Vasárnap délután (Karinthy Frigyes)

Vasárnap délután szerző: Karinthy Frigyes

Vasárnap délután járok az utcán, és ezeken csodálkozom. Mi történt, és miért érzem rosszul magam? Emberek jönnek szembe, kiöltözött iparosok és cselédek. Vasárnap előbújnak a lukakból a munka rossz szagú sajtkukacai, felöltözködnek, vidáman néznek: íme, itt vagyunk, és csakis mi vagyunk itt. Kik ezek, és mit akarnak? Eltűnődöm. Kimennek a Városligetbe talán, felülnek a körhintára, moziba mennek, nevetnek, és jól érzik magukat. Ha nem éreznék jól magukat, nem mennének oda - hanem mit tennének akkor? Akkor ülnének egy helyben, mint most én - és elunnák magukat, és elaludnának. Hát én mit szoktam csinálni olyankor, mikor különben elaludnék?

Milyen furcsa. Ma reggel levelet kaptam, sírtam, felindultam egy szón, szavak jutottak eszembe: halál, önfeláldozás, nyugalom, lélek. Úgy látszik, ez izgatott és érdekelt, délelőtt - ezért nem aludtam el. Úgy látszik, nekem hát ez ugyanaz, mint nekik a körhinta, a mozi és ilyenek. Különös, hogy mindebből most semmit sem érzek. De akkor hol kezdődnek a dolgok?

Kezdetben volt az unalom. És mondá az Úr: Legyen szórakozás. És teremtett kis golyókat és nagy golyókat és gurigázott velük hat napig. A hatodik napon elunta magát az Úr, és majdnem elaludt megint. Nagyot ásított, és teremtette az embert szórakozásul. Az ember körülnézett, nagyot ásított, és majdnem elaludt. Teremtette magának az asszonyt és nagy fájdalmakat és érzéseket - és csinált magának forgókat és csörgőket, ilyen felírással: Eszme, Halál, Halálfélelem - nem emlékszel? ma reggel sírtál, és fejed a falba ütötted.

És láttál szavakat és mondtad: Megsemmisülés, Temető, Holdfény - keresztbe egy fekete angyal. Nagyon szép. De mit tesz ez? És mit tesz az, Élet? És nem jelenti ez ugyanazt: Magyar Általános Hitelbank?

Nem jó ez így. Visszafordulok a Körúton, és nézem őket. Hová sietnek? Hová mennek, kérem szépen? Mindegyik úgy megy, mintha valami fontos dolga volna - pedig én tudom, hogy semmi dolguk nincsen. Miért megy ez az ember éppen errefelé? Miért nem ellenkező irányba? Hát nem mindegy?

Úgy látszik, nem. Úgy látszik, valami dolguk van arra, és ez szükséges. Az iskolában tanultam is erről: szükségszerűség. Az embernek szüksége van a szemére, hogy lásson vele; szüksége van a kezére, hogy fogjon vele; szüksége van a fülére, hogy halljon vele. Az egyes tagoknak tehát van céljuk, ez bizonyos. De mi célja van az egész embernek? Na. Ugye?

Nem emlékszel? Délelőtt felindultál, jajgattál, és káromoltad az eget.

Az az ember, az az ember, mit akar az az ember? Errefelé jön, mosolyog, köszön. Alászolgája. Hogy hogy vagyok? Köszönöm, jól. Köszönöm, nagyon jól, tramtadaram. Igazán érdekli? Nagyon jól vagyok, csak a térdem fáj, tegnap megütöttem. Pardon, azt kérdezte, hogy vagyok, ez tehát nyilván érdekli önt. Nézze, látja ott azt az ablakot, a negyedik emeleten? Látja, ott csókolja a szeretőmet egy görbe szájú fiatalember? Pardon, nem azt kérdezte, hogy vagyok? Hát tudja meg. Akar még valamit tudni? Nem? Nagyon kedves. Alászolgája.

Újra megfordulok. Mit akart ez az ember? Nyilvánvalóan nem érdekelte. De hát akkor miért mosolygott? Borzasztó.

Elviselhetetlen. Mit tegyek, és mit mondjak nekik? Nyilvánvalóan semmi közösség köztünk, ők megölnének engem, ha biztosak volnának benne, hogy egy forintot kapnak ezért, és nem fogja megtudni senki.

Azt mondja, gondoljam meg jól. Mit gondoljak meg. Másképp nem jön el. Mit tegyek?

Az az ember, az az ember - hát az az ember mit akar? Úgy látszik, valami ismerős. Igen, most meglátott, erre tart... most intett... Borzasztó. Idejön - ez mondani akar valamit.

Megáll. Rám néz. Vigyorog.!

Alászolgája. Mi tetszik? Mit akar?

Hát mit néz? Pardon, ön megállított, tehát nyilván valami mondanivalója van.

Tehát semmi mondanivalója nincs? Hát akkor miért állított meg? Csak úgy?

Pofon ütöm, hogy elesik. Leesik a földre, rátaposok, széttaposom a földön, mint egy szilvát.

És most, most mi jöhet még, vasárnap délután? Jöhet még, ami érdekel?

Egy morgue-kocsi jön szembe - hé, kocsis, álljon meg: játékszerem, az Eszme, kiesett kezemből - felnyitom az ajtót, széttolok két hullát, közéjük fekszem, nagyot, széleset ásítok, kinyújtózom, hogy a csontjaim csak úgy ropognak - mehet.