Versfüzér péchujfalusi gróf Péchy Emánuel ő nagyságának
| Versfüzér péchujfalusi gróf Péchy Emánuel ő nagyságának szerző: Tompa Mihály |
Ergo agite, et laetum
cuneti celebremus honorem.
Virgil. Aeneid. V. 58.
Hol hosszan nyúló bércek zöld thyrsusi ágból
Font koszorújokkal, némán bámúlnak az égre,
Lábokat áztatván hűs Bodrog szőke vizében;
Hangos örömriadás közepett felrajzik az élet
Ott, s ezer arcokról az öröm súgára mosolyg le.
Zemplén! téreiden mi varázs ihlet futa végig
Medrehagyott árként mindent ragadozva magával?
Tán az enyészetnek bús angyala messze repülvén:
A vértől gyöpesült harcsírok dombja reped fel,
És elhullt hősek kelnek diadalmas erőben
A hír álmaiból, - s jőnek, kebeledbe kik egykor
Éltöket áldozták honukért a győri mezőkön?
Nem! - békés nyugalom honol a hősek hadi álmán
S bajnoktettöket emlék hirdeti a maradéknak. -
Ámde reánk polgárünnep várt napja derűle,
Mellyen tiszteletünk s keblünk érzelme röpűl fel,
És örömünk hírlő mozsarak ropogási között; szánk
Százszoros »éljen«-t zeng, hogy megreszket bele Ujhegy.
És ti magas bércek! Kik századok elrohanását
Értétek kopaszúlt fejetekkel; látva: ezerszer
Mint vítt e nemzet vérharcok förgetegében,
Mint nyertek véren, földet diadalmas apáink,
S alkotmányos hont alapított büszke szabad nép.
Most a béke ölén: örömünk viszhangja riadjon
Rólatok, és mint a mennydörgés fussa keresztül
Pannon bérceit, és elnyúló rónavidékit.
És te türemlő habjaidon Bodrog! tova hajtsad
Hol zuhog a Tisza és amerre az ős Duna hömpölyg.
Szívörömünk hadd lássa a hon, hadd tudja az alföld!
-
Képtelen éj nehezült nagy időkön át a hazára,
S ónsúlyú álom nyűgözte magához a honfit,
Tompult érzékkel munkás haladásra erőtlent.
A nyelv haldoklott; a pangás lelke tanyát vert.
Régi dicsőségünk s a harcok napja leszállván
Éj leve, és egy jobb kornak szebb hajnala nem költ.
Sem multunk, se jövőnk nem volt; s még a jelen élte
Egyhangúságban tespedvén, nem vala élet.
Már a nemzetből a tűz s az erő kialudni
Látszott; amikor a kor lelke felébrede súlyos
Álmaiból; s minden hazafit haladásra kiáltott.
És tova nyargalván: hullám kezd zúgni nyomában,
S a megkorbácsolt tunya víz felzajlik: - azonkép
Költ mozgás s élet szavain; - s ím megjöve a reg
És egyesűlet zászlójára világola fénye,
Amellyen »haladás« jelszó vala írva; - magasban
Lengett a zászló, s ezerenként gyűltek alája,
Mint a méh raja a kiröpült fejedelmi anyához;
És áttört vastag hamván a nemzeti tűz, - s a
Fendobogó keblek lángérzettől dagadozva
Tettre erős karok a közjót munkálni segélték.
Mint a földben ezer mag rejtezik és csira lappang
És a lombtalan fákban a titkos erő él;
Csak kikelet kell és melegítő napja: kifejlett
Így a nemzeti lét, kialudván százados álmát,
Bátor léptekkel halad a korral, s tör előre.
A kedves honi nyelv felvítta magát diadallal
Sok száz éveken át idegenbitorolta helyére,
És hangzik méltósággal megyeink teremében,
A villás fecskét röpülésében megelőzve.
A Duna sík hátát Árpád, Pannónia, Zrínyi
Szeldesi: - s amellyet ketté szelt a folyam árka,
A haza részeit eggyé majd lánchíd csatolandja,
Hogy testben lélekben eggyé forrjon erősen;
Majd a nagy neveket márvány emlék örökíti,
Megváltás, növelés, egyesűlet magva csirában.
Hány életbeható üdvös cél nem jöve létre!
Korszerü tettekben nyílvánul a nemzeti élet,
S mindenhol haladás áldott eszméje foganszik.
-
A kor lelkével halad a haza, és vele Zemplén,
Minden szépet s jót buzgón honosítni törekszik,
És most kormányát látván biztos kezeidben
Lelkes Gróf! ki barátja vagy a józan haladásnak,
Ügyszeretettel lángész párulván, s egyenesség:
Tisztelet- és az örömtől minden szív magasan ver:
Mert boldogságot szemlél mosolyogni jövőjén. -
Mint mikor a hajnalt követő nap ezernyi sugárra
Ágazván rózsás színnel felváltja az éjnek
Barna sötétségét, s mindent életre varázsol:
Úgy te magas lelkű Kormányzó! napja megyénknek
Lészesz s általad a komor éj diadalma hanyatlik,
Mindenhol jólét, áldás és béke virúl föl. -
Tudta Királyunk ezt, s kormányt amelyre születtél
Ad kezeidbe, hogy azt magasúlt lélekkel igazgasd.
A zivatar bár zúg, az erős tölgy büszke fejével
Rendűletlenül áll a hegyeknek termetes ormán.
S bár a lenge hajót örvénybe sodorja dühével,
Nem remeg a bölcs kormányos, s nem változik arca:
A jeles így nem fél bármennyit agyarkodik a sors,
Lelke magas röptét akadály gátolni erőtlen.
Üdvöz légy Péchynk! képed vala ez, de ki tudná
Festeni a magasult ész és szív rényeit illőn.
Szívem feldobog és eltéved nyugtalan elmém,
Tiszta jövendőnek bájjaltele képzete száll meg,
És ebben bizton Zemplénnek aranykora rejlik,
Amellyet Te derítsz áldást terjesztve reá föl.
A törvény szentsége megáll; nem sír az igazság,
Bölcs kormányod alatt, szarvat nem emelhet az önkény,
E megye széjjelvált erejét egyűvé Te követended
Általad ellenség ölelendi örűlve meg egymást. -
Gyámola léssz: ki vagyon nyomorult sorsára hagyatva;
Édes atyát tisztel benned bús árva s az özvegy. -
Egység szűl haladást, haladásnak gyermeke jólét,
És Te varázsolod ezt Zemplén kebelébe nemes Gróf!
-
Jöjj hozzánk, im! vár díszes helyed, amire érdem
És születés hívott, hogy lennél jog s az igazság
Őre, imígy lett meg mit szűnk óhajta: mienk vagy
Emmanuel! maga majd így lesz mivelünk is az Isten,
És a hon, és Zemplén ekképp már büszke nevedre,
Mellyet igy említnek késő unokák unokái,
S a költők lantjáról felhangzandik az ének:
»Akiket érdemeik jelesítenek, élnek örökké
A hon szívében, s minden kor tiszteli őket.«