Vessétek el a liliomot
Vessétek el a liliomot, rózsát,
a daltól és a zajtól félek én,
ne keljen fel a napfényes valóság
búcsúzó vágyam bíboros egén.
Ó! a lehelleted még csupa ámbra,
ó! ne tekints ily gyötrő vágyba rám,
mint éji pillangó a lámpa-lángba,
elégek a fáklyáid sugarán.
Ó! nincs mi csábítson, már nincsen oly csók,
ó, sose ontsanak lágy illatot
az ajkaid — ezek a drága korsók —,
a szívem alszik, a szívem halott.
Szívem jávorfa-koporsóba porlad,
viseli bánatát, e koronát;
derült nyugalmát a szegény halottnak
ne bántsd, ne bántsd, menj szelíden tovább.