Vas Gereben: A pörös atyafiak
| Vas Gereben: A pörös atyafiak szerző: Arany János |
A PÖRÖS ATYAFIAK. Regény. Írta Vas Gereben. Két kötet. (Pfeiffer, Pest.)
Vas Gereben, mint az élczek, adomák, ötletek nagy mestere, eleitől fogva ismeretes, életben, irodalomban egyaránt. A „Pörös atyafiak” meséje is, ha lehető legrövidebbre vonjuk össze, egy ötleten sarkallik. Kardos ügyvéd, ki gazdag és gyermektelen, oly sajátságos, mondhatni bizarr, végrendelést tesz: hogy öt oldalrokona közől vagyona azé legyen, kiről az atyafiak ketteje azt vallja, hogy mindnyájok közt legtöbb esze van. Mi tapasztalások árán jutott az ügyvéd e különcz gondolatra: annak lélektani fölfejtése, cselekvénynyé öltöztetése képezi a regény első felét; hogyan bontakozik ki a dolog: ez az utórész foglalatja. A csomó (nodus) tehát itten betűszerinti értelemben megvan; meg annyira, hogy bökkenőnek is mondhatnók: valóságos kunkötés, mely hogy miként lesz feloldva, ugyancsak feszíti a várakozást. Foglyos kérdés, minőket, szerző szerint, a fiatal jurátusok 1848 előtt egymásnak feladtak bizonyos ujvilág-utczai házban a „négy forintos ebéden”. Ily adomaszerű hegybe (point) futván össze az egész mese: e szerint az egység is megvan; oly szoros egység, mint valamely adomáé. Sőt a symmetria is úgy ki van szabva, hogy fele a regénynek e döcczenőn túl, fele innen esik; első kötete a végrendelet előtt, másik a végrendelet után játszik. Szinte szeretnők nem látni annyira a szúrást, hol a czirkalom láb meg volt feszítve. Valóban ritka eset, hogy a kritika nálunk azért szólaljon fel, hogy túl vive látja az egység, a kimértség utáni törekvést. Pedig itt ép azon esetbe jő: nem lehet elhallgatnia az észrevételt, hogy a regény nem adoma: egysége is tehát ezétől különböző. Képzeljünk hőskölteményt, mely egyetlen epigrammai fordúlatra lenne alapítva. Akár az, akár egy oly regény, mely adomái ötleten fordúl meg.
Azonban nem volnánk igazságosak szerző iránt, ha el nem ismernők, hogy midőn regénye szálait e különös bogba, ez adomaszerű ötletbe gyűjti össze, onnan bonyolítja tovább, onnan fejti ki végűl: ez által művének a külső egységet, összetartást, gömbölyűséget akarja megadni; de nem kevésbbé törekedett arra, hogy lélektani úton bonyolítsa be és ki a cselekvényt. Részletesebb kivonat nem hagy ez iránt kétségben. Kardos István, táblai ügyvéd Pesten, szegény nemes családból származott. Esze, ügyessége, szorgalma által tekintélyre, szép vagyonra tőn szert. Már ötven éves, de még folyvást nőtelen. Többször fordúlt meg eszében a házasság harmincz éves ügyvédi pályája alatt. Előbb a „nemzetes” kisasszonyokra gondolt, de addig fontolgatta lépését, hogy mire határozott volna, vagyona már a „tekinteteseket” is megbírta, míg ezekkel tépődék, annyira összegyűlt pénze, hogy egészen a „nagyságosokig” fölért. Azonban múlt. az idő, az ötvenedik év is bezörgetett: ügyvédünkben most, mint a kialvó mécs utólobbánása, fölgerjed mégegyszer a szent házasság ösztöne, hatalmasabban mint eddig. Érzi a magány ridegségét; a Kardos név folytatóját, vagyona örökösét is szeretné látni. A nagyságosokról a tekintetesekre száll, visszafelé: megkér egy leányt. A kosár, melyet először s utoljára kap életben, kiábrándítja: a leányt tulajdon patvaristája üté el orra elől. Nem marad egyéb vigasztalója, mint a hiúság, hogy „a Kardos család egyik folytatását az ő nevével hozzák kapcsolatba —” hogy valamelyik rokonából embert csináljon pénzével. Voltak pedig a Kardos oldalatyafiak számszerint öten, a mint következik:
- 1. Kardos Pál, maga ugyan zérus, de kit felvágyó neje méltóságos rangra tuszkolt; rozzant vagyoni állapotban, de legkitűnőbb világi polczon valamennyi Kardos között.
- 2. Kardos János.
- 3. Kardos Mihály: par nobile fratrum; egyszerű falusi ténsurak, nevöket két s-sel írják, perlik az Eszterházy uradalmat, hallani sem akarnak az egy s-es Kardosokról.
- 4. Valami Kardos leányivadék férje, becsületes polgár, kisvárosi fűszerboltos „A fekete kutyához”, — röviden maga is csak: „Fekete kutya” — más nevét nem is tudjuk. Szégyene a famíliának.
- 5. Kardos Lőrincz, mérnök Somogyban, szigorú stoicus jellem, a megtestesült becsületesség, kit mindenki különcznek tart.
Az ügyvéd sort akar venni rokonain, kiket nem igen ösmer, hogy megtudja, melyik ér többet, a szerint rendezendő el az örökség ügyét. Lelkében egy jobb sugallat az 5. számú rokon felé hajolna, de attól nincs egyéb emléke, mint egy goromba levél 30 év előtt; megalázza-e magát s könyörögjön neki, hogy fogadja el a gazdag örökséget? Mostani lélekállapota, természetesen, a méltóságos atyafi felé hajtja őt: hiúsága, melyet vagyonára helyez, ott kamatoz legbővebben. A méltóságos sógorasszony is ugyancsak veti a kártyát s hálót, hogy fia részére megkaparíthassa a gazdag örökséget. A dolog szépen indul, de nem soká törésre jut, miután ügyvédünk észreveszi, hogy méltóságos sógornője bolondot űz vele, s a leendő örökös, egy faragatlan fickó, már előre is háládatlan. Szeretet! egy kis szeretet kellene neki s ím minden vagyonán sem képes öreg napjaira egy kis szeretetet vásárlani. Legalább, a mi van körűlte e drága, e meg nem vásárolható portékából, azt egyelőre is biztosítni akarja. Két lény van körében, ki őszinte ragaszkodással viseltetik hozzá, az öreg hajdú, Vendel, s a fiatal segéd, Sipos. Ezek szeretetében keres kárpótlást, addig is, míg a rokonok közől felfedezné a méltó örököst. Az ifjú segédet beavatja hivatala titkaiba: ezt szellemi tőkéje örökösévé szándéka tenni. Anyagi vagyonát a családban akarja elhelyezni; s miután a 2., 3., 4. számú atyafiak nem arravalók, elhatározza, hogy bekopogtat az 5-dikhez, a 30 év óta nem látott goromba stoicushoz. Levelet ír neki.
Kardos mérnök, az 5. számú atyafi, egy az erényhez vas szigorral ragaszkodó bölcs. Nem hiába tartják különcznek, ő az is, mert mai nap ritkán akad párja. Van neje, okos és lelkes asszony, ki férje erkölcsi nagyságának feltétlenül alárendeli magát; férje ellenében akaratja nincs. Van leánya, egy serdűlő szép gyermek, méltó ily szülékhez. Apa és anya, látván hogy földi vagyonnal nem igen biztosíthatják leányok jövendőjét: a szellem kincseivel akarták gazdaggá tenni, s az anya gondoskodott még, hogy a női kéz ügyes munkáiban is kitűnő legyen. — Ilyen a család, melynek szeretetében az ügyvéd óhajtana egy kis helyet foglalni el. Azonban a mérnök szintoly goromba válaszszal utasítja vissza, mint harmincz évvel azelőtt. Ez fáj az ügyvédnek: de másrészt a jellem nagysága bámulatra ragadja. Ő, harminczéves ügyvédi pályáján, nem így ösmerte az embereket. Alperes, felperes volt neki az egész világ, mely mohó kapzsisággal czivódik a konczon; arról, hogy valaki az önkint ajánlkozó szerencsét elutasítsa, fogalma sem volt. Ez embert neki ösmerni, szeretni, általa szerettetni kell! Kocsira űl Sípossal, a kedvencz segéddel, s miután Fehérvárott alkalmilag találkozott a két dupla ss-es Kardossal, meg a „Fekete kutyával” s kilátta belőlök, hogy örökösöknek nem valók, — álnév alatt bekéredzik somogyi rokonához. A két férfi, ösmeretlenül, megszereti egymást; azonban ügyvédünk óvakodik szigorú bátyjának magát felfedezni, félvén, hogy az, ez ártatlan csalásért, s nehogy a végrendeletnek láttassák meghódolni, — visszavonja tőle szeretetét. Csupán a nőkkel tudatja kilétét, s azok örömest fogadják rokoni szeretetökbe. Sipos és Jolán, a mérnök leánya, szívében e rövid ismeretség a szerelem első csíráját kezdi ébreszgetni, mely utóbb egészen kifejlődik. Ennyi eredménynyel hajtat vissza Pestre az ügyvéd és segédje.
Most következik a sajátságos végrendelet. Kardos ügyvéd előtt két czél lebeg, midőn ezt írja: Először megbüntetni kapzsi rokonait, különösen a méltsás asszonyt, meg a dupla ss-seket, kik a fehérvári találkozáskor az ő egy s-ét lenézték, kitagadták az atyafiságból. Másodszor, utoljára mégis úgy intézi a dolgot, hogy hosszú marakodás után kénytelenek legyenek a mérnöknek juttatni az örökséget. Hogy ez akkor vissza ne utasítsa, levelet ír hozzá, csak halála után felnyitandót, melyben emlékeztetve az incognito látogatásra, szeretetéért esd, most, midőn már semmi ok azt elútasítani. A vagyont, ha rokonai rászavaznak, úgy sem ő tőle kapja a mérnök; érdemének lesz az jutalma. Egyébiránt el is ajándékozhatja. E levél, mondom, nem ment a mérnökhöz, az ügyvéd életében.
Álljunk meg egy kissé. Láttuk, s a regény olvasója még inkább meg fog győződni róla, hogy Kardos ügyvéd benső élete eddig, a végrendelet perczéig, lélektani fejlődés szerint foly. A kapaszkodó ügyvéd, ki szakbeli tekintély s vagyon után törekedve, mindig elkésik a házassággal, s midőn aztán kényelmesen ráérne, arra kel föl, hogy most már igazán késő; ekkor, a miért évtizedek során küzdött, abban legalább óhajtja feltalálni a megnyugvást hátralevő életére: szakképességét nem akarja, hogy vele enyészszen, s vagyonával a családi nevet kívánja díszesen tovább folytatni: mind ez ismétlem, az emberi természetből fakad. hogy rokonai közől elébb is ahhoz fordúl, kin a méltóság fénye csillog: ez megint természetes; részint mivel e rokonát ismeri legközelebb; részint s főleg, mert a családfentartási hiúság oda fejlik, hol e fenmaradásnak legtöbb kezességét látja. Csalódván az első kísérletben, sőt ép a mi erre indítá, hiúsága kapván gyógyíthatlan döfést, szeretet az, melynek enyhe sugárinál fűtőzni kiván; azt hiszi, hogy a miért egy egész életen keresztűl fáradozott, megér egy kis szeretetet. De a mérnie szigorú erkölcsin e reménye is hajótörést szenvet s most nem tudja, mit tegyen pénzével. Valóban humoros helyzet. Hogy ilyenkor ama bizarr ötletre jő, a humor természete hozza magával.
Nem volna tehát szavunk e humoros ötlet ellen, kivéve azt, a mit fönebb forma tekintetében elmondottunk, ha az ügyvéd nem czélozna egyebet vele, mint eredménytelen marakodással megboszúlni, nevetségessé tenni a kapzsi rokonságot. De akkor a regény hátralevő részének tisztán komikai fejlődés szerint kellene lepörögni. Ellenvetésünk az, hogy az ügyvéd czélja, lényegben, komoly: ő nem akar kevesebbet, mint, hogy stoicus szigorú bátyja az örökség elfogadására indíttassék. Azt kérdem már most, lehetséges-e oly okos ügyvédnek föl nem érni észszel, hogy ha bátyja, tőle, kit becsűl és szeret, az örökséget el nem fogadja, nem lesz hajlandóbb azt tenni, egy nevetséges per bosszantó herczehurcza után? Vagy nem bánja, nem törődik vele a rendelkező, akárkié lesz a koncz utoljára? — Bátyjához írt levele nem így hangzik: föntebb azonban említé szerző, hogy ügyvéde a „kapzsiakat úgy meggyötri, hogy az örökség keserves bére lesz a kiálott szenvedésnek” (200. l.). Tehát csakugyan gondolt ily esetre, noha másfelől meg azt látjuk, hogy bizonyosnak tartja, miszerint a vagyon utóvégre is a mérnöké lesz. Tegyük fel, mondom, hogy a rendelkező nem bánja, akárki lesz a nyertes. Nem gondolta-e meg, hogy stoicus, zárkózott bátyjának nem becsület, nem megtiszteltetés, de botránkoztató sérelem az, ha egy ily nevetséges pörben az ő eszéről szavaznak, legyen az pro vagy contra? Önérzettel bíró ember, még ha kevésbbé volna is „ne nyúlj hozzám” a becsület dolgában, efélét ugyan meg nem tűrne. — Az sem kerülhette el egy oly eszes, tapasztalt ügyvéd figyelmét, hogy nyereségért a felek összeegyezhetnek; s épen nem volt annyi alkalma megismerni sem a „Fekete kutyát”, sem a dupla s-ses atyafiakat, hogy ily bízvást építhessen arra, miszerint ezek semmi áron össze nem tudnak simúlni. Mondom még egyszer: az ügyvéd ötlete mint humoros kedélyállapot nyilatkozása, jó; komikai fejleménynek is szolgálhatna alapul: de mihelyt hozzá komoly czél is van kötve, e czélt nem látjuk jobban előmozdítva általa, mint nélküle; a komikai hatás gyengül, s a komoly hatás nem lesz nagyobbá. Érzetünk folyvást azt súgja, hogy akár a mérnök, akár leánya, inkább elfogadhatná egyenes végrendelet útján az örökséget, mint ily bohózatos per eredményéűl. — Mert egy ily pör, — még ha betű szerint állna is, mint szerző a regény első lapján felhoz, hogy t. i. e pör ma is létezik a komáromi levéltárban — annyira excentricus különczség, hogy önbecsérző ember semmi érintkezésbe nem jöhet vele.
Kardos ügyvéd, megtévén a testamentumot, azonkívül is elrendeli házát, hogy nyugottan halhasson meg. Az öreg huszárt, Vendelt, biztosítja, hogy jövőjéről gondoskodott, Sipost pedig, ki eddig hű segéde vala, társául veszi. Ez utóbbi lépés, meg hogy a létező végrendeletnek híre fut, felzaklatja a méltóságos ángyát, ki még nem vette volt észre, hogy az ügyvéd régen szétszaggatta hálóit. A méltóságos asszony mit sem tud egy goromba csínyről, melylyel fia az ügyvédet megsértette: most a híre nélkül történt végrendelet s a Sipos iránti nagy bizalmasság gyanút költ benne az ügyvéd czéljai, vagy épen már tette iránt. Hivatja. A találkozás mind feszültebbé válik, egy jól kivitt drámai jelenet a törést orvosolhatlanná teszi, — de egyszersmind annak izgalma ágyba fekteti az ügyvédet. Guta éri, meghal.
Kardosnak meg kellett halni, azt tudjuk, máskint végrendelete hiába vesz. Halála módját sem véljük indokolatlannak, vagy rögtönzöttnek. Ő, mint ki jól elrendelte házát, azt hiszi, bátran daczolhat éles ángyával, de csalatkozik. A nő, mikor látja, hogy nincs remény, fulánkot ver szívébe. Egyike az a legjobban kivitt helyeknek.
Nyomra ezután egy másik halál is következik, a Kardos mérnöké. Szerző talán maga is megsokalta a halandóságot: mert a fejezet czímeűl ezt írja: „Váratlan dolgok”. Azonban a dolog váratlan ugyan, de nem indokolás nélküli. A mérnöknek egy szó elég lett volna családja sorsát minden eshetőség ellen anyagilag biztosítni: de ő nem tevé, mert elveibe ütközött. Hanem a kötelességérzet, nem hagyni özvegyet, árvát anyagi segédforrások nélkül, most ha valaha, kellett hogy föltámadjon benne. A szellemi örökség, melyben részesíté őket, hátha nem lesz azonnal értékesíthető! Nagy mérnöki vállalatba fog, annak sikerültén csügg minden erővel, maga is fut fárad, a gyengűlő test nem bírja, mint egykor, a törődséget, — hűlésből kapott betegségét neveli makacssága, melylyel a munka folytatásáról lemondani nem akar — meghal. Az így indokolt és kivitt „váratlan” ellen nincs szava az ítéletnek.
De van-e szükség, a cselekvény odábbvitele tekintetéből, a mérnök halálára? Mi czélt akar ezáltal elérni a szerző? Fönebb láttuk, hogy az ügyvéd, midőn végrendelkezett, lehetőnek tartá, hogy elvszigorú bátyja, ha rászavaznak, elfogadja az örökséget. Ügy látszik, szerző is osztja ügyvédének ezen véleményét s a mérnöknek azért kell meghalnia, hogy e rokoni szavazás útja megnehezíttessék, nem egy köztiszteletben s magasb szellemi tehetségek birtokában levő férfira, hanem egy ifjú, tapasztalatlan leányra kelletvén így esni a szavazatnak: „hogy legtöbb esze van”. Ennek folytán odatörekszik a szerző, hogy Jolán szellemi fensőbbségét kiemelje (mint például azon jelenetben, hol a méltóságos asszony fiát megleczkézi a physicából, a mi, közbevetőleg mondva, kissé léha dolog); hogy a per folyama alatt kitűntesse jelleme szilárdságát és tisztaságát, mint a bölcs nevelési elvek eredményét; végre hogy Siposnak, a fiatal ügyvédnek, alkalma nyíljék beváltani igéretét, melyet egykori főnökének fogadott, hogy valamely pörben akkor dolgozik leghevesb ügyszenvedélylyel, ha már az első fórumon megbukott, — így lehetvén az ügyvédnek magasb képességet bizonyítani be. Szóval az ügyvéd halála Sipost, a mérnöké Jolánt helyezi előtérbe, kikkel még jobban meg kelle ismerkednünk, hogy szerelmök, a regény derűlt episodja, érdekeljen.
Jolán szűzies érzelme s rejtőző szerénysége viszszariad a zajtól, a nyilvánosságtól, melynek egy ily pörben kitétetnék, azért csak nyomról-nyomra enged az ifjú ügyvéd sarkalásinak, s mindig csak annyit, hogy lehetőleg távol maradjon neve a rokoni perpatvar érintésétől. De, úgy látszik, szerző Jolánban csak a leányt akarja kímélni; már pedig fönebb megjegyeztük, hogy apja, vagy átalában egy önérzettel bíró ember sem fogadhatná el, hogy nevét ily perben herczehurczálják. A komoly érdek, melyet Sipos a per kimenetelében helyez, s a bár távoli, de egyenes érintkezés, melyben Jolán e czivódáshoz áll, hegyét veszi a komikumnak, mely különben e koncz fölötti dulakodásból származnék. Komolynak igen furcsa, furcsának igen komoly az, ami e végrendeletből fejlődik. De lássuk néhány szóban a kifejlést.
A végrendelet tartalma köztudomásra jutván, kezdődik a hajhászat. A dupla ss-es rokonok a létezőn kívül még egy szavazattal urak lennének, az ifjabb testvér az idősbre adván szavát. Elébb a „Fekete kutyánál” tesznek kísérletet, de az, — eszébe jutván hogyan nézték le máskor — álszerénységgel kigúnyolja őket. Azután Sípostól a Jolán szavazatát akarják megvásárolni; csúfosan pironkodnak vissza. Mit tegyenek? Nem nyervén votumot mástól a magokét vetik árúba. A méltóságos asszony ki is alkudja tőlök; negyedrészét a hagyatéknak odaigérvén. Így, a határozott napon, a bíróság előtt megjelennek, s az ss-es pár megszavazza méltóságos rokonának a „legtöbb észt”. De Sipos, Jolán nevében, fölebbezi az e szavazat értelmében hozott ítéletet. A fölebbezés abban áll, hogy esztendő múlva, ugyanazon napon, ugyanazon bíróság előtt meg kell jelenniök és újra szavazniok, addig a már kimondott ítélet „kimondása elhalasztatván”. — Időközben a két ss-es atyafiak keveslik a negyedrészt, egy harmadra szeretnék rúgatni. Meghíják a méltóságost új tanácskozásra, Fehérvárra. — Az el is megy, de előbb a felesége írott utasítást ad neki, melyben cselszövényeit fölleplezi, s az ss urakról goromba sértéssel szól. Ez utasítás fogalmazata, véletlenül, Sipos kezébe jut, s midőn új szavazatra s végítéletre összegyűlt az atyafiság, ez irat előmutatása a méltóságost arra bírja, hogy ne fogadja el a két ss szavazatát, hanem maga is Jolánra szavazzon. A méltsás asszony annyira röstelli, hogy ez irat az ellenfél kezében van s annyira reszket neve compromissiójától, hogy még maga nógatja férjét Jolánra szavazni, csak az iratot visszavehesse. A méltóságos szavazathoz meg a „Fekete kutyáé” is járulván, az örökség Jolánnak ítéltetik. A két ss-ek szavazata nem vétetik figyelembe, miután az, kinek szánva volt, el nem fogadta. Ellenben Sipos, mint Jolán teljhatalmasa, elfogadja; összekél a leánynyal, boldogok…
Ha szerzőnk, regénye után, az úgyczímzett „szükséges toldalékot” nem írja is, tisztában lennénk műve czéljavai. A szellemi, erkölcsi vagyon fensőbbségét akarja feltüntetni, az anyagi javak utáni kapkodással szemben. Amazt a mérnök és elveihez szoktatott családja, ezt a pörös atyafiak képviselik. Az ügyvéd lelki állapotában drámai fordúlat megy véghez: ő, ki először becsülte a külső javakat, s nagyobb fontosságot tulajdoníta nekiek, mint valósággal érdemlik, fokozatos módon jut az erkölcsi érték nagyobb becsének megismerésére. Ő a regény központja, mozgató eleme, a főszemély; nem, mint szerző talán gondolta, a mérnök, vagy leánya. Kardos mérnök jelleme oly egyenes, mint a legegyenesb vonal, nincs benső fejlődése; szilárd, mint egy axióma. Ily jellemnek, minél ritkább, annál nagyobb tisztelettel adózunk, de nem költ bennünk emberi érdeklődést. Erre küzdelem kell: s a mérnök is ott ragadja meg teljes részvétünket, hol küzdelem áll be; midőn beteg lesz, de ő daczolni akar a betegséggel, mert nincs ideje kórágyon fekünni, vagy meghalni; minthogy családját ez utolsó erőfeszítés fogná biztosítni anyagi szükségek ellen. Jó, hogy e küzdelmes lelkiállapot végűl következik be; mert így az addig szobor merevségű jellem utoljára mozgóvá lesz, s az olvasót felindulásban hagyja el. Jolán apja elveinek nőivé lett folytatása, de szintén oly egyenes vonal, mint az. Szerelmi viszonya Sípossal semmi akadályba sem ütközik, s ha némi küzdelmek árán jut a kifejléshez, a küzdelmek az önismeretre csak lassankint ébredő leányszíy benső töprengései. A méltóságos asszony eléggé sikerűlt — de typicus jellem: ranghajhász nő a milyen sok van. Alig hiszem, hogy ki ne essék szerepéből, midőn az ügyvédet éppen akkor gúnyolja ki, mikor hálóba akarja keríteni: értem a felköszöntést 50-dik évnapján, mely az előbbi . társalgás után nevetségessé teszi a gazdag rokont. Vagy oly merész volna s oly ostobának vélné sógorát, hogy akkor is csúfolkodhassak vele, mikor épen hajlamát akarja megnyerni? Ez lehetséges, de nagy feladat, s Kardosné ő méltósága, a mennyire ösmerjük, nem oszlatja el kételyünket, mely jellemének következetes volta felől támad. Szintén csak vígjátéki typicus fordúlat, de nincs meggyőző benső igazsága azon végjelenetnek, midőn a méltóságos asszonyt egy kis megpirulás félelme uralkodó nőből szelíd báránynyá változtatja. Arra, hogy a jellem átalakuljon, ennyi nem elég. Szintén ez észrevétel alá esik férje, a méltóságos: egész addigi szerepe oly nyomorult rabszolgaság volt a papucs despotismusa alatt, hogy nem hiszszük, nem hihetjük erőteljes föllépését nője ellen; annál kevésbbé, a mit szerző kilátásban hagy, jellemének teljes átváltozását. Az ily pille-forma átalakulások közönségesek ugyan, de nem az életben, hanem a helyzetek és furfangos cselszövényeken alapuló vígjátékokban, hol a végjelenet, midőn a mestérséges álarcz lerántatik, oly csattanós jellem-fordulatokat idéz elő, hogy elbámul belé a psychologia.
Egyébiránt szívesen megismerjük, hogy szerző a jellemekben elég változatos. Az öreg ügyvéd folytatása, az ifjú ügyvéd, menten mindazon salaktól, mely amahoz tekervényes hosszú ösvényen ragadt, ügy iránti tiszta lelkesedésével, ifjúi tevékenysége s férfi szilárdságával; a mérnök neje ama, férjében tökéletesen megbízó, innen minden akaratját ennek alárendelő passiv lény, passiv nem természeti gyengeségből, hanem ildomosságból; leánya, ki apjától már szilárdabb akaraterőt öröklött s anyjánál mindenesetre cselekvőbb jellem; a „tedd ide. tedd oda” méltóságos úr, rangkóros neje, és fiok az úrfi, ki úrfiságán kívül mire sem képes; a parlagi ténsurak koldus gőgjökkel; a „Fekete kutya”' színlett hunnyászkodása alatt azon önérzettel, melyet a becsületes szorgalom által szerzett anyagi függetlenség nyújt; a vén huszár, Vendel, — s végre maga a két leginkább kiemelt Kardos, az ügyvéd és mérnök — mind ez elég változatos csoport egy nem nagy regényben. S ha egyik vagy másik jellem, conceptiójában, typicus is: a kivitelben szerző sok eredeti apró vonással tudta őket érdekessé tenni, hogy kopottnak egyik sem mondható. — De van egy lényeges észrevételünk a módra, melylyel e jellemek szóban nyilatkoznak. A különböző személyek beszédén alig látunk valami különbséget. A stil, mindig és mindenütt, nem a szólóké, hanem Vas Gerebené, ama jól ismert, élces, nem várt ötletekben, szökdelő hasonlításokban, meglepő félreütésekben (mint a kancsi mészárosé) pattogó előadás; a hol pedig finom akar lenni, mint a női párbeszédekben, ott bizonyos félszavakban találgató modor, melyet csak nagy figyelemmel lehet kísérni. Amaz jobban áll Vas Gerebennek; nem nyújt ugyan kárpótlást a veszteségért, mi a jellemekben történik azáltal, hogy a szerző saját egyéniségével mintegy eltakarja őket, midőn maga beszél helyettök; de maga ez előtérbe tolt szerzői egyéniség férfiasan mulattat; míg az utóbbi modor nem természetes az írónak, s úgy tetszik, mintha az előbb férfias hang most fistulázna. S ez lehet oka, hogy némelyek Vas Gereben regényeit, a körmönfont magyaros szólamok dacára is, alapban németnek tartják. Mi nem tudnók e vádat, jelen regénye után, felállítni; — csupán arra szorítkozunk, hogy ő, ki maga viszi a szót jellemei helyett, bizonyos színvonalon felül elveszti saját egyéniségét, a nélkül, hogy azokét bírná felkölteni, kiknek nevében szól.
Ha jól emlékszünk, épen e regény az, melynek előleges hirdetése alkalmával Vas G. megjegyezte, hogy neki is van leánya, tehát oly könyvet nyújt a közönségnek, mely növendék leányok kezébe is bátran adható. Ígéretét beváltotta, a mennyiben regénye óvakodik mindentől, a mi az erkölcsi és szűzi gyöngéd érzelmet sértené: mindazáltal a „Pörös atyafiak” nem a zsenge ifjúság kezébe való könyv. Nem a képzelethez szól, hanem az értelemhez. Férfias olvasmány oly egyének számára, kik szeretik az élezés hasonlatokba burkolt reflexiókat, a csapongó ötleteket, a nyelv busás (derb) erélyét, az ábrándoktól ment házi bölcseséget; szeretik, ha az író pontról pontra, mondatról mondatra feltűnteti ön-virtuositását, érdekel, újat mond, meglep; a helyett, hogy látszólag kevesebb mesterkedéssel, de nagyobb művészettel, ama csalódást eszközölné, mikor az olvasó ráfeledi magát a jellemekre, velők érez, velők gondolkodik, remél, aggódik, a nélkül, hogy az íróra eszmélne s figyelembe venné, hogy mind e gyönyört sajátkép annak köszöni. A tárgyias alakítás ezen művészete, mely, mint a jó egészség, nem annyira, midőn jelen van, szökik szembe, mint hiányát érezzük, a hol nincs, — e művészet, mondom, idegen a „Pörös atyafiak”-tól, — valamint legtöbbjétől a mi regényeinknek: de ha már választani kell, inkább oly olvasmány, hol az író mindig mond valamit, s ügyessége által folyvást érdekel, mulattat, — mint olyan, hol lapokon keresztül nem találunk egy megkapó eszmét, egy elmés ötletet, egy jóravaló gondolatot, csupán a legalaposabb mindennapiság csépelt szalmáját; vagy olyan, melyben az író a franczia tárczák könnyűségét léhasággal erőlködik visszaadni. Vas G. előadási módja, a mint e regényben nyilatkozik, bizonyos tekintetben Fáyra és Eötvösre emlékeztet: noha alább jár mindeniknél. Mint ezek, folytonos hasonlat, képdús reflexiók s e nemű díszítmények során halad: de szökellései nagyobbak, bohósabb neműek, mint Fávnál; az ellentétek, melyeket összehoz, rikítóbbak; báró Eötvös eszményi hasonlításai helyett pedig ő konyhába, utczára megy hasonlatért. Amannak vidor életbölcselme szerzőnknél hétköznapi philosophia lesz, ellentétben Eötvös fellengő bölcseletével: de mindhárom írónk előadásán szakadatlan fonálként nyúlik át a bölcselkedő irány. Csak is ebben áll a rokonság, melyet a „Pörös Atyafiak” előadása és ama jeleseink módja közt felfödözni véltünk.
Akarsz, nyájas olvasó, regényt, melynek írója nem emelkedett ugyan a művészi alakítás tárgyiasságára, de kezdettől végig jelen van, ügyesen mutatja be személyeit, gyakran szól is helyettök, minden nyomon kész egy nagyot ugró, de talpra eső hasonlítással, egy jó ötlettel, egy nem várt reflexióval, — kinek emberei, habár az ő nyelvén szólanak, jellemre mégis különbözők, elég önállók, érdekesek; meséje összefüggő, cselekvénye jól bonyolódik, de kissé amúgy „csinálva” fejlik ki: szóval akarsz egy hosszú téli estét mulatságosan, s ha az aphorismai bölcsészet kedvelője vagy, nem haszon nélkül, eltölteni: vedd meg a „Pörös Atyafiakat.” Szerzője rajtavolt, hogy társalgását veled vidámmá, hasznossá tegye s ezt nem minden könyvről lehetne elmondanunk.