Vastüdőben
| Vastüdőben szerző: Bálint György |
„Élj veszedelmesen!” – követelte Nietzsche. Büszke és bátor kiáltására akkor nem támadt visszhang. Körülötte a XIX. század második fele terült el lomhán, kényelmesen, áporodottan. Európa túlnyomó részében jóllakottan, problémátlanul nyújtózkodott a nyárspolgár demokrácia. Pofaszakállas urak és strucctollas hölgyek üdültek előírásszerű erényeikben és titkos, de unalmas kis bűneikben. Hátul, a félhomályban, éhes munkások termelték összeszorított foggal a polgári erények és bűnök anyagi alapját. „Élj veszedelmesen!” – kiáltotta Nietzsche a svájci hegyekben, a fenyvesek között. Senki sem követte felhívását: a polgárok semmitől sem rettegtek úgy, mint a veszélytől, a munkások napja pedig még nem jött el.
Ma gyakran idézik Nietzsche nagy parancsolatát. Különösképpen a divatos, „totális” mozgalmak hívei idézik a leggyakrabban. Hogyan fedezték fel ezt a szuggesztív mondatot? – nehéz kinyomozni. Annyi bizonyos, hogy felfedezték, és sűrűn használják. Vajon mit szólna Nietzsche, ha látná mai idézőit? Hagyjuk nyitva ezt a kérdést. Sokkal fontosabb ennél egy másik. Csakugyan veszedelmesen élnek ma az emberek? Azok, akik ezt az életmódot hirdetik, még látszólag sem élnek veszélyesen, inkább ők veszélyeztetnek másokat. De nem követik; mert nem is követhetik a nietzschei elvet a többiek sem: azok, akiknek puszta léte ma minden pillanatban kockán forog. Sohasem élt át olyan veszélyes időket Európa és az európai ember (sőt, az ázsiai is), mint ma. A névtelen kisembert állandó, soha nem hallott veszélyek veszik körül. Nem szőhet terveket, nem gondolhat a jövő hétre, sőt, még a holnapra sem. Helyzete minden percben gyökeresen megváltozhat, fizikai léte minden pillanatban megsemmisülhet. Nietzsche sohasem álmodott ilyen intenzív veszélyekről. És a mai átlagember mégsem él veszedelmesen. Csak veszélyben él. Ez pedig döntő különbség.
Mert csak az él veszedelmesen, aki a maga életét és a maga veszélyeit éli. Aki vállalja a küzdelmek minden lehetőségét, aki szabad elhatározással vállal kockázatokat. A veszedelmes élet elszakadással, kivonulással kezdődik, különvéleménnyel, bálványrombolással. A veszedelmes élet a mai „totalizmus” szöges ellentéte. Ez az irányzat csodálatos segítség a gondolkozni, sőt, érezni sem tudó gyámoltalanok számára. Azt jelenti számukra, amit a „vastüdő”, a modern orvosi csoda, a gyermekparalízis áldozatai számára; de végzetes hatással lehet az egészségesekre. Kilépni a vastüdőből, a magunk tüdejével lélegzeni: így kezdődik a veszedelmes élet. Ma csak nagyon kevesen tehetik ezt, mert a „totalizmus” vastüdejéből alig lehet kilépni. Vasrácsai vannak és drótsövényei. Tehetetlenül kell bevárni a veszélyt.
A mai emberek legnagyobb része teljes kiszolgáltatottságban várja az eseményeket. Nem szólhat bele semmibe, nem dönthet semmiről. Amellett még naphosszat azt kell hallgatnia, hogy ez így jó neki, ez szolgálja a legjobb érdekeit. Róla van szó, az életéről, de az egész ügy mégsem „tartozik rá”. Úgy várja az eseményeket, mint a négy kínai fogoly a tiencini börtönben. De azokkal legalább nem akarják elhitetni, hogy minden őérettük, az ő nevükben történik.
Nietzsche már harminckilenc éve halott, nyugodtan, kockázat nélkül lehet rá hivatkozni. Élőkre is lehet hivatkozni: a munkásokra, a parasztokra, a kisemberekre. Saját maguk ellen lehet rájuk hivatkozni, nem tudnak ellentmondani, mert egészséges volt az idegrendszerük és a tüdejük: félő volt, hogy nagyon erőteljesen találnak majd lélegzetet venni; félő volt, hogy veszedelmesen akarnak élni. Most biztos helyen feküsznek, és egy részük sajnos, már megszokta, sőt, megszerette ezt az állapotot. Más részük tiltakozna, de nem tud. Gyűlnek, sokasodnak a veszélyek, és ők várják, hogy mi lesz. Nem tehetnek semmit, mert e veszélyek nem az ő veszélyeik. Nem ők választották, nem ők vállalták, nem ők hívták ki ezeket a veszélyeket. Készen kapták őket, és szerepük csak ennyi: tudomásul venni a történendőket. Aggódva figyelnek előre, míg a vastüdő szabályosan, és ellentmondást nem tűrő ritmusban mozgatja mellkasukat.