A lap feldolgozottságának foka

Vannak kellemes emberek

A Wikiforrásból
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
Vannak kellemes emberek
szerző: Karinthy Frigyes

       Mostan én megírom ezt a cikket. Mostan elkezdem írni. Mostan van egy ötletem, egy jó, humoros, nevetséges gondolat, amit még nem látok tisztán, nem tudom világosan, hogyan kell megcsinálni, de még öt percig gondolkodom, és aztán elkezdem a cikket. Mostan errefelé jön még a Cukorborsó úr, akit valahonnan ismerek, de az mindjárt elmegy, az Isten áldja meg, hiszen semmi mondanivalónk nincsen egymásnak.

CUKORBORSÓ. Alászolgája. Leül.

ÉN udvariasan. Á, kedves Cukorborsó úr, hogy van?

CUKORBORSÓ. Köszönöm.

ÉN. Kérem, nagyon szívesen.

CUKORBORSÓ. Hehe.

                                            Szünet.

ÉN. Hát hogy van, hogy van?

CUKORBORSÓ. Nana, szoszo. Száz forinttal lehetne rajtam segíteni.

ÉN. Na ja, természetesen.

                                                 Szünet.

ÉN. Száz forint, az sok pénz.

CUKORBORSÓ. Száz, az igen. Az igen. Tényleg, száz, az sok.

                                    Szünet. Cukorborsó hallgat, de nem megy el.

ÉN. Különösen ha az embernek meg kell érte dolgozni. Mint például nekem. Egész nap kell nekem dolgozni. Például azt hiszi, hogy én élvezetből ülök a kávéházban? Dehogy. Itt is dolgozni szoktam.

CUKORBORSÓ. Ez egy jó kávéház arra.

                                         Szünet. Na, most mit akar még.

ÉN. Hát... hát mit csinál mindig?

CUKORBORSÓ. Mindig ugyanazt. Mit csináljon az ember? Valamit csak kell csinálni.

ÉN. Lássa, ebben igaza van.

CUKORBORSÓ. Azért mondom.

                                      Hosszú szünet.

ÉN. Hát... izé... a kedves felesége őnagysága hogy van?

CUKORBORSÓ. Hogy lenne, szegény. Dolgozik. Töri magát egyre. Egyebet se tesz, otthon ül, és a háztartásra gondol.

ÉN. Jó az, tessék elhinni, ritka az ilyen asszony.

CUKORBORSÓ. Ritka, ritka, fenét ritka. Minden asszony ilyen. Mint a háziállat. Jó, jó, az igaz, ha az ember hazajön, mindent rendben talál, ebéd rendes, fehérneműek rendben; de azért tessék elhinni, sokszor van az ember úgy, mintha valamije hibáznék.

                                         Szünet.

ÉN. Na, hát nem kell mindent akarni egyszerre.

CUKORBORSÓ legyint. Ej, kérem. Az embernek egyéb is kell. Nőben, kérem, legyen egy kis tűz is, egy kis változatosság, hogy az ember életének egy kis tartalmat adjon. Nem arra van az ember, hogy vegetáljon, mint az állat.

ÉN. Már az igaz.

CUKORBORSÓ. Hát nem? Tessék elhinni, a nőkben legszebb a veszély, a titokzatosság... ez a valami, ami ingerel...

ÉN. (Jézuskám, mi lesz az írással). Bizony, az az egyetlen dolog. Olyan az, mint az ismeretlen: félünk tőle, és mégis vágyunk rá. Csak a tüzes, rejtelmes asszonyok érnek valamit, akiről nem tudhatja az ember, övé-e igazán, nem rejteget-e valamit! Nagyon igaza van.

CUKORBORSÓ. Na igen, igen... Csakhogy aztán örökös félelemben él az ember.

ÉN. Hát persze, az tagadhatatlan. De látja, mit érne magának az élet, ha ez a félelem nem tarkítaná? Higgye el, nem árt az. (Szent Istenkém, mi lesz azzal a cikkel.)

CUKORBORSÓ. Na hát ami azt illeti, azért félni nincsen semmi okom. Azt szeretném. Azt azért nem mondhatja nekem senki, hogy nekem okom van félteni a feleségemet. Nem olyan asszony az. Nem is szeretném, ha olyan volna.

ÉN már tíz perce nem tudom, hogy miről van szó, és ijedten konstatálom, hogy Cukorborsó hangjában valami sértődöttség rezeg. Ki mondja azt, édes uram? Szó sincs róla! Sőt! Ellenkezőleg!

CUKORBORSÓ gyanakodva. Mit ellenkezőleg? Hogy ellenkezőleg?

ÉN most nem tudom, minek az ellenkezőjéről van szó. Találomra. Azt mondom, ellenkezőleg! De mennyire ellenkezőleg... Nem olyan asszony a kegyed felesége...

CUKORBORSÓ. Olyan milyen?

ÉN. Hát... hát olyan tutyi-mutyi... otthonülő...: tüzes, temperamentumos asszonyka az... bizony...

CUKORBORSÓ hidegen. Na, igen. Hanem hát, ugyebár, ez mégis csak az én dolgom, ugyebár, ne tessék haragudni, már mint a feleségem, tetszik tudni, azt már csak én tudom, hogy milyen. Alásszolgája.

Meghajtja magát, átmegy egy másik asztalhoz, és egyik ismerősének a következőket mondja rólam. Én nem értem, vannak emberek, akik belebeszélnek az embernek még a legintimebb családi ügyeibe is és belekotnyeleskednek az életébe és rátolják az emberre a véleményüket, amire senki se kíváncsi. Milyen kellemetlen egy ilyen pletykáló, szaglászó, kíváncsiskodó ismerős, na, az embernek gyomra legyen.