Vasárnap estve
szerző: Kis János
Vége van a csendes nyúgalom napjának,
Mellyet hitünk szentelt a menny s föld urának:
Az éj setét fátyolt von a föld szinére,
S néma hallgatás száll élők seregére.
De ámbár a napfény nem ragyog szemünknek,
A szent vallás most is tündöklik lelkünknek;
Világával a bú felhőit oszlatja,
S tökéletességre int kegyes szózatja.
Áldással, szent atyánk, ki így felemeltél
A porból, s számunkra illy vezért rendeltél,
Melly égi rózsákat hint éltünk utjára,
S mosolygó angyalként kísér nagy céljára.
Oh szentűl fogadom, lelkem barátjának
Tartom ezt, s örömest engedek szavának!
Ez, csak ez emel itt igaz méltóságra,
Ez, csak ez nyit útat utóbb mennyországra.
A természet minden bimbót szépen kifejt,
Minden csir magában tehetségeket rejt:
Hát én első szülött, a földnek remeke,
Tökéletességre én ne siessek-e?
Nemde te, legfőbb Jó, mikor teremtettél,
Halhatatlanságnak részesévé tettél?
S lelkemnek a földet csupán szállásává
Adtad, hogy neveljen angyalok társává?
Mikép nyúghatnék meg lelkiesméretem,
Ha elfelejteném miért van életem?
Mint tarthatnék számot atyai kedvedre,
Ha csak a test rabja lennék ellenedre?
Áldná-e valaki holtomban nevemet,
Ha rest napszámosként tenném csak tisztemet?
Béfogadhatna-e angyalok hazája,
Ha szép tétek által nem tennék szert rája?
Repül jaj! s hirtelen eltünik életünk,
Mint szózatunk hangja, midőn beszélgetünk,
S ha egyszer a múltak örvénye temeti
A gyors időt, senki vissza nem kérheti.
Atyám, add értenem, hogy itt csak bujdosom,
Hogy itt nincs s nem lehet maradó városom,
Hogy a virtus éltem igaz dicsősége,
S ama jobb világban az lesz nyeresége!