Versek
szerző: Béky Zoltán
A fiatalon elhunyt költő utolsó versei
Jó is a férfi szerelem,
Puha a hölgyek selyemágya,
De rossz, a félős kis gyereknek
Betörni a hideg világba.
S nagyon nehéz is megmaradni,
De nagynak lenni is nehéz:
Két gyönge kéz és két gyerekszem
Csak visszahuz, csak visszanéz.
Az ember csetlik-botlik itt,
De ha az élete üres lett,
Úgy megtölti valami kis fény,
Hogy kiskorára visszaleshet.
S mindent lát és mindent megért,
Hogy régi földje csöppnyi rét már.
eztán rándit egyet a vállán
S a másvilágra visszasétál.
Csak elnézem az életem
És nincsen abban semmi friss iz,
Akár kopár kutakba néznék,
Hol elfogyott a semmi kis viz,
Ami tavaly is semmi volt
És nem tudott előre kapni,
Tul a káván, a gémeken túl
A szikkadt földbe beharapni.
Más víz a tengerig megyen,
Vagy pocsolya az óceánja,
De valahogy kitör a földből,
Vagy a termékeny föld kihányja.
Itt a csöppek már elakadtak,
Nem törhetik a kút falát...
Egy-két csillag hallgatja csöndben
A békák egykedvű dalát.
Ami mégis csak hátra van,
Vagy fut előttem: az a pár nap
Szines betükkel legyen irva,
Mint ünneplő, igaz vasárnap.
Hiszen egy élet múlik el,
Kár, hogy nem tudott megeredni,
De tudja Isten - jobb-e az:
Rokkant szivvel megöregedni?
Rokkant kedvvel megöregedni,
Korty füst se érjen a tüdőig
S nem jajdulni föl boldogan, ha
Valami a szivhez ütődik?
Libegjenek el a napok,
Mint lepke szárnyán gyönge sóhaj,
De az utolsó integessen
Picike, piros lobogóval.