Van más is
szerző: Bálint György
Másról is lehet beszélni, és másra is lehet gondolni: ez nehéz, de néha sikerül. Sok minden múlik a szándékon; aki felteszi magában, hogy nemcsak a szenzációs, hanem a nagy dolgokkal is törődik, az megtalálja a módját. A tér és az idő közelsége természetesen nagyon szuggesztív, az időszerű és közeli tények viharos ereje megnehezíti a menekülést. De aki néha szökni akar, megteheti. Még ma is van menekülés, térben és időben. A menekülés útja eléggé ismert, fontos útvonal: Andrássy útnak hívják. Simán és sugarasan vezet ki a pillanatnyi realitásból. A műkincsek és az állatok felé vezet.
A Szépművészeti Múzeum például földalattival és autóbuszon is kényelmesen megközelíthető. Nem tudom, mások hogy vannak vele, de engem örömmel és megnyugvással tölt el a tudat, hogy tízpercnyire a Nagykörúttól görög torzók állnak talapzatukon, csonkán és mégis tökéletesen. Ott van a Raffael Madonnája is, az Esterházy-Madonna légies derűjével, néhány kisszakasznyira a nyüzsgő kávéházaktól. És Goya színei lobognak szenvedélyesen, nemcsak a csataképeken, hanem a híres Köszörűs-ön, sőt az előkelő hölgy arcképén is. Bruegel torz és démoni világa kavarog. Van Dyck hegyes szakállú hollandusai néznek méltóságteljesen és jóllakottan. Guardi apró festményei az örök Velencét mutatják szürke, felhős pillanataiban – és mindez állandóan elérhető, különösebb erőfeszítések nélkül. Az emberek nagy része idegesen tolong a főútvonalakon, és nem gondol Filippo Lippire és Tintorettóra, akik ott állnak a Aréna úton, és némán hirdetnek valamit, valami őszintét és hiteleset, valamit, ami eltér a körutak és a villasorok és az üzletházak és a hírlapok életétől, valamit, ami mélyebb és ősibb szenzációkat jelent, mint az események.
Ez a múmia is hirdet egyet-mást, a múmia, üvegszekrényében, az egyiptomi gyűjteményben. Aszalt, fekete arcán fanyar mosollyal fekszik, inas lábán és kezén sötétbarnák a körmök. Egyiptomi volt, és nyilván előkelő is volt, most is előkelő és fölényes. Aki sokáig nézi, nyugodt lesz. Nem messze tőle egy kis fali vitrinben apró állatmúmiák, beburkolva, érintetlenül. Csak a röntgensugarak érintették őket, kikémlelve tartalmukat. Most ott vannak mellettük a röntgenleletek, halvány csontváz-körvonalaikkal. A nagyobbik múmia macska lehetett, a kisebbik talán egér. A dekadens korban gyakran bebalzsamoztak mindenféle apró háziállatot: a hanyatló egyiptomiak már mindent szentnek tartottak és tiszteltek, úgyszólván válogatás nélkül.
A kínaiak és a japánok már sokkal óvatosabbak voltak a nagy tiszteletadással. Pár percnyire innen, a Kelet-ázsiai Múzeum kis szobáiban elefántcsont-, fém- és porcelánállatok és -emberek sorakoznak furcsán, bájosan, többnyire humorosan. Ez a kis múzeum a térből is kivisz, nemcsak az időből. Kertje is van, amit az Andrássy útról alig látni. Szép kínai kapun kell átmenni e különös kertbe, ahol kő-Buddhák ülnek a bokrok között. Aki akar, szembeülhet velük a padokra, hallgathat és tűnődhet, vajon hányan tudják Budapesten, hogy Buddhák társaságában üldögélhetnek egy csendes kertben? És hányan keresik fel azok közül, akik tudják?
Az Állatkertbe is kevesen mennek ki hétköznap: inkább a kávéházakban ülnek ebéd után, és friss jelentéseket habzsolnak. Pedig ilyenkor a legszebb az Állatkert, ősszel, hétköznap délután, világesemények idején. Ilyenkor intenzíven és ellenállhatatlanul árad a béke az állatszemekből.
Csak azért említettem mindezt, látszólag talán összefüggéstelenül, hogy mindenkit megnyugtassak: van mód a szökésre az aktualitások elől. Sok mód van rá; én most csak a legjobbakat és a legközelebbieket ajánlottam, figyelembe véve a közlekedési viszonyokat. Van a közismert, közhasználatú világgal szemben egy, sőt több más világ is, és ha nem tudjuk felfedezni és használni, az csak a mi hibánk.