Vesztegzár a Grand Hotelben/Tizenkilencedik fejezet
XIX
[szerkesztés]Miután signora Relli magához tért, semmit sem mondott az ájulás okáról.
- Gyakran előfordul velem az esős évszakban. Már két nap előtt a hegyekbe akartam utazni.
- De mégis, a tőr miatt... - jegyezte meg a kapitány.
- Ugyan kérem. Miféle gyanúsítás?...
- Szó sincs róla... Azt hittem, emlékezteti valamire...
- Borzalmas látvány volt, és borzalmas ez az évszak... A vesztegzár az életembe kerülhet, ha nem utazhatok idejében a hegyek közé...
A kapitány tanácstalanul nézett Elderre. A főfelügyelő felvette a tőrt.
- Csakugyan nem jelentős mint látvány. Nem tudja megmondani, signora, hogy miért olyan könnyű ez a holmi?
- Honnan tudjam? Talán játék...
- És ez a római kettes mit jelenthet?...
- Talán az árát...
Elder bólintott.
- Lehet... Bár az árat általában arab számmal tüntetik fel a kereskedők. Inkább valami jelzésnek hiszem.
Az özvegy idegesen játszott a gyöngyeivel...
- Nem tudom - felelte gyorsan. - Azt hiszem, elmehetek... Nem?
- Talán, ha kérném, szabad egy percre... - mondta mosolyogva Elder.
- Önnek jogában áll kihallgatásokat foganatosítani? Úgy tudom, a kapitány úrra tartozik.
Elder elismerően bólogatott.
- Eltalálta, signora. Remélem, a kapitány úr megkérdezi majd, hogy honnan ismeri a főkapitányságon kiállított szolgálati jegyek tartalmát...
A nő sápadtan állt fel.
- Tartóztassanak le, ha merik, de ezt a megszégyenítő faggatást nem tűröm...!
- Udvarias formában érdeklődünk, és érthetetlen ez az idegesség...
Signora Relli visszaült.
- Si! Hát tessék kérdezni, de ez az úr polgári ruhában van...
- Elder főfelügyelő híres rendőr, és én kértem meg hogy vegye át a nyomozás irányítását... - felelte a kapitány, és elpirult, mert érezte, hogy ez kapituláció volt.
- Nem értem, miért haragszik rám, signora - fordult feléje Elder. - Én feltétlen tisztelője vagyok, és semmi áron sem keverném bele az ügybe, csak néhány kérdést szeretnék feltenni...
- Va bene... tessék... A tőrről nem tudok semmit, és...
- De kérem - mosolygott Elder -, ki beszél itt a tőrről... Inkább azt szeretném tudni, hogy mikor halt meg signor Relli?...
- Ez miért fontos?
- Régi szokásom felvenni a személyi adatokat.
- A férjem nyolc év előtt halt meg.
- Miben?
- Ez is nacionáléhoz tartozik?
- Szó sincs róla. Csak érdekel.
- Igen? Arnoldo nyolc év előtt halt meg.
- És hol van eltemetve?
- Vicenzában... Megmondaná, mi köze ehhez?
A kapitány furcsán nézett a detektívre.
- Csakugyan fontos ez, Elder?
- Ha nem fontos, akkor miért idegesíti signora Rellit?
- Mert sért, hogy a magánéletembe avatkoznak. Ezt nem tűröm.
- Akkor hát nem teszem - felelte kedvesen a felügyelő. - Csak azt tessék akkor megmondani, hogy miért van ez a kettes a tőrön?
Remegő szájjal ugrott fel.
- Mondtam már, hogy nem tudom... Ez... valami játék tőr... Gyerekjáték.
Elder egészen eléje állt, és a szemébe nézett.
- Téved, signora Manzini! Ez felnőttjáték!
A nő először megdöbbent. Azután vállat vont, és csüggedten suttogta.
- Si! Maga mindent tud... Beismerem, én Nedda Manzini vagyok...
Általános meglepetést keltett a vallomás. A kapitány megsimította a homlokát.
- Valahol hallottam... Ezt a nevet...
- Hallotta. Ismerték az egész világon. Operaénekesnő voltam. Tizennyolc éve ennek... Azután otthagytam a színpadot, és elmentem egy hittérítő után Borneóba... És amikor... meghalt... - Itt megtelt a két szeme könnyel. - Elhatároztam, hogy visszatérek... De nem akartam öreg művésznő lenni... Inkább lettem fiatal özvegy, és felvettem a Relli nevet... Utálatos, ha sajnálják az embert, hogy milyen nagy volt valamikor... Így lettem signora Relli. Basta!... Remélem kielégítették a kíváncsiságukat...
- Ó, nem ilyesmiről volt szó. Csak tudni akartam, hogy hány művész van a házban.
Markheit a fejét csóválta. Már megint hová fog kilyukadni ez az ember?
- Miért érdekli? - fordult feléje a nő idegesen.
- Azért - mondta Elder -, mert ez a tőr színpadi kellék...
Csend...
- És... mit akar evvel mondani?
- Hogy ismerni kell minden művészt a háznál, akiről hihető, hogy eltett valahol egy kelléket emlékbe - megnézte a tőrt -, amelyet egy opera második felvonásában használtak.
- Ön... engem... gyanúsít?...
- Nem. De ha találok egy kelléktőrt, akkor tudnom kell, hogy Lindner úron kívül van-e még művész a házban...
- Lindner egy jámbor; jóravaló gentleman.
- Senki sem gyanúsítja. Csak kihallgatjuk a tőrre nézve. Sedlintz fogalmazó úr felkéri majd, hogy fáradjon ide... - intézkedett Elder.
- Kérem önöket... könyörgöm... egészen bizonyos, hogy semmi köze a tőrhöz...
- De nyugodjék meg, asszonyom...
- Nem! Lindner szívbajos, idegbeteg és olyan gyáva... megölik őt...
A kezeit tördelte. A rendőrtisztek egyik ámulatból a másikba estek. Boszorkány ez az Elder? Honnan a csodából szedi elő meglepő adatait?
- Bízzon a tapintatunkban, asszonyom. Most felkérjük, hogy amíg Lindner urat kihallgatjuk, szíveskedjék az irodába fáradni, Borgen fogalmazó úr társaságában.
- Rendben van. Sajnálom és szeretem ezt a derék öreg gyereket. De higgyék el: semmi köze az ügyhöz, és... és... ne gyanúsítsák... Vigyázzanak... kérem... - könyörgött szinte sírva. - Őrá nagyon kell vigyázni.
Signora Relli átment a harmadik szobába Borgennel.
- Mondja, honnan tudja mindezt? - kérdezte a kapitány.
- Ne felejtse el, hogy fél nappal előbb kezdtem a nyomozást. Ismerős volt az olasz nő. Kábeleztem a konzulátusra, és ott nem csináltak titkot az ügyből. A hatóságok ugyanis tudják a művésznő titkát... Csakugyan megbíz a nyomozás vezetésével, kapitány úr?
- Hm... igen. Bevallom, megváltozott a véleményem... Azt hittem, a szerencséje nagyobb, mint a tudása.
- Csak a kettő együtt ér valamit.
Jött Sedlintz, a kövér, gyerekarcú énekessel. Két szeme alatt egy-egy petyhüdt zacskó képződött az évek folyamán, és állcsontja körül pofaszakállszerű bemélyedéssel kiárkolta a zsírt az idő... Nehezen lélegzett, sárgásan erezett szemei fáradtan bóbiskoltak.
- Foglaljon helyet, Lindner úr...
- Köszönöm... - szuszogva leült. A kapitány fel akarta mutatni a tőrt, de eltűnt az asztalról... Hová lett?
- Jelentéktelen formaság - mondta Elder mosolyogva. - Sorra megállapítjuk a vendégek alibijét. Ön például, emlékszem, a hallban állt, mialatt a kapitány úr felolvasott.
- Igen.
- De azután a rendelet felolvasása közben távozott.
- Így van. Felmentem a szobámba, mert elfáradtam... és nem érdekelt...
- Unalmas is, ami azt illeti. A folyosón nem találkozott senkivel?
- De... A szobám irányából Sergius herceg jött... Köszöntünk egymásnak.
- Mással nem találkozott?
- A lépcsőn egy fiatal hölggyel, aki szintén azon a folyosón lakik. Úgy látszott, a hercegre vár.
- Maud Borckman kisasszony volt... Ön a szobájába ment?
- Nem. Signora Relli utánam kiáltott váratlanul...
- Hiszen a signora lent volt a hallban!
- Igen, de közben az emeleten is járt. Liften jött, és már fenn volt, amikor érkeztem. Megkért, hogy hozzam fel a retiküljét, sok pénzzel a hallban hagyta.
- És ön felhozta?
- Nem találtam a hallban. Érthetetlen...
- Köszönöm - mondta Elder. - Ezzel elintéztük a formalitást.
- Kérem... mindig szívesen állok rendelkezésükre... - nehézkesen felemelkedett.
- Még mellékesen elintézhetjük Wolfgang úr kérését - szólt rá hirtelen, mosolyogva Elder. - A szemétben találtak egy ilyen csecsebecsét, és nem tudják, hogy kié.
Elővette a tőrt. A zsebéből. Lindner bárgyú arca felderült:
- Az enyém... Kedves emlék. A Bűvös Vadász második felvonásából. Legszebb szerepem volt.
- Hogy kerülhetett ez a szemétbe?
- Talán leesett az íróasztalról. Mert ott volt mindig...
- Szíveskedjék majd a direkciónál kérni... Ez is csak formaság. Mi nem adhatunk ki talált tárgyat... Csak még valamit... Nem tűnt fel önnek egy barna folt a szőnyegen?
Kinyílt a másik szoba ajtaja, és signora Relli jött ki felhevülten.
- Elég!
Lindner csodálkozva állt.
- Vallomást akarok tenni!
- De... signora...
- Lindner úr addig menjen ki. Ne féljen, nincs semmi baj. Egy félreértést kell tisztázni...
- Én nem megyek ki! Tudni akarom, mi ez a játék... Mit jelentett...
Elder cigarettára gyújtott.
- Foglaljon helyet, Lindner úr, ön is signora Saccomodi...
Az olasz szóra a nő kissé meglepetten leült.
- Azt hiszem, hogy a leghelyesebb, ha most tisztázunk mindent. Senkit sem gyanúsítunk, és Lindner úrnak sem fog ártani, ha megtudja az igazat. Tessék, signora. Beszéljen.
A nő most már sokkal nyugodtabb volt.
- Amikor a kapitány úr elkezdte a vesztegzárról szóló felolvasást, láttam, hogy Lindner elindul a lépcsőn. Kissé bizonytalan léptekkel ment. Azt akartam, hogy ne igyon többet, úgyis zavaros nap volt. Beszálltam a liftbe, és felvitettem magamat, hogy előbb legyek a szobájánál. Amikor odaértem, láttam, hogy nyitva van az ajtó. Egy halott ember feküdt bent, nagy vértócsában...
Lindner dermedt arccal hallgatta.
- Dr. Ranke volt - mondta Elder.
- Si! Ő volt. Tudtam, hogy minden vendég lenn van a hallban...
- Ebben tévedett.
- Akkor azt hittem, hogy csak Lindner jött fel. Neki most nincs alibije, mert feljött. És az ő szobájában fekszik a meggyilkolt. Hidegvérű, erős nő vagyok. Borneón éltem egy hittérítő mellett. Szemben egy félig nyitott szobaajtó, odatámasztva a seprű. Most takarítottak, Vangold szobája volt, akinek van alibije. Felkaptam a halottat. Én nagyon izmos vagyok. Gyorsan átvittem a másik szobába. Hangokat hallottam. Az ajtóhoz léptem. Valaki benyitott. Az ajtóval éppen eltakart. Amikor meglátta a halottat, bevágta az ajtót és elment. Én is elmentem. A tőrt már nem mertem kihúzni Rankéből. Akkor találkoztam a folyosón Lindnerrel. Leküldtem a hallba... Talán nem látták, hogy feljött... Én a szobámba siettem...
- Közben nem találkozott senkivel?...
- Hát... Maud Borckman búcsúzott Sergius hercegtől... a lépcsőnél...
- Az bizonyos volt előttem - mondta Elder -, hogy Rankét nem ott ölték meg, ahol rátaláltak... Alig volt vér a padlón, és a boncolási jegyzőkönyv szerint elvérzés volt a halál oka. Kerestem, hogy hol van vér?
Lindner felállt.
- Uraim, egy vallomást kell tennem. Én öltem meg dr. Rankét!
Az özvegy felugrott, de a kapitány most már erélyesen rászólt.
- Kérem, signora, ez kihallgatás! Csak az beszéljen, akinek kérdést teszek fel.
És máris kikapcsolta Eldert. Gyorsan. A végkifejlés előtt. A főfelügyelő veszélyesen kiszorított mindenkit az ügyből egy félóra alatt. Hohó! Azt talán mégsem.
- Neve? - kérdezte a kapitány.
- Enrico Lindner.
Sedlintz előtt halomban állt jegyzőkönyv.
- Lindner nem olasz név.
- Az apám osztrák volt. Én már olasznak születtem. 1886-ban, Torinóban...
A bágyadt, nyugtalan ember most nyugodt, hideg és józan volt.
- Beismerő vallomást tesz? - kérdezte a kapitány.
- Igen. Beismerem, hogy én öltem meg dr. Rankét, a szobámban.
- Hogyan történt?
- Ranke doktor bekopogott, hogy itt a rendőrség, jöjjek a hallba. Kinyitottam az ajtót, a doktor belépett, és csodálkozott azon, hogy én lakom itt. Azt hitte, hogy még mindig a hölgyé a szoba, akivel kicseréltük.
Elder felugrott.
- Hogyan?... Abban a szobában... nem ön lakott?...
- Nem. Én a 72-esben laktam, és a portás megkért, hogy adjam át a szobát egy hölgynek...
- Nem tudja, ki volt ez a hölgy?
- Maud Borckman - mondta Elder.
- Folytassa.
- A doktor megkérdezte, hogy hányas szobába költözött a hölgy, akivel cseréltem. Bosszantott, hogy gyorsan, türelmetlenül kérdez, elutasító választ adtam. Erre megragadta a karomat, és ingerülten kiáltozni kezdett. Eltaszítottam, megütött, mire a kezem ügyébe akadó színpadi tőrrel ledöftem...
- És miért ment utána azután a hallba?
- Ismét kopogtak. Most már a detektív. Azt mondta, menjek a hallba, itt a rendőrség. Féltem, hogy benyit. Lementem vele együtt, de nyomban feljöttem ismét, hogy eltávolítsam a tetemet. Signora Relli azonban a retikülért küldött. Mire visszatértem a szobámba, a tetem már nem volt ott.
- És a szőnyeg? - kérdezte Elder.
- Tessék? - kérdezte Lindner bután.
- Hová lett a szőnyeg, amire a vér folyt? Utólagos beleegyezésével a szobájában jártam tegnap és ez volt az egyetlen apartman az emeleten, amelyből hiányzott a szőnyeg.
- Csakugyan... most, hogy mondja, nekem is furcsa. Az a szőnyeg eltűnt.
- Nem értem, mi fontossága lehet ennek - vágott közbe türelmetlenül a kapitány.
- Azt hiszem, sok - felelte Elder. - Az áldozat vére még mindig nincs meg. Erre a szőnyegre folyt, szerintem.
- Hogy tűnhetett el, ha a gyilkosnak nincs tudomása róla? Másnak nem állhatott érdekében! - türelmetlenkedett a kapitány.
Elder hátradőlt, és hangtalanul fütyörészett...
- Nos? - sürgette idegesen az egyik tiszt.
- A szőnyeg a legfontosabb az egészben. - Hirtelen Lindnerhez fordult. - Milyen helyzetben álltak egymással szemben, amikor ön hasba szúrta az orvost?
- Szemben álltunk, és én egyenesen a hasába... - csodálkozva megállt. Látta az elhűlt arcokon, hogy valami rendkívüli történt.
- Na jó! - mondta Elder, és felállt. - Hát most már tisztul a dolog. Elárulta magát, Lindner úr! Ranke doktort nem hasba szúrták, hanem a torkába döftek.
Lindner idegesen futott át gyér hajszálai között az ujjaival.
- Nem jól hallottam a kérdést... Természetesen, hogy a torkába döftem Rankénak. Szemben állt, és ezzel a gyenge szerszámmal puha pontot akartam találni, ezért a torkába...
Ijedten hagyta abba, mert signora Relli kacagni kezdett, és kacagott, kacagott teli torokból, megkönnyebbülten, szívből, jókedvűen...