Velence
| Velence szerző: Alfred de Musset, fordító: Tóth Árpád |
Velencén rőt az este,
nem ing a bárka teste,
nyugszik halásza mind,
lámpás sem int.
De űlve esti parton
a bronz oroszlán zordon
s nehéz talpat emel
az égre fel.
Körül, a habban ázva,
hajók s dereglyék száza,
mint halk kócsagsereg,
úgy szendereg.
S fölöttük, míg az estben
száll vízi pára resten,
és könnyű szél kereng, -
zászlócska leng.
A hold az Ég piarcán
elbúvik, s szende arcán
csillagos fellegek
fátyla lebeg:
A Szent Kereszt-apátnő,
ha ölti fátyolát ő,
így hull rá árnyvető
sűrű redő...
S a vén palota-ormok
s a sok bús ívü csarnok
s lovag-lépcsőn a sok
hószínü fok
s hidak, az út-erekkel
s a mord szobrú terekkel
s a rév, mely rengni kél,
ha száll a szél,
mind hallgat: néma város,
csak egy-két alabárdos
jár, hol bástyázva áll
az árzenál.
Ó, most, míg hold dereng itt,
hány drága lány mereng itt,
hány gyöngyvirág, remek,
vár, les, remeg...
Ragyogni báli éjen,
hány öltözik kevélyen
s éjszín álarcot ölt
tükre előtt.
Fekszik párfőmös ágyban
a szép Vanína vágyban,
s aléltan, még ölel, -
így alszik el.
S Nárcísa a bolondos,
víg gondolán kalandos
mámor közt, hajnalig
dalol, iszik...
S ugyé, Itáliába
kissé mindenki kába,
s gyönyörre adja itt
bús napjait?
Ne bánjuk hát, ha kong a
vén dózse-kastély lomha
avitt órája zord,
bús óra-sort.
Számláljuk, édes, inkább
makrancos, szép rubinszád
csókját, melyet vagy ád,
vagy megbocsát!
S számláljuk sok-sok könnyed
bájad s az enyhe könnyet,
melyet fakaszt az éj,
s a drága kéj!