Vasút
| Vasút szerző: Csáth Géza |
Nem volt semmi késés. Ez alkalommal senki se bosszankodott a vonaton, hogy a mozdonyvezető és a véletlen meg fogják hosszabbítani a vasúton való raboskodás nehéz óráit és perceit. A mozdony pöfögve, füstölögve, könnyű szívvel vágtatott a késő májusi délutánban. A napsugár már nem világított, csak aranyozott, de végigaranyozta az egész nagy síkságot, a földeket, a fákat, a dombokat, a vonatot és annak füstjét.
Egyik másodosztályú kocsi ablakából nézte a vidéket Bartos János. Egy egyszerűje ember, valami magasabb takarékpénztári tisztviselő. A neve eléggé jellemzi, és tulajdonképp nincs is semmi szükség rá, hogy leírjuk rövidlátó, kissé dülledt, sárga szemeit, aranykeretes csíptetőjét, amelyet fekete selyemzsinór biztosított, gesztenyeszínű bajuszát, fehér, zsíros arcát és kétoldalt kopaszodó tisztes homlokát. Szürke, gondosan kivasalt, jó szabású zsakettet viselt, és ahogy viselte, rögtön lehetett látni, hogy ez a legjobb, legújabb ruhája. De azért mégse volt ő közönséges, komisz ember, mint sok beamter és általában az emberek túlnyomó része. Ellenkezőleg - s ez valószínűen kissé komikusan hangzik -, finom, érző lelke volt. Tágra nyitotta a szemét, mélyeket lélegzett, és határozottan élvezte a gyönyörű délutánt, amely tele volt kedves, melodikus melankóliával. Érezte a lágy, illatos szellőt, amely időnként belebbent a kocsi nyitott ablakán, magába szívta a puha, nedves párákat, amelyekben csak épp az imént fürdött meg az aranyos napsugár, és könnyes, rövidlátó szeme megindultan itta föl a csíptető üvegén keresztül is a lassan vándorló fák elmosódó foltjait. Ha úgy tetszik, ezek után mulathatunk Bartoson, de én inkább amellett volnék, hogy ne tegyük ezt. Ő tudniillik nem volt egy professzionátus természetélvező, aki keresi és kipécézi magának az efféle látványokat. Nem, ő úgyszólván nem is tudta, mi történik vele, sőt még arra sem volt képes, hogy konstatálja:
- Milyen nagyszerűen érzem magam! Talán életemben négyszer se voltam ilyen boldog, megelégedett!
Pedig így volt, de ezt, mondom, Bartos nem tudta. Ő csak azt érezte, hogy most nem szabad megmozdulni, nem szabad semmire gondolni, most itt kell állani és nézni ki az ablakon tovább.
A nap egy erdő mögött bukott le az égről, s a kék selyem atlaszán rózsaszínű világító foltot hagyott. Bartosnak eszébe jutott egy önképzőköri novella, amelyet annak idején ő bírált, s amelyben a következő mondat fordult elő: "Mintha egy úri dáma selyemruháján egy pohár vörös bort öntöttek volna végig." Aztán eszébe jutott a felesége - a negyvenen innen volt még Bartos - és a gyereke. Mit csinálnak most? Az asszony meggyújtja a lámpát, Emmike a folyosón játszik a házmesterek Annuskájával, Pali, az első gimnazista, a latin szószedetet írja. Ettől kezdve Bartos nem tudott többé belezökkenni az előbbi nyugalmas, boldog, önfeledt hangulatba. Eszébe jutottak az apró adósságai, a nyaralás költségei, amelyről még nem tudta, honnan fogja előteremteni. Szép dolog, ha egy családos ember ennyire lelkiismeretes, de általában mégis sajnálni lehet Bartost, hogy emiatt elesett olyan valamitől, amihez határozottan joga volt.
A vonat nemsokára hosszan fütyölt, és váltókon zörögve törtetett előre - már süket szürkeségben. Az alkonyat piros, kék és lila színei már kiégettek, fénytelenek voltak. Karjára vette a felöltőjét, a kezébe fogta a féltve őrzött selyemesernyőt, és kiment a kocsi folyosójára. A túlsó oldalon a lámpafényes, kőszénfüstös pályaudvar terült el, a nyári este üde levegőjében megifjodva, sok szaladgáló emberrel, nagy, sétáló, vidéki közönséggel a peronon. Határozott örömérzés vett rajta erőt. A pályaudvart több ízben látta már, de csak télen és nappal. Most sokkal újabbnak, pompásabbnak, nagyvárosiasabbnak tűnt föl.
Vannak azért szép, gazdag, nagy vidéki városok is Magyarországon! - mondotta magában Bartos. Azután eszébe jutott a hivatalos küldetése. Egy pillanatra már látta is magát, amint majd holnap a vidéki pénzintézet vezérigazgatói szobájában, a bank főembereivel lebonyolítja a megbízatást. Jókedvűen szállt le. Megtapogatta az erszényét, és egyenesen az étterembe ment. Leült, megnézte az étterem óráját, azután a magáét. Az övé egy percet késett. Megigazította.
- Így ni - mondta félhangosan -, most tizenhét percem van a vacsorázásra. - Azután hamar rendelt.
- Hozzon - mondta erélyesen a pincérnek -, hozzon, de gyorsan egy borjúkotlettet és egy pohár sört, mert tovább utazom Újvidék felé.
Három perc alatt megkapta, amit kért. Sietve, de nem gyorsan ette a húst, és utána két részletben kiitta a sörét. Az ital egészen friss volt, és Bartosnak - emberi dolog - egészen könnyesek lettek a szemei az élvezettől. Derülten nézett föl a villanyfényes sürgés-forgásban. E percben minden érdekelte. A pezsgőgyárak plakátjai, a nagy luxusutazási hirdetések, a kövér disznókereskedők, akik telt, vörös pofáikkal összebújtak, és nagy bőrtárcáikkal hadonásztak. Még a kaszírnőt is megnézte. A sör egyszerre fejébe ment, jó pár percig mintegy bénultan, mindenről megfeledkezve, bámészkodott. Azután hirtelen kiáltott:
- Fizetni!
Egy pincér elrohant mellette. Igenist mondott, és Bartos csakugyan úgy érezte, hogy persze: a fizetőpincér mindjárt itt lesz. Az étterem azonban egészen tele lett olyan utasokkal, akik, bár Bartossal egy vonaton jöttek, de éjszakára a városban akartak maradni, és mindenekelőtt jó, hosszú kényelmes vacsorázásra készülődtek.
- Fizetek! - kiáltotta Bartos újra, de erélytelenül, és egy pesti lap olvasásába fogott, amely éppen az asztalán hevert. Végigolvasott egy hosszabb napihírt valami londoni rablógyilkosságról, azután hirtelen fölriadt, és megnézte az óráját. Még két perc volt az indulásig. Fölhúzta a kabátját, föltette a kalapját, és egy pincérnek odakiáltotta:
- Küldje a fizetőt, mert elmegyek!
A fizetés elég gyorsan ment, mert a fizetőpincér rögtön előkerült. Mikor a peronra ért, még tulajdonképp fél perce volt, de a kalauz már trombitált. Nem lehetett tréfázni, szaladni kellett. Két jól öltözött, magas hölgyet, akik egymás mellett sétáltak, szétlökött. Valaki dühösen utánakiabálta: Hallja! - Egy vasúti hivatalnoknak legázolta a cipőjét. A portás nem akarta kiengedni a peronra. Félrelökte. A sínek között nagyokat lépkedve ugrált, és sántikált az induló vonat felé. Hallotta, hogy szaladnak utána, és hogy a háta mögött azon a sínen, amelyen átugrott, egy másik vonat robog be az állomásra. E pillanatban elérte a vonatját, és föllépett a hágcsóra. De a lába szerencsétlenül lesiklott, s a korlát, amelybe kapaszkodott, keményen, kegyetlenül megrántotta a vállát. Pár pillanatig bukdácsolt, ezután elvágódott a földön. A vonat elrohant mellette.
Ijedt, dühösen ordító hangok vették körül. Fölkelt. Nem látott tisztán semmit, mert a csíptetője leesett. Szédült. Nem volt ura a mozgásainak. Csak azt érezte, hogy három vagy négy ember fogja körül. Egy másik nagy szájú, vörös pofájú vasúti szitkozódva ordított:
- Ilyeneket csinálni! Disznóság. És az alkalmazottak kapnak vizsgálatot a nyakukba. Azután fizessen a vasút. Szemtelenség!
Kabult volt, nem érintette a sértés, de rögtön eszébe jutott, hogy tiltakoznia kell a hang ellen. Hangosan kiabált:
- Fogja be a száját, maga zsivány! Mi köze az én dolgomhoz magának? Ha akarom, akkor kitöröm a nyakamat. Nem a maguk baja, ha kitöröm a nyakam, hanem az enyém. Érti!
Nem feleltek neki. De érezte, hogy viszik valami homályos raktárépület felé. Mielőtt még gondolkozhatott volna, hogy mit akarnak vele, már belökték. Azután becsukták az ajtót.
Egyszerre elállt a lélegzete; hideg rémület járta át a gerincét. Valami olyan érzés, mintha vasruha tapadna a testéhez, szorosan rászabva. Most a vörös nekiszaladt, és teljes erővel arcul ütötte. Azután a hátán érzett egy ökölcsapást. Elöntötte a düh. Nekirohant az egyiknek, és kétségbeesetten az arcába bokszolt. Erre leteperték. Összevissza verték, rugdosták. A tarkóját, a hasát, a hátát. A vörös csak az arcát pofozta szívósan, élvezettel, mint ahogy a csemegét szokás fogyasztani. Bartos rúgott, harapott s köpködött, majd érezte, hogy minden erőlködése hiába, és kiáltani kezdett:
- Segítség! Segít...
Erre befogták a száját, és ütötték tovább.
Egy óra múlva a város egyik vasúthoz közel fekvő szállodájában egy megtépett, sáros ruhájú, csetlő-botló úriember kért szobát. A vendégkönyvbe ezt a nevet írta: Bartos János, takarékpénztári tisztviselő, Budapest.
Fölvezették a szobába. Levetkőzött. Gondosan kikefélte a ruháját, és az eltört csíptetőjét egyenesítgette. Azután elővette azt a levelezőlapot, amit még reggel a felesége a zsebébe tett, s amely már előre meg volt címezve, így: Ngs. Bartos Jánosné úrasszonynak, Budapest, József körút 44., II. 5.
Forgatta egy darabig, mit írjon? De mit írjon? Kezébe vette a tollat, letette. Megint kezébe vette. Nézett maga elé. Aztán egyszerre földhöz vágta, elfújta a gyertyát, az ágyhoz botorkált, rávetette magát, és zokogva, nehezen, bőgve, sírni kezdett.
Harmadnapon este került haza. A felesége és a gyerekek várták a Keleti pályaudvarnál, a megbeszélés szerint. Rettegett a viszontlátástól. Ferencvárosnál már szinte reszketett. Elkényszeredetten mosolygott, amikor meglátta őket. Összecsókolta az asszonyt, a gyerekeit, pedig a torkát fojtogatta valami. Nehezen indult a beszéd. Szerencsére a villamos tele volt, és nem jutott neki ülőhely. Künn állhatott, gondolkozhatott a kérdésen, amin két napja állandóan törte a fejét: elmondja-e azt, ami történt.
Bartos tudniillik a következőképp okoskodott: Följelentésnek semmi értelme sincs. Tanúja nem volt, a tetteseket fölismerni, a vörös kivételével, nem tudta volna. Tárgyalások, leutazás, a dolognak híre megy, lapok közlik az esetet, az ismerősök szánakozni és nevetni fognak rajta. A törvényes megtorlás a legszigorúbb ítélet esetén sem állhat arányban az elszenvedett bántalommal. Mindezeket tekintetbe véve, kezdettől fogva arra a meggyőződésre jutott, hogy leghelyesebb az egész dolgot egy váratlan balesetnek, szerencsétlenségnek felfogni. Mert hiszen - érvelt -, ha el nem késem, hanem idejében felülök, ezek a gazemberek nem juthattak volna hozzá, hogy megverjenek és összerugdossanak. Ha ilyenformán - folytatta érvelését - elhallgatom a balesetemet mindenki előtt, mintha meg se történt volna, el kell hallgatnom a feleségem előtt is. - Voltak pillanatok, amikor világosan állt előtte, hogy ez nem helyes, és nagy vágyat érzett, hogy ha senkinek, de az asszonynak mindenesetre elmondja az egész siralmas, borzasztó, nyomorult történetet.
Nem, nem fogom elmondani! - határozta el magát, amikor leszálltak a villamosról. A vacsoránál az egyik gyerek észrevette, hogy új csíptetője van.
- Van annak, aki meg nem issza! - tréfálkozott.
Megnézte mindenki. A gyerek kérte a régit.
- Nincsen, eltört az üvegje - felelte kissé hangosabban a kelleténél.
- De hiszen zsinóron lógott, hogyan történhetett? - kérdezte az asszony.
Bartos e pillanatban rettenetesen rosszul érezte magát. Szerette volna magához ölelni a feleségét, a gyerekeit, s elmondani nekik mindent, és sírni velük egy jó sort, egy órát, másfél órát. De nem tette, csak pislogott, és szemlesütve dadogta, miközben nagyokat nyelt:
- Elsza... elszakadt a zsinór... mondom, elszakadt. Beleakadt... akadt a karomba. Erre azután a a... a szemüveg lee... sett és összetört.
A következő héten a takarékpénztárban konstatálták róla az alantasai, hogy egy idő óta nagyon mogorva és szótalan.
Két hónap múlva egy hivatalnoktársa látta Bartost valami kisebb vendéglőben. Egyedül ivott.
Fél év múlva egy igazgatósági ülésen szóba került, hogy Bartoson már reggelenként lehet érezni a pálinkaszagot. Egyhangúlag konstatálták azonban, hogy pontos, szorgalmas hivatalnok, akit a legcsekélyebb mulasztással se lehet vádolni.
(Én azt hiszem, hogy Bartos egész okoskodása és számítása helytelen volt, és az igazságszolgáltatás minden tökéletlensége és a remélhető megtorlás minden csekélysége és bizonytalansága ellenére is, föl kellett volna jelentenie a brutális vasutasokat. Bartos ehelyett megtartotta a titkát magának. Ezzel egy olyan túlontúl súlyos erőfeszítést vállalt, melynek nagyságáról fogalma sem lehetett. Ismerhetünk nála sokkal szerencsétlenebb embert, de az ő szerencsétlenségében mindenesetre az a tragikus, hogy többször is elkerülhette vagy megjavíthatta volna. Szerencsétlenségére a legrosszabb korrekciót: a narkózist választotta. Így rá fog menni szegénynek az egész élete! Milyen kár érte!)