar, boros állapotban. Mikor meglátja a tábornokot, föltámad benne a katona, odaférkőzik s kemény haptákot állva, mozdulatlan marad. Bár egy kicsit hajladozik, mint jegenye-nyár szél idején. A tiszteknek persze ez kellemetlen, mert aki csak ott elmegy, megnézi a jelenetet. Szerencsére arra jön a rendőrbíró s látva a helyzetet, szól az embernek:
- Gyöjjön el maga, barátom, innen.
- Nem mék én! - mondja amaz.
- De nézze már, nem illik így zavarni a más embert.
- Nem zavarok én sönkit - mondja az ember. - Tudom én a regulát, állom a haptákot. Ebbe az akszfaltba pedig én is beleadództam, hát állhatok rajta. Aztán kicsoda maga?
- A kapitány vagyok.
- Azt maga mongya - szól az ember - én mög, tuggya, nem hiszöm.
A magyar kezd okvetetlenkedni, a bíró is elmegy, mindenki elmegy, csak ő marad ott. Most már egész lelkesen állja a haptákot, azon igazság alapján, hogy ő is beleadódzott az akszfaltba. A bíró egy rendőrt küld érte, de az nem bír vele. Még egy másikat, az sem bír vele. Utoljára négyen mennek érte, az összefogott kezükre teszik és viszik, bár a férfiú e gyaloghintót semmi módon sem szereti. A rendőrségnél kihallgatják, de közben igen haragszik. Mindenkit agyon akar ütni s fogni kell kezét-lábát, mert veri a rendőröket.
- Ereszd mán el a kezemet, öcsém - mondja egynek őszintén - hagy ütnélek orron egy kicsit.
Viszik a szalmazsákra, hogy aludja ki a mámort. De előbb föl kell írni a nevét.
- Mi a neve kendnek? - kérdezi az őrmester.
- Többmintkanász Horváth Ádám! - feleli büszkén az ember.
- Micsoda?
- Több mint kanász Horváth Ádám!
Nem is mondott mást. Jelentik a feljebbvalóknak, de azok sem bírnak belőle más nevet kivenni. Többmintkanász Horváth Ádám végül a szalmazsákon büszkén és boldogan elalszik.
Másnap már korán reggel keresik, a gazdája jön érte. Valami nagyon jó, rendes munkásember a furcsa predikátumos a városszéli földeken, csak az a baja, hogyha néha a városba vetődik, nagyon elidőzik a bor fölött. A gazdája sejtette is, hogy merre lehet, mert mingyárt a rendőrségen kereste. Viheti azonnal, csak előbb a rendőrbíró elé állítják fejmosdatás szempontjából.
- Mi a neve kendnek most már igazán? - szól a bíró.
- Horváth Ádám - feleli az ember.
- De tegnap mást beszélt kend. Azt mondta kend, hogy Többmintkanász Horváth Ádám.
- Jaj kéröm szépen - magyarázza az ember, - ez úgy van. Mert kéröm szépen, a Horváth Ádám név nagyon szép név parasztembörnek. Arra én büszke vagyok nagyon. Azért mondom én, hogy paraszti sorban több a kanász, mint a Horváth Ádám. Mert az csak én vagyok.
- Így már értjük. Alapos magyarázat után, a jóeszű ember minden dolgot meg bír érteni.
Az anticucilista
Áll a cucilista-gyűlés. Vasárnap délután lévén, a tejfelesképű szónokot hallgatja is vagy kétszáz ember a vásárpiacon. Ha valamely élelmes vándorkereskedő fehér cserkesz sipkát nyom a fejébe, hozzá piros színű bundát ölt nyárderékon s mint »muszka« árulja a világ legjobb kaszakövét, amely »a szibériai bányákban találtatódik«, annak is van ekkora hallgatása. A szónok a padról fújja a nótát, a pad körül álló törzskar, esküdt ellenségei a társadalomnak, fésűnek és borotvának, zúg és helyesel, a többi meg csak áll.
- Nézzük no, ugyan mire végzik?
A beszéd tart tovább, míg egyszer a közönségből előtörtet egy alacsony, őszes ember s rákiált a beszélőre:
- Nem hallgatsz mingyárt? még mer a lepénylesőd járni? Le arrul a padrul sebössen! Majd én mondom mög az igazat!
Igen nagy tűzzel van a kis férfiú s a padhoz érvén, rángatni kezdi lefelé a szónok urat. A közönség örvendez, hogy lesz már mégis egy kis látnivaló, de a rendőrbíró attól tart, hogy verekedés támad a dologból. Vállon fogja a kis öreget:
- Lassabban, atyafi - mondja neki - nem kell okvetetlenkedni.
- Micsoda atyafi? - fortyan föl az öreg - micsoda maga? Hogy mer így beszélni velem.
- A kapitány vagyok.
- Hát aztán? - dünnyögte amaz. - Neköm nem parancsol! Megyei embör vagyok én, nem városi embör! Neköm nem parancsol sömmiféle városi kapitány! Neköm csak a járási szolgabíró úr parancsol!
S újból neki áll, hogy legyűri a szónokot a padról s majd ő beszél a népnek. Hogy ne hallgassa ezt a sok léhűtőt. Dulakodás támad s végül a kis embert elvezetik a tömegből. A bíró elé is áll később, ott öt forint bírságban részesül a gabajodásért, amit okozott. Abba ő semmiképen nem állapodik bele. Már miért? Mikor ő oktatni akarja a népet? Megyei ember ő, kéri alássan, s azért, hogy egy kis bort ivott, nincsen rajta kivetni való. Nem nyugszik meg az ítéletben, hanem igen mérgesen és lármásan távozik.
Idő multán becitálják az öreget a megyéből, mert a második bíró is rendben találta az ötforintos büntetést. Bejön, hanem nézzük csak meg jól, ki jön be az ajtón? Egy igen megborotvált és megnyiratkozott öreg ember, ünneplő fekete ruhában, selyemkendő a nyakán, a csizmái fényesebbek, mint a hatosos tükör, a fekete kabát bal mellére pedig föl van tűzve a hadi érem, továbbá a jubileumi érem és mind a két medália igen fényesre van tisztogatva és a két kemény csizmaszár, amint egymáshoz csapja őket, olyant szól, hogy ezen megjelenés már igen határozott megjelenésnek nevezhető.
- Jelentem alássan, én vagyok az a belomári Buday Istvány, akit hivattak abban az elmult ügyben.
Az asztalig elmegy, a cédulát átnyújtja, aztán kimérvén a bíró személyétől a három lépés távolságot, odáig hátrál és ott cövekformába igazodik. Fölolvassák az aktát, hogy a fölebbezés helyben hagyatott. Fizetni kell az öt forintot.
- Jaj kéröm szépen - jelenti az ember - nem is panaszkodtam én az ellen akkor sem.
- De nem akarja kend vállalni.
- Hát akkor kéröm szépen nem vót helyén az eszöm. Jól van az nagyon, szerdára be is hozom. Mert nem olyan embör vagyok én. Még a király is szeretött engöm. Kéröm szépen.
- Jól van - mondja a bíró - akkor most elmehet.
- De nem mögyök ám kéröm szépen - szól az öreg - mert szóm van. Mert tuggya, nem tudtam ám én azt akkor, hogy maga maga. Mert ha tudom, hogy maga csakugyan maga, nem úgy beszélök magával.
Az öreg a hatóság iránt való tiszteletét ezen beszéd által kifejezvén, sarkon fordul, hogy összecsengnek mellén a réz és bronz medáliák s halad kifelé. Az ajtónál azonban még visszaszól:
- Csak legalább, alássan kéröm, azt a cucilistát le bírtam vóna lükni a padrul...
A tornácon az ácsorgó népek között emelt fejjel tekint szét. A csizmasarkok büszkén kopognak a kövön, a medáliák ragyognak fényesen s mindenféle fiatal hajdúk és rendőrök, akiknek csak amolyan polgári érmük van, tisztelettel nyitnak utat előtte. Mégis csak szép az élet.