Vesztegzár a Grand Hotelben/Tizenharmadik fejezet

A Wikiforrásból
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
← XII. fejezetVesztegzár a Grand Hotelben
szerző: Rejtő Jenő
XIV. fejezet →

XIII[szerkesztés]

Sergius herceg elgondolkozva mondta Maudnak, akivel együtt ültek egy páholyban.
- Micsoda fanatikusok... Szingapúrban tavaly egy misszionárius felrohant az egyik varieté színpadára és táncolni kezdett a balettcsoport között... Szörnyű látvány volt...
Maud nem szólt semmit...
A helyiségben lassan felengedett a váratlan esemény deprimáló súlya.
- Ez szabálytalan eljárás - mondta Markheit tanácsos, aki Villiersnével vacsorázott, miután konstatálta, hogy a hölgynek nincs bubópestise. - Ha nem lenne misszionárius, akkor büntetendő cselekménynek számítana: pánikot előidézni vesztegzárolt területen...
- Ki ez? - kérdezte a szicíliai özvegy izgatottan Vangold urat, akivel időközben megismerkedtek véletlenül. A terménykereskedő annyira feldúlta neje távolléte, hogy ebben a bús lelkiállapotban szórakozottságból signora Relli asztalához ült le vacsorázni, és az erőteljesen szép özvegy megengedte, hogy a félreértés tisztázása után is együtt maradjanak.
Vacsora után véletlenül a bárba mentek, kissé "elüldögélni".
- Ez egy hittérítő - felelte Vangold -, többet én sem tudok.
- Péter! - a pincért hívta.
- Parancsoljon, signora.
- Ki ez a hittérítő?
- Nem tudom. Ma sokan érkeztek - felelte, és sietett, mert a vendégek itt is, ott is fizettek.
Wolfgang igazgató mindenfélét gondolt a misszionáriusról.
- Annyira érdeklik a hittérítők?
- Igen. Leány koromban beleszerettem egy misszionáriusba. Sajnos, nem sok reményünk volt arra, hogy a szüleim hozzáadjanak, és ő elment a vadak közé hittérítőnek. Boldogult férjem jó volt, okos, szeretett, de én sohasem feledtem Cressont. Mióta özvegy lettem, szívesen járok erre, ahol sok a hittérítő, ahol... annyian hasonlítanak rá...
- Reméli, hogy egyszer csak viszontlátja az illetőt? - kérdezte Vangold úr.
- Az illető nem él. Hivatásának áldozata lett, és én vagyonom egy részért beleöltem abba az emlékműbe, amit szülőföldjén állíttattam.
- Hamvait is hazahozatta? - kérdezte Vangold úr meghatva.
- Nem - felelte hidegen az özvegy, és rövid szünet után hozzátette -, ugyanis a vadak megették...
Lindner, az operaénekes jött arra, és megállt az asztalnál.
- Az ilyen hittérítőt nem szeretem - mondta, és fáradt, kövér arca szomorú, gyerekes kifejezésre görbült. - Most ismét altatót kell bevennem, pedig már jól éreztem magamat.
- Ne vegyen altatót! - mondta erélyesen az özvegy. - Üljön le hozzánk! Péter! Egy üveg cinzanót... signor Lindner... Vangold úr...
- Örvendek - mondta a terménykereskedő, és felállt a kézfogáshoz. - Én nagy tisztelője voltam az ön néhai hangjának. Még legényember koromban. Ön gyönyörűen énekelte Lohengrint, és csinos ember volt. Hol vannak azok a régi szép idők...
És sóhajtott. De nem értette, hogy a nagy művész miért ül olyan fagyosan az asztalhoz.
- Most hajtsunk fel egy egész pohárral! - biztatta őket signora Relli, és magasra emelte a rubinszínű vermutot. Megitták. Lindner is, pedig nem sok kedve volt hozzá. Az özvegy felemelkedett. - Bocsánat.
Kisietett a teremből.
- Kedves hölgy - jegyezte meg Vangold, és újra töltött. Pokolian jól érezte magát. Az ital is szokatlan volt számára, és... és... ez a signora Relli igazán kitűnő társaság... - Ön tüneményesen énekelt valamikor - fordult Lindnerhez, mert kedveskedni akart a világhírű művésznek. - Nagy kár, hogy elveszítette a hangját. Ez már végleges? Ismertem egy kántortanítót, akinek később kitisztult az orgánuma. Önnel is előfordulhat.
- Kizárt dolog - felelte Lindner halálsápadtan. - Az idegesség árt a hangnak, és engem minden ostoba fecsegő halálra ingerel...
- Igazán? Így vagyok én a raktárnokommal. Ha azt mondom: "Stuck úr, hozzon fel egy..."
- Signora Relli sokáig elmarad - mondta az énekes türelmetlenül.
- Igen. Azt hiszem, a hittérítőt keresi, aki az imént lehordott bennünket.
...Vangold úr eltalálta az igazat. Signora Relli kilépve a hallba, körülnézett. A hittérítő egy kisasztal mellett ült, és a pincérrel tárgyalt.
- Kérem, én itt fogok vacsorázni, mert abba a Szodomába nem megyek be - mondta Félix, és vágyó pillantást vetett a bár felé.
- Szívesen tálalunk itt is, de csak egy fél darabka sovány hal van kint, amit a szakácsnő tett el magának, mert fogyókúrán van.
- Tessék? Egy ilyen előkelő hotelben?!
- Sajnos, nem számítottunk hittérítő vendégekre. A mi lakóink bűnös emberek, ma, pénteken sem esznek böjtöst, és csak olyan ételeink vannak, amit hittérítő úr undorral utasítana el: roszbif, csirkekotlett currymártással, pulyka és hasonlók.
A hittérítő úrnak valósággal folyt a nyála egy kis roszbif vagy pláne kotlett után (curryszósszal!), de szomorúan ezt mondta:
- Hozza csak azt a kis halat, vízben főzve...
Komoran ült ott a kisasztal mellett és szerette volna a haját tépni.
- Bocsánat, hitterítő úr... özvegy Relliné vagyok...
Egy hatalmas, jó alakú, markáns, de csinos arcú nő állt előtte, vészesen villogó szemmel és nagy fehér fogakkal.
- Nem tudtam szabadulni a hatása alól... Amit az imént tett, olyan ijesztő és nagyszerű volt...
- Harc a világi bűnök ellen... - és türelmetlenül forgatta fejét a pincér után, mert már a böjtös is jólesett volna, csak hoznák!
- Nekem szükségem volna valakire, egy emberre, akivel őszintén beszélhetnék. Kérem, ha van számomra egy félórája, hallgasson meg és...
- Most majd vacsorázom - jegyezte meg, mert jött a pincér a hallal.
- Kell! Kell végre egy izzó szemű, szigorú hittérítő, akinek az én szívem titkait kitárhatom...
De, sajnos, a karját tárta ki, és mert nem nézett hátra, leverte a pincér kezéből a tálcát. A kis darab főtt hal mozdulatlanul pihent levében a szőnyegen.
- Oh, Madonna! - kiáltotta kétségbeesetten. - Milyen ügyetlenség... Kérem, engedje meg, hogy vendégül lássam egy csésze teára, némi kárpótlásul a kis vacsoráért... Ne utasítsa vissza, mert megaláz... a húszas szobában lakom, itt van a közelben...
- Kérem... én ma csak böjtöset ehetem - mondta megtörten, és úgy nézett a földön fekvő halra, mintha valami elhunyt, szeretett hozzátartozója lenne.
Rövid biccentéssel és teljesen üres gyomorral elindult a főlépcső felé.
Azután hirtelen sietve visszatért, és benyitott a sötét étterembe.
A főlépcső felől ugyanis Elder főfelügyelő közeledett.