Ugrás a tartalomhoz

Verőfény

A Wikiforrásból
Verőfény
szerző: Kosztolányi Dezső

Mi is sokat küszködtünk. Különösen eleinte. Nem panaszkodom. Hiszen tudom, hogy mások is. Talán még inkább. Tudom, tudom.

Különben én meg az uram kezdettől fogva fölénnyel néztük az egészet. Mi az ördögöt tehettünk? Nevettünk rajta. Elseje előtt azon mulattunk, hogy elképzeltük, mi mindent fog levonni a pénztáros a fizetésből. Nyugdíjra, előlegtörlesztésre, biztosításra, illetékre, pótilletékre stb. Elseje után viszont azon mulattunk, hogy a pénztáros - rémképeinket túlszárnyalva - olyan tételeket is lecsippentett, melyekre mi nem is gondoltunk. A legnagyobb írónak sincs olyan képzelete, mint egy pénztárosnak.

Szóval, mire a fizetés kezünkbe kerüli, oly kicsiny lett, hogy úgyszólván csak górcsövön lehetett meglátni, akár egy baktériumot. "Be kell osztani", mondogatta az uram. Ebben felülmúlhatatlanok voltunk. Állandóan közmondásokkal, aranyköpésekkel traktáltuk egymást. A szegénység nem szégyen. Fő a becsület. - sokat röhögtünk ilyesmiken. Télen, mikor néha meg voltunk híva, s éjfél után egy felé kiléptünk az utcára, vártuk az utolsó villamost, de már régen elment. A havas esőben átázott cipőnk talpa, a jeges szél fülünkbe fütyült. Sóvárogva pislogtunk az elcikázó gépkocsikra. De jó lett volna fölszállni valamelyikre. "Mit tesz ilyenkor egy önérzetes magánhivatalnok?" kérdezte az uram. "Gyalog megy haza", válaszoltam. "Mégpedig önérzetesen", tette hozzá az uram.

Hát igen. Reggelenként én vásároltam be a csarnokban. Ekkora tököket vittem haza, ilyen nagyokat, ni. Majd leroskadtam alattuk. Mégse szálltam villamosra. A csarnok elég messze volt tőlünk. Huszonöt perc járásra. Cselédet sohase tarthattunk. Magam takarítottam, magam keféltem a padlót. Ez nem is volt rossz. Legalább sohase híztam el. Nem kellett tánctornára járnom, villamos massage-ra, mint azoknak az úriasszonyoknak, akik idő előtt elhíznak, s a táplálkozásukra ugyanannyit költenek, mint soványodásukra.

Csak egy fájt nekem is, az uramnak is: a lakásunk. Künn laktunk a Ferencvárosban, egy nyúlfarknyi mellékutcában, mely mindössze hét bérházból áll az egyik oldalon, és hét bérházból a másikon. Ez az utca arról nevezetes, hogy senki sem ismeri a nevét, még a ferencvárosiak sem. Valahányszor emlegettük, az emberek előbb fölfigyeltek - sokan még tölcsért is formáltak a fülük köré -, majd újra megkérdezték, milyen utca is az, és végül kijelentették, hogy fogalmuk sincs, merre van. Még a rendőr se tudta, aki a környéken posztolt. Ha valaki a mi utcánk iránt érdeklődött, akkor a rendőr elővette a kis gumiszalagos zsebkönyvét, lapozgatott benne, s csodálkozva állapította meg, hogy ott van a közelben, egy macskaugrásra. Azoknak, akik meglátogattak bennünket, hosszasan magyarázgattuk, hol kell leszállniok a villamosról, hol kell befordulniok jobbra, hol kell befordulniok rézsút balra, hogy eltaláljanak hozzánk. Pedig nem is afféle zugutca. Csak szürke és szegényes. Van neve, de még sincs neve. Nagyon nevetséges a neve. Nem is mondom meg neked. Isten tudja, még mindig szégyellem. Mennyire más az, mikor valaki így diktálja be lakáscímét: Andrássy út. Mennyire más az, drágám.

De mi nem emiatt szenvedtünk. Csak a lakás miatt. Nem volt az kicsiny - szó sincs róla -, nekünk kettőnknek éppen elegendő: két szoba s egy jókora konyha is, külön bejárattal. Más volt annak a hibája. Egy négyemeletes bérház szűk udvarára nézett, az első emeleti folyosó legvégén, a tűzfal tőszomszédságában. Sötét volt. Nagyon sötét.

Északra feküdt, bár az uram folyton amellett kardoskodott, hogy nem is északra fekszik, csak északkeletre. No, mindegy. Rozoga kis ablakain sohase sütött be a nap.

Délután háromkor nálunk már öreg este volt, s nyári délben, amikor künn a járókelők fekete szemüveget viseltek, nálunk már leszállt az alkony. Az a kis világosság is, ami idetévedt, nyomban bepiszkolódott, összekormosodott, megpókhálósodott. Állandóan égetni kellett volna a villanyt, ami költséges szenvedély. Egymást se láttuk, és azt se, hogy mit eszünk. Befőttjeim megpenészedtek. Aki belépett hozzánk, az egy kicsit elszomorodott, és csöndesebb lett. Csak mi őriztük meg elpusztíthatatlan humorunkat. Lakásunkat az Örökös éj birodalmá-nak kereszteltük el, s azon töprengtünk, nem cserélhetnők-e el - apróhirdetés útján - valami szembeteggel, akinek orvosi rendeletre kerülnie kell a fényt.

Annak idején, amikor egybekeltünk, hebehurgyán vettük ki. Akkor én huszonhat éves voltam, az uram harmincegy. Ebben az időben - a háború utolsó éve volt - nemigen válogathattunk. Örültünk ennek a kriptának is, "átmenetileg". Tudniillik már az első napokban hangsúlyoztuk, hogy csak átmenetileg lakunk itt, csak "egyelőre", amíg oly lakás nem akad, mely megfelel részint igényünknek, részint pénztárcánknak. Közben vártuk a jobb időket.

Ezek nemigen jelentkeztek. Sőt - amint tudod - a viszonyok egyre rosszabbodtak. Mi azonban, mint a hősök, nem tettünk le arról a reménységünkről, hogy legelső alkatommal kiköltözünk ebből a vakondokodúból, s egy szerény, de kedves, világos lakást bérlünk valahol, lehetőleg Budán. Vagyis nem törődtünk bele sorsunkba. Küzdöttünk ellene, legalább gondolatban. Csak elveink fönntartásával maradtunk itt, mint futóvendégek.

Mindig azt éreztük, hogy utoljára fizetünk házbért, s a következő negyedben már máshol ütjük föl a sátorfánkat. Ez a tervünk évről évre halasztódott. Előbb a lakásínség miatt. Később az "infláció" és "defláció" miatt. Majd egyéb ínségek miatt. Szerencsére minket nem "építettek le". Az uram naponta kilenc órát dolgozott a bankban, sőt - jó körülmények között - túlórázhatott is. Én is dolgoztam, amit tudtam. Kalapokat, lámpaernyőket készítettem, zekéket hímeztem. De így se futotta a költözködésre. Elhatároztuk, hogy még jobban összehúzódzkodunk. Mit mosolyogsz, szívem? Mindig, mindenkinek lehet még jobban takarékoskodni. Nézd, például az uram cigarettázott. Húsz cigarettát szívott el egy nap. Rosszat tett a szívének, és lemondott róla. Ez nem jelentéktelen összeg. Minek a feketekávé? Minek fölvonón járni az egyleti fogorvoshoz, aki a negyedik emeleten lakik? Minek két villanykörtét égetni egyszerre, a divat után futni, kapupénzt fizetni, ha tíz előtt is hazatérhetünk? Ezer és ezer ilyen apróság. Kis dolgok - elismerem -, de akik boldogulnak, ilyen semmiségekkel szerzik vagyonukat.

Számításunk be is vált. Tíz év alatt összekuporgattunk valamicske pénzt. Sajnos, akkor is közbejött valami. Általában mindig "közbejön" valami. Két évvel ezelőtt meghalt szegény ipam. Tavaly engem kellett operálni, gennyes vakbélgyulladás miatt. A költözködés őszről télre tolódott, télről tavaszra. Nyáron meg az uramtól loptak el hetvennégy pengőt az uszodában.

Most végre megvalósítottuk tervünket. Új lakásba költözködtünk. Gyönyörű lakás. Olyan, amint elképzeltük. Napos, világos, barátságos, utcai, a budai hegyekre néz, s délnek fekszik, délnek. Nagy ablakokkal. Akkora ablakai vannak, mint az ajtók. Már reggel zuhog rajtuk a verőfény, s mi estig lubickolhatunk benne. Eleinte enni se tudtunk, annyira örültünk neki, csak szaladgáltunk, ide-oda, a két szobában, mint két bolond. Nem hittük, hogy ilyen szép is lehet az élet.

Hetekig takarítottam, rendezkedtem. Ilyen költözködések után mindig akad egy kép, melyet még föl kell lógatni, egy rongyos függöny, melyet még össze kell aggatni. Múltkor délben aztán elkészültem. Egyedül gyönyörködtem a tiszta, szép lakásban. Odaálltam a tükör elé. Eddig bele se pillanthattam, hiszen csak sürögtem-forogtam, nyakig a piszokban. Most néztem meg magam először. Megijedtem.

Jaj, de ráncos voltam, jaj, de csúnya. Mennyi ősz haj szálam van. Nem csoda, szívem. Áprilisban már harmincnyolc leszek.

Amikor abba a sötét lyukba kerültem, huszonhat éves voltam. Tizenkét évig tartott, amíg ide érkeztem.

Ott nemigen nézegethettem magam a tükörben. Időm se volt sok.

Itt se igen nézegetem majd magam. Nem lesz hozzá kedvem. Túlságosan világos van. Túlságosan ragyog a tükör. Próbáltam áttenni, ebbe-abba a sarokba. De az se használt. Csupa ránc a szemem alja. Megöregedtem. Te, akkor délben úgy elszomorodtam. Visszavágyakoztam a régi lakásba. Lásd, milyen az ember. Még a szerencséjének se tud egészen örülni.

Az ebédnél elmeséltem ezt az uramnak. "Hja, fiam", szólt mosolyogva, semmi sem fenékig tejföl. Rám nézett tűnődve és nagy szeretettel. Erre én elkacagtam magam. Szokásom szerint így feleltem neki: Nincsen rózsa tövis nélkül.

Mert mi, kérlek, mindig ilyen bölcs szamárságokkal szórakoztatjuk egymást.

Ebben - mint említettem - felülmúlhatatlanok vagyunk...