Vera elvitele
| Vera elvitele szerző: Tömörkény István |
Van ember, aki megélhetését itthon nem találván, olyan mesterséget vállal, amely idegenbemenéssel jár. Így van hajós, aki tavasztól őszig odakószál, de családja itthon marad. Egyedül a kormányos az, aki családját is a hajóra viheti, mert külön szobája van a hajón, de ezt nem mind teszi. Akinek van valami olyan holmija, amire itthon is ügyelni kell: teszem azt, ragasztott magának egy kis házat, vagy hogy van egy kis földje, ami valamit a konyhára beterem, az az asszonyt itthon hagyja a dolgok végzésére. Az asszony itthon él, tejet árul, vagy piaci kenyeret süt, ideje eltelik, és hasznát is látja. Más esetben pedig csirkével, tyúkkal kofálkodhat. Meg a gyümölccsel. Ismerek öregasszonyt, aki egy időben, egy nyáron úgy élt, hogy garabolyokkal megrakodva mindennap vasúton Szabadkára ment, ott az edényeit televásárolta gyümölccsel, vasúton hazajött, a gyümölcsöt eladta, s ment azonnal másikért. Járkálásain haszna volt, mert épp abban az évben itt a tavaszi fagy leszüretelt gyümölcs dolgában, a szomszédban meg dúsan termett: olcsó volt az, ami itt drágán kelt. Íme, a világforgalom kurta kiadásban, ahogy azt a szikár és csupacsont Rózanenő művelte. Hát igen, kereskednek. No, másfelől pedig az iskolásgyerekek végett kell itthon maradni, mert szükséges, hogy azok a tanító úr elébe járjanak.
A másik országjáró vándor, a kubikosember sem családostul járja útjait. Az: is itthon hagyja mindenkijét, és az asszony meg a gyerekek tartására időnkint a postán küld a keresetből. Idegen országok különféle utalványlapjai érkeznek egyszerű külvárosi utcák csendes házaiba. A pénzekből, amiket az oktalan költekezés idegen országokba kivet, némely részt így szállít haza a verejtékes, nehéz munka...
Van azonban harmadik történelem is. Azokról, akik amidőn elindulnak, mindenkijüket magukkal viszik. Nem marad otthon senki: ha talán házacska van már ragasztva, hát a ház. Mert a mondás az, hogy a házat ragasztani kell. Miként támadt ez a szó, ki tudná? De így van, hogy a házat ragasztani szokás. A földre, amely oly könnyen kiszalad a birtokosa lába alól, rá kell ragasztani a házat, hogy ott maradjon. Azután a ragasztott ház ragasztja az embert. De hát vannak mesterségek, amikben menni kell. Menni pedig családostul, akár az apró gyerekkel is, mert együtt dolgozik az egész família. Ezek a vályogvetők és téglaverők. Ahogy a kubikos a társaival éli a nomádéletet, úgy élik ezek családosan. Ahogy a kubikos csak az erről a vidékről való jó, a téglaverőt is csak innen keresik. Van belőlük az Aldunánál is, valamint az ország felső részén. Némely része így aratás után megy el, s késő őszig odamarad, más része már tavasszal útnak indul, s szintén csak ősszel vergődik haza. Ezek jóformán az évből csak a telet töltik otthonukban. Így van különben az ácsok nagy része is: némely része Erdélyben csinál háztetőket, a másik Szlavóniában. A költöző madarak szokására emlékeztető kép ez. Azokat az ösztön hajtja, ezeket a becsületes munkával elérhető kenyér, amelyet keresni kell, hogy hol hullajtotta el részükre az isten...
Nem fehér a kenyér, nem lehet mondani, hogy selyemcipó volna, de nem is fekete. Van olyan téglaverő vagy vályogvető család, amely a tavasztól őszig tartó munka fejében hétszáz-nyolcszáz forintot is hazahoz. Persze, nem mind egyformán, mert ez a dologtól függ. E kintélő idevalók soha napszámba nem állnak, ezt a polgárbüszkeség nem engedné. Csak általjára vállal, ahol mindenki munkája és ereje szerint érdemesül. Hanem azután ahogy dolgozik, ami munkát végezni képes, szinte rettenetes. Az idevaló is, de a szomszéd dorozsmai kunok talán még erősebb munkájúak. Hiszen dolgozni tud az alföldi nép kerek átaljában a feszülésig, mint az aratáson is, de az aratás csak három hétig tart, emez a munka meg tavasztól mindaddig, amíg az őszi nagy esők be nem következnek. Mi voltaképpen ez a mesterség? Elsősorban annak a tudománya, hogy mely földek alkalmasak arra, hogy válykot csináljanak belőle, ismét meg hogy mely föld teljesít hasznos szolgálatot téglakorában is.
Azután már csak ezen földek felásása, összehordása és dagasztása következik. A megdagasztott föld azután formákba kerül az alkalmas pillanatban. Hogy melyik ez az alkalmas pillanat, azt csak az tudja, aki ért hozzá, mert az csak úgy mögmutatja magamagát -, szóval a szappanfőzés tudományához hasonló. Ez mindössze a hozzáértés, ezután jön a munka, a karok, lábak és derekak ereje: hogy ki mennyit bír egy nap az anyagból kiformázni. Ez azután a lázas munka, mert ezre szerint van a fizetés. Az egész család dolgozik hajnaltól estig, még holdvilágos éjjelen is folytatják, de még a földhordáshoz, vízért, élelemért való küldözgetéshez hónapszámost is fogadnak maguk mellé. Mert aki itten csak másfélezer formát tudna kivetni egy nap, az akár bele se fogjon, mert ez olyan mesterség. Megállás nélkül tartó munka, szinte csoda, hogy annak, aki közülük formáz, hajnaltól estig való folytonos hajlongálásban a dereka el nem szakad. És hozzá élnek olyan nomád életet, amelyet gúnyosan néznének le az ezer év előtt bejöttek, ha látnák. Mert azoknak a sátrai jobb lakások voltak, mint azok a földbarlangok, amikben emezek laknak.
A Vera leányzó, afféle kislány-cseléd, itt szolgált nálunk, és hogy valami különösebb panasz lett volna ellene, nem lehet mondani. Úgy törögetett ugyan az edényfélében, de nyilvánvaló volt, hogy ez annak a túlbuzgalomnak a következménye, amely mindenáron gyorsan és jól akar tenni, pedig az nyilvánvaló, hogy sohasem volt jó az a nagy sietség. De az ilyenből jó cseléd válik, ha kézhez tanul. Azután az is jó, hogy idevaló: az anyja időnkint bejár, s gondot tart rá, tanácsokkal ellátja, amiket jobban meg is szívlel, ha a szülőanyjától hallja. Úgy gondoltuk hát, hogy a kis Verában igen alkalmas cselédre találtunk, aki majd esztendőkig is ellesz itten.
De nem úgy volt, mert a múlt hét hétfőjén jön az anyja azzal a kéréssel, hogy szerdán délre eresszük el a Verát.
- Hova? Nemigen szokott ilyenkor lakodalom lenni.
- Nem is úgy, hanem hogy egészen eresszék el.
No, ehol van ni. Jaj azonban, az nem úgy megy. Épp ebben az időben nagyon nehéz dolog cselédet kapni. Fölmondás nélkül nem lehet ilyenkor elmenni a háztól.
- Hát pedig csak már eresszék el - mondja az asszony -, mert elmegyünk valamennyien a városból téglát verni.
- Hát már minek vinnék ahhoz a nehéz munkához ezt a kislányt?
- Hát nagyon jól tud formázni.
Már hogy formába verni a sarat, azután meg sebesen kifordítani abból, s azután a mezőn sorba rakni, hogy száradjon. Nehéz munka.
A kislány épp akkor jön haza a piacról, s hallván a beszédet, sírva fakad, hogy azt mondja: ő nem megy. Arra az anya kezd beszélni hosszabban. Elsősorban azon kezdi, hogy mi lenne vele itthon, ha véletlenül fel találnánk neki köszönni.
- De nem köszönünk fel.
- De hátha mégis véletlenül felköszönnek - folytatja az asszony, de a beszéde veleje mégiscsak abban van, hogy a Vera nagyon szépen tud formázni.
A lány nem szólt semmit, fejkendőjét a szemére húzta, s dacosan dörzsölte ujjaival az asztalt.
Utoljára abban történt a megállapodás, hogyha szerda reggelig tud a helyébe más cselédet állítani az asszony: viheti - utoljára az ő lánya, ő tudja, mit tesz vele, s ha felmond, két hét múlva úgyis csak el kell ereszteni. Az asszony elment, de bizony csak nem talált, nem olyan könnyű az ilyenkor, mikor a piacról is eltűnik a rendes cselédvásár, s a helyszerzők irodáiban is alig lézeng egy-két olyan cselédforma, aki ingyen sem kellene. Jött hát kedden délután a hírrel, hogy nincsen cseléd, de már akkor az ura is vele jött kettős kérlelésre. Csontos, őszes ember az apa, bizonyos Ullmán József nevezetű. Hogy mint kerültek a nevükhöz, nem tudni. Ez az öreg Ullmánnak mondja magát, míg a kiterjedt család hajós tagjai Hulmány néven neveződnek.
Hát mondja az Ullmán, hogy ő voltaképpen az idén nem is akart menni téglaverésre.
- Háromszor sürgönyzött a vállalkozó, hogy mönjek, de még nem is voltam rá felelettel. Aztán a múlt hétfőn, mikor épp otthon az ebédöt összük, hát nem beállít, hogy azt mondja: Hát Hullmán bácsi, maga még a sürgönyre se felel, hanem így kell érte jönni? Hát aztán három hatvanat ígért ezriért, hát mit csináljak? Nem löhet az ilyen munkát elhagyni...
- Négy-ötezröt - mondja az asszony - naponta kiverhetünk négyen, ha még egy napszámost is fogadunk hozzá.
Ez nem megvetendő kenyér: naponta tizennyolc forint volna ez, ha megbírják az ötezret. De ez aztán már borzasztó munka.
- Hát hiszen, nini. De kár ezt a lányt ilyen fiatal korában ebben a szörnyen nehéz munkába fogni. Majd meglátják, vakarcs marad, nem nő meg.
- Dehogynem - mondja az asszony. - Látnák a fiunkat, ennek a bátyját, csaknem óriási, pedig mindig velünk verte a téglát. Csak mög köll a munkásnak az ételit adni, akkor nem köll félteni. Nálunk mögvan a könyere, szalonnája mindönkinek röndössen. Még a napszámos embör is úgy szegődik mihozzánk, hogy mink adjuk neki az ételt...
- No, én, ha maguknak vagyok, mégse vinném el. Jobb lesz, ha itt marad.
Ullmán József a földet nézte lehajtott fejjel, s hallgatott egy darabon. Aztán megszólalt:
- Ne kévánnyák - mondta -, ne kévánnyák. Egy fiam így veszött el. Itthon hagytuk, mire hazagyüttünk, sehol se találtuk. Hova lött, mi baj érte, senki se tudja. Húsz éve, hogy eltűnt, de még most is sokszor könyvezöm... Hát mán nem akarnám, hogy még ezt is könyvezzem... Hát csak eresszék mán el, kéröm.
S Vera ment, boldogan pakolászta össze a holmiját. Mert aznap új ruhát vettek a lánynak, hosszúszoknyás új ruhát. Kis Vera így nagylánynak neveződött ki, s a nagylány örömmel ment oda, ahova a kislány menni nem akart.