Vaszilij

Vaszilij szerző: Karinthy Frigyes

                                              I.

- Most már mindegy - mondta az ezredorvos türelmetlenül -, nem lehet visszafordítani az összes aktákat. Berukkoláskor ő maga vagy valamelyik családtagja jelentsen beteget, és küldjék helyőrségi kórházba - az ilyesmit úgyis csak kórházban lehet konstatálni.

A nagybácsi vállat vont. Szerette volna még megjegyezni, hogy Vaszilijnak Kazánba kell berukkolni, oda ő nem utazhatik utána - de az ezredorvos kinyitotta az ajtót és bement. Tűnődve nézegette az iratokat, zsebre tette, és tétován megindult lefelé a lépcsőn.

És így esett, hogy Vaszilijt, aki féléve került csak ki a gyengeelméjűek intézetéből, egy öreg szolga kíséretében el kellett küldeni Kazánba. A hatalmas, szőke fiú aggódva nézegetett ki a vonat ablakán: ha szóltak hozzá, ugyanazzal a zavart mosollyal hallgatott, és nyomkodta a homlokát, amit otthon már megszoktak: ebben a mosolyban valami szelíd és szégyenkező bocsánatkérés volt, hogy nem érti a kérdést, nem tud rá felelni. Ahogy a süket vagy a vak figyelmezteti szerényen a felületes ismeretlent nyomorúságára: úgy mutatott Vaszilij tétova mozdulattal szegény nyomorék agyveleje felé, mely nem tudott összekötni egymással két képzetet: melyben a fogalmak "étel", "víz", "álom", "ember" külön-külön éltek megdermedten és vakon, és nem volt köztük összefüggés. Még ez a két fogalom: "én" és "Vaszilij" se tudott összeállni, egybeforrni e híg, béna kocsonyában. Vaszilij, ha néha hebegve megszólalt, magáról mindig harmadik személyben beszélt.

A kaszárnyában sorba állították őket - az öreg, ügyetlen szolga eltévedt az irodákban, nem tudta, hová kell menni, kinek kell elmondani a dolgot. Lerázták és megnyugtatták őt: csak menjen, hagyja itt a fiút, ha valóban tökéletlen elméjű, fedezettel küldik majd utána.

Azonban menetalakulatok zavarában Vaszilij azok közé került, akiket egyenesen a frontra küldtek, hogy majd ott a lövészárkok között képezzék ki két-három hét alatt. Az altisztek észrevették útközben, hogy szegény fiú hülye, de vállat vontak: ha a doktor uraknak jó volt, ők minek okoskodjanak? Hagyták hát, nem ismételték a kérdést, legyintettek és odébb álltak. A bajtársak etették Vaszilijt, aki szelíden mosolyogva tűrte, hogy tréfáljanak vele és rajta. A kiképzésnél kiderült, hogy Vaszilij elég jó arra, amire kell: mint a jó medve, eltanulta és megcsinálta a fegyverfogásokat - eleinte eldobta puskáját, mikor elsült a kezében, de aztán ehhez is hozzászokott. Hatalmas válla meg se érezte a batyut - nem ellenkezett, mikor felrakták rá. Az első felváltásnál leküldték ötvenedmagával az árkokba.


                                              II.

Mikor a gránát lecsapott, Vaszilij éppen a futóárok torkolatában igyekezett előre. Pár lépésnyire volt egy tiszti fedezék: ennek betonfalával együtt ő is a levegőbe repült, aztán a hasára esett, mint a béka. Három óra múlva, mikor magához tért, több katona közt hevert félrefektetve az útból: néhány szanitéc éppen a hadnagyot cipelte kifelé: a hadnagy viaskodott velük, a nyelve lógott ki és hebegve, hülyén, folyton nevetett. Vaszilij felült, és mintha villámcsapás érte volna, úgy cikázott át rajta ez az ismerős, hebegő nevetés. Mintha saját magát látta volna, életében először: saját magát, élő és valóságos dolog között. Hadonászni és hangosan kiáltozni, aztán, életében először, fuldokolva zokogni kezdett. Végre megint elájult.


                                              III.

Hogy történt, senki se tudta, az orvos, talán helyesen, a légnyomásnak tulajdonította a csodálatos gyógyulást. A bajtársak nevetve veregették Vaszilij vállát, öreg kujonnak nevezték, és arra céloztak, hogy el akart lógni, hülyének tette magát, aztán meggondolta a dolgot. Vaszilij nem bánta: mohón és izgalmas ámulattal fedezte fel az életet, melyre érett, tizennyolc éves testtel adatott születnie. Mint a gyerek a játékkereskedésben, kíváncsian fogdosta össze a keze ügyébe került tárgyakat: ez puska, ez tőr, az ott az ellenség, akit le kell lőni. Bámulatos gyorsan megtanult mindent - és minden, amivel az intézetben éveken át hiába gyötörték, most felszínre került a tudat mélyéből: kiderült, hogy tud írni, olvasni, számolni - csak persze nem emlékezett rá, honnan tudja mindezt. Az esze frissebb volt, mint bárkié: néhány hónap múlva tisztában volt az egész mesterséggel - amit megtanult, jobban tudta, ügyesebben annál, aki megtanította. Előrecsúszott a drótkerítésig és elvágta: szabad szemmel észrevette, hogy a leplezett cserjés mögött ágyú van, és megkülönböztette az igazitól; először hallotta meg, alkonyatban, a repülőgép búgását.

És Vaszilij világra született, odakint a harcmezőn - megszületett, szürke egyenruhában, puskával a hátán, oldalán tőrrel - úgy, ahogy a karvaly karmokkal születik és a rák ollóval és a bika hegyes dárdákkal a homlokán. Ahogy a többiek akkor csodálkoztak, mikor először vették fel a fegyvert - úgy csodálkozott ő, mikor először jött rá, hogy le lehet venni a testéről, mintha a kezét vagy a lábát csavarná le és rakná maga mellé. Megszületett a világra, mely hegyekből és völgyekből és mezőkből áll: és a mezőkön hosszú, keskeny csíkok húzódnak, az árkokon túl fák és a fákon hegyes drótok és a drótokon túl az ellenség - és a levegőben madarak és repülőgépek vannak: a madár elrepül, a gépre pedig rá kell lőni, éppen úgy, mint azokra a másféle sapkájú állatokra, akik a dróton túl vannak.

És megszületése után öt héttel úgy lőtte az első katonát, aki a drót mögött felbukkant, mint a kölyöktigris, mikor az első mezei egér torkát átharapja, kinyújtva körmeit és szemeit összehúzva.


                                              IV.

Az állóharc öt teljes hónapig tartott: ekkor egy éjszaka kimásztak az árokból. Az ellenség visszahúzódott. És Vaszilij végigcsinálta az egész előnyomulást, le a nagy homokhegyig. Két hónap alatt vagy harminc ütközetben vett részt - márciusban káplárrá léptették elő, májusban szakaszvezetővé. Ekkor már három kitüntetése volt: följebbvalói úgy csodálták, mint valami különös jelenséget. Egyszer név szerint szerepelt a jelentésben: egy híres író, aki mint tudósító beszélt vele, nagy cikket írt róla, és a lapok átvették. Más ezredhez került, ahol nem tudtak róla: katonai dolgokban többet tudott, mint a legöregebbek - mihelyt másról volt szó, elhallgatott, de ez nem tűnt fel ott, ahol annyian voltak, kiknek senkije-semmije otthon, akik azóta élnek, mióta katonák. A koritói ütközet után, ahol egy felderítésével megmentette az ezredet, s autóstól elfogott egy vezérkari tisztet, iratokkal, okmányokkal együtt: szóba került, hogy kitüntetést alig lehet már adni neki, rendkívüli szolgálataiért tisztté kellene lennie. Kihallgatták, kiderült, hogy gyakorlatilag többet tud, mint a kapitánya - az elméletekbe belezavarodott. Ekkor két és fél éve harcolt már anélkül, hogy egy napra hazakéredzkedett volna. A hadügyminiszter külön rendelettel nevezte ki hadnaggyá - ugyanekkor megkapta egyikét a legmagasabb kitüntetéseknek.


                                              V.

Tiszttársai eleinte nem vettek észre semmit: az a tónus, ami a tiszti fedezékben, elfoglalt városok szállásain, győzelmi banketteken uralkodott, nem volt alkalmas arra, hogy kiderüljön valakiről, kicsoda, milyen ember, mit tud, ki volt azelőtt. Mihelyt a múltról volt szó, városi életről, civilekről: Vaszilij hadnagy elhallgatott, de ez nem tűnt fel senkinek. Néha, mikor a civil életről kérdezett valamit, a kérdés oly hihetetlenül naiv volt, hogy azt hitték, tréfál, nem feleltek, kacagtak. Nem is erőltette hát: valami homályos, távoli kép alakult ki benne holmi ismeretlen világról, amit képeken látott, szavakból állított össze: furcsa világról, ahol különös, természetellenes törvények uralkodnak, falak és házak közt - ahol minden másképpen és fordítva van, mint a valóságban, ahol fegyver nélkül járnak, és mégse félnek semmitől, ahol nemcsak hogy nem jutalmazzák meg, aki sok embert leölt, de még inkább megbüntetik. És mint ez ismeretlen földrész bennszülötteit, távoli jövevényeket, ismeretlen ország furcsa vadállatait, mint ahogy mi Afrika tarka küldöncét, a papagájt nézzük állatkertjeinkben - úgy nézte ő azt a néhány nőt, leányt, asszonyt, akivel elhagyott városok kocsmáiban, duhaj mulatságok mámorában találkoztak, s akiket fegyverrel az oldalán ölelt meg, ahogy bajtársaitól látta.

Gyakran volt szó a békéről, hogy ennek egyszer vége lesz: az ellenséggel barátkozni fogunk, úgy, mint ahogy mi most egymással. Eleinte zavarba jött ilyenkor: de később vígan mosolygott, ha ilyesmi szóba jött; elvégezte magában, hogy ez, hogy ilyeneket mondanak, valami társasjáték, mint a kártya meg a kabaré, amit egyszer rendeztek, és ahol a tisztek női ruhába öltözve, mindenféle bolondságokat énekeltek össze.

Februárban megsebesült, fél évre szabadságolták, és Moszkvába küldték üdülni.


                                              VI.

Feodorovna pár percig görbén, nevető szemmel nézett Andrej főhadnagyra, aztán szája elé tette kezét, és úgy kérdezte, elfojtott nevetéstől csukló hangon:

- Hát ez meg miféle volt?

Andrej lovagolva ült a széken, lovaglópálcájával a bársonyrojtokat veregette, és gonoszul nevetett.

- Láthatja. A hadsereg egyik legtöbbször kitüntetett tisztje, az én Vaszilij barátom. Jó, jó - csak nevesen - hiszen maga kacérkodott vele. Persze, megijedt a váratlan hatáson. Hja, ma chêre, ez egyenes ember, egy katona, ez egyszerűen megfogja, ha valamit odatartanak elébe.

- Kolosszális!

- Mit akar? Huszonegy éves az egész kölök. És csinos fiú. És tegnap először volt színházban.

- Azt mondta, hogy visszajön.

- Jó, ne nevessen már, Mása.

- De mikor olyan furcsán nézett! Mint egy őrült! Hahaha!

- Hát akkor - fél tízkor, jó lesz? Magammal viszem a kulcsot. Isten vele.

- Isten vele, Andrej. Jaj, az oldalam!

                                              *

- Szervusz Vaszilij! Hát te még itt ténferegsz? Nem jössz a kabaréba?

- Nem. Dolgom van.

- Ugyan! Mi dolgod van?

- Nem mondhatom meg.

Andrej gonoszul nevetett.

- Na, isten veled. Én elmék.

- Hová?

- A kabaréba. Onnan hazamegyek, holnap találkozhatunk megint.

- Jó lesz.

                                              *

- Maga az?

Vaszilij olyan rekedt volt, hogy alig tudott beszélni.

- Én. Itt vagyok.

Az asszony megijedt.

- Maga... maga őrült... Menjen most.

És hogy nem mozdult suttogta:

- Jöjjön tíz órakor vissza... Egyedül leszek.

És mikor a fiú eltűnt, vállat vont.

- Majd addig kitalálok valami...

                                              *

A csengetés felsikoltott, hosszan, kábultan visszhangzott a sötét előszobában. Kétszer, háromszor, négyszer. Negyedóráig is eltartott, míg elhitte, hogy nem eresztik be. Lassan kifordult, tapogatva ment végig a sötét kerten. Mikor a kertajtót megfogta, a kilincsére fényreflex villant fel. Megfordult, és az erkély függönye előtt meglátta őket.

- Vaszilij... te vagy az... Hahó... Hát te itt vagy? Nem hallottuk a csengetést! Gyere vissza, csacsi!

Az asszonynak csak a nevetését lehetett hallani, amint a zsebkendőjébe fojtja. Hirtelen elhallgatott.

Vaszilij egy ugrással ott termett, fegyveréhez kapott - fülében ismeretlenül zúgott a hang, nem értette, azt hitte, németül szóltak. De mikor a fénysávba ért, egyszerre eleresztette a fegyvert. Andrej főhadnagy állt előtte, két lépésnyire. Vállára dőlve az asszony. Andrej főhadnagy - abban a ruhában, amiben ő... nem ellenség... nem német sapkában... bajtárs... orosz katona... nem lehet... hiszen azt mondta... és mégis... de hát akkor...

                                              *

- Hohó! Mi az?... Mi történt?... Vaszilij!... Hé... Lámpát...

De Vaszilij már nem felelt. A fűben feküdt, egész teste rángatódzott és feje dadogva, hebegve egyenletesen reszketett.

Évek hosszú során át többféle diagnózis alakult ki; abban megegyeztek az orvosok, hogy az idegsokk ugyanolyan természetű volt, mintha gránát csapott volna le mellette. Az egyik elmélet, mely a páciens múltját is tekintetbe vette, úgy oldta meg a kérdést, hogy a régi állapot tért vissza, a három év előtti, öröklött imbecilitás - a másik lehetségesnek tartotta, hogy a hároméves harctéri szolgálat lappangó idegbaja tört ki, váratlanul, amint már sokszor előfordult.

H. G. Wells egyik regényében olvastam, hogy az óriás, géptestű marsbelieket, akik ki akarták pusztítani az emberiséget, egy ártatlan baktérium ölte meg, amit a mi szervezetünk fel se vesz, mert már hozzászokott. Vaszilij nem tudta meg soha, hogy agyát, mely ágyúk bömböléséhez idomult, az első, ártatlan hazugság pattantotta meg, amivel életében találkozott.