Van igazság
| Van igazság szerző: Thury Zoltán |
Darab Mártonnak földerült az arcza, ha napfényt tapasztalt odakünn. Ugy tapasztalta tudniillik, hogy egy kicsi bejött belőle a szobába is a kis, négy apró rámába foglalt ablaknak azon a két üvegén keresztül, a mi nem ujságpapirossal volt beragasztva. - Az ágy lábánál az agyagpadlón tánczolt a napfény, a mi hogy szebb legyen, azt is megcselekedte Darab Márton, hogy az ablak párkányára állította a poharat a vizzel. Arra aztán kék, sárga, vörös foltokban ugrált az agyagon a nap, mig egyszerre aztán megint elment s várni kellett rá sokszor hetekig. Darab Márton vén ember volt és beteg. Abból élt, a mit az asszony szerzett, a ki uri házakhoz volt bejáratos nagy vendégeskedések idején. - Ha nagyon jól érezte magát Darab Márton, nyakába kanyarította a subát s a ház falát tapogatva, egyszer-egyszer neki is esve a falnak, kibotorkált a ház elé, a padra. Nagy, üres, szomoru szemei mintha halálfejből pislogtak volna ki. A csontig lesoványodott az öreg ember s a hogy a szobában is remegve, hideglelősen bámulta az utczát, nyilvánvaló volt, hogy bucsuzik a világtól. A hogy elmentek előtte az emberek, tudákosan konstatálták, hogy: már nem viszi sokáig. Erre ő is bólintott: - nem bizony - s a paraszt embernél szokatlan meleg gyöngédséggel töprengett el azon, hogy mi lesz az asszonynyal, a ki már szintén vén és beteges s egyszer csak odajut, hogy semmi munkára nem vehetik hasznát. És senkije sincs. Még csak egy ital vizet se visznek majd az ágyához. Se gyerekük, se unokájuk - s neki még jó, mert az asszony itt van, de az asszony éhenpusztul majd. A szegény vén ember becsületes arczát elöntötte a gond s a mikor lepergett a szemeiből a könny, szomoruan czepelte be magát ujra a rengeteg suba alatt a hideg, nyirkos házba.
Amikor egyszer megint künn ült a padon, Árkosi János ment el előtte. Egy lovat vezetett. Ugy látszik, hogy a kovácsnál volt. Megnézte a vén embert s lassabban ment tovább, aztán ujra visszanézett. Mintha gondolt volna valamit, de nem mondta el. A tétovázó s aztán mind határozottabb menéséből látszott ez. A bolt mögött pedig fölkanyarodott a szederfás utra, a minek a végéről nagy, fehér kőház világított le a falura. Az Árkosi háza. Azelőtt valami uré, a kit hosszas pörösködés után liczitált ki belőle a gazdag vén paraszt. A hogy Darab Márton utána nézett a ló előtt mereven lépkedő embernek, keserüség fogta el. - Lám, ez az ember gond nélkül halhatna meg. Sok jószág marad utána, meg pénz. Az igaz, hogy nem valami becsületes ember, de hát mit ér a becsület! Ide jut vele az ember, ebbe a keserü gondba. - Árkosiról sok mindenfélét pusmogtak a vidéken. Azt is, hogy annak idején összeköttetésben állott az alföldi haramiákkal s igy szerezte a vagyona alapját. Idegenből került a faluba, hát nem igen lehet tudni, hogy mi igaz a beszédből, mi nem. Az egyik fia azonban tömlöczben ül. Már négy esztendő óta. Valami rablógyilkosság sült ki rá. Egy szebinyei boltost öltek meg a falu mellett, az országuton s az Árkosi-fiura esett a gyanu. Olyan sulyos gyanu, hogy el is itélték a tagadása daczára. Akkor egy ideig kissé megrokkant az öreg paraszt, hanem amikor észrevette, hogy kárörvendő pillantások kisérik végig az utczán, megint a megközelíthetetlen, merev, büszke ember lett belőle. Csak az arcza nem tudott hazudni. Bosszusággal vegyes bánat telepedett a vonásaira s hirtelen, napról-napra őszült.
Másnap csak ugy minden czél nélkül ment végig az uton délelőtt s bosszankodott, a mikor nem találta a ház előtt a beteg Darab Mártont. Délután ujra lement az utczára s maga mögött huzva a botját, elgondolkozva ballagott le a malom felé. A Darab háza előtt még lassabban ment s jól megnézte a vén embert. Az szorongva bámult utána s valósággal megdermedt a félelemben, a mikor az ember néhány lépés után visszafordult s előbb feléje tartott, aztán befordult a vele szemben levő házba, a korcsmába. Látta, hogy odaát az ablak mellé ül s kis sunyi szemei őt vigyázzák. Nem tudott fölkelni, hogy bemenjen, pedig hideg köd ereszkedett le, a miben kinosan köhécselt. Onnan tulról az ablak mögül a két szem mindent megfigyelt. A vén beteg érezte ezt s várt valamire.
Már szürkülni kezdett az ég, a mikor kijött a másik ember a korcsmából s egy kicsit körülnézve előbb átment a másik ház elé. Nyujtotta a kezét s majdnem kiabált, olyan hangosan beszélt.
- Hogy van kigyelmed? A hideg rázza? Paprikás rumot igyék. Az kurált ki engem is.
- Nem kurál ki engem semmi.
- Dehogy nem. - S az öreg ember fölé hajolva, halkan, gyorsan kezdett el beszélni. - Csinálja ugy hogy estére egyedül legyen. Ne lásson engem senki. Beszélni akarok kigyelmeddel. Nem bánja meg. A maga dolgáról van szó.
A vén ember nehezen nézett föl reá s nem tudta felfogni, mit akar. Hanem aztán vállat vont s azt mondta: jól van.
- Egyedül lesz? S az asszony?
- Az ugy se jön ma haza. A jegyzőnél van nagy vacsora. Reggel előtt nem szabadul.
- Világot ne gyujtson.
Azzal merev, tempós lépésekkel indult meg a háza felé, a feje egy-egy biczczentésével köszönve vissza azoknak, a kik köszöntötték az uton. Darab Márton pedig bevánszorgott a házba s aggodalmasan várta az estét. Mikor már egészen besötétedett, csendesen megnyilt az ajtó, besüvített a szobába a hideg s tapogatózva kereste meg a gazdát a vendég. Darab megfogta a karját s az ablakhoz huzta, a hol már elhelyezte a két székét. Leültek s mert hosszasan tartott a csend, Darab megkérdezte:
- Mit akar tőlem, halódó embertől?
Árkosi még közelebb huzódott hozzá s a fülébe beszélt.
- Épen azért alkalmatos ember nekem kigyelmed, mert már nem viszi sokáig. Mert azt már csak tudja doktor nélkül is, hogy a halálán van. Nekem azonban még egy jót tehet, a miért cserébe aztán én is leveszem a válláról azt a gondot, hogy miből él meg az özvegy. Mert hallom, hogy panaszolt ennek is, annak is, hogy gyámoltalanul marad az asszony. Hát én adok kigyelmednek ötszáz pengőt s épen csak egy pár szót kell hogy mondjon érte. Nem most, hanem a mikor elérkezik az órája. Kell?
- Nem értem.
- Hát értse meg. Itthon akarom látni a fiamat. Szükségem van rá, meg az a zsidó nem is ért anynyit, hogy egy ilyen derék gyerek tiz esztendőt üljön érte. Ha más vállalja a gyilkosságot, mindjárt kieresztik.
- Én vállaljam?
- Maga. Mit veszít vele? Magát akkor már nem lehet becsukni, mert már majdnem kivül van a világból, az én fiam pedig hazakerül.
- El se hiszik.
- Dehogy nem. Ugy kell hogy csinálja, hogy legyenek tanuk, bizonyosan itt lesz a pap is meg a szomszédokból egy-két ember vagy asszony s kigyelmed megbánta a bünét, nyomja a lelkét a bün, hát mielőtt átadná a lelkét az istennek, megvallja az esetet. S kap ezért tőlem ötszáz forintot, a miből szépen megélhet az asszony, ha valamibe belefog vele. Tegye a ládájába, ugy adom, mintha sok esztendő alatt rakosgatta volna össze. Sok aprópénzben. Nézze. - Egy zsebkendőbe kötve sok ezüstpénzt nyomott a beteg kezébe. Az csak nézett s halkan szólalt meg.
- Aztán ugy beszélnek rólam...
A másik belevágott a szavába.
- Mit bánja! Mi köze van ahhoz már magának? De az asszony nem lát szükséget.
Az ember engedni kezdett s bólintva, inkább csak a maga vigasztalására, elfogadta az okoskodást. - Mi közöm nekem már ahhoz?...
A másik ember megint beleszólott:
- A becsületes ember is épen ugy meghal, mint a másik. Nem tud semmiről.
- Persze. De nem hiszik el. Nem olyannak ismertek engem.
- Dehogy nem hiszik. Mondja azt, hogy elásta a pénzt meg a holmit, a mit elvett a zsidótól. A temető mögött a két nagy füzfa között. Háromszáz forint volt a zsidónál. Azt én beásom oda, hogy megtalálhassák, meg az egész batyuját. Üsse a kő. A fiam mégis csak előbbrevaló. Hát mit szól hozzá? Nem bizalmatlankodom, itt hagyom magának a pénzt s épen csak igérje meg, hogy megteszi...
Az öreg, fejét a mellére csüggesztve, mormogott:
- Becsületes ember vagyok.
A másik türelmetlen lett.
- Ugyan hagyjon békét azzal a maga hires becsületével. Kell a pénz vagy nem?
A beteg ember tétovázott, nemet intett s aztán egyszerre, hirtelen elhatározással ráhagyta, hogy: - igen.
A másik felállott.
- Jól van. Tegye el. Én még az éjjel beásom a föld alá a pénzt meg a holmit. Ne felejtse el. A temető mögött a két füzfa között. Én megbizom kigyelmedben. Én tudom, hogy becsületes ember...
- Csakhogy valaki tudja legalább.
Attól kezdve gyakran eljárt a ház előtt a gazdag vén paraszt, de oda se figyelt. Hallomásból tudta, hogy az öreg Darab már fel se tud kelni az ágyból s egyszer látta, hogy többen is mennek be a házba s egy gyerek kiszalad s lihegve fut föl a dombra a bolt mellett. Majd leverte a lábáról. Mérgesen szólt reá: - Hova szaladsz? - A gyerek futtában kiáltott vissza: - A papért. - Erre a vén ember betelepedett a korcsmába az ablak mellé és várt. Szurós szemei átfigyeltek a szomszéd házra s szorongva leste, hogy mi történik. Végigfutott a testén a hideg, ha arra gondolt, hogy előbb talál meghalni... S a pap se jött. De egyszerre csengetyüszót hallott s a fiu, a ki előbb fölszaladt a paplakba, levett kalappal, csöngetve ment el a korcsma ablakai alatt, utána pedig a szentséggel a pap. Most már fölállott és remegve várt.
Egyszerre kijött egy ember a házból, kinos töprengés volt az arczán s erősen törülte a homlokát. Aztán másik ember jött és asszonyok is s összebujtak és izgatottan tárgyaltak valamit. Bennről a házból visítás hallszott s komoran, sápadtan lépett ki az ajtón a pap is. A korcsmáros leánya pedig beszaladt s lihegve mesélte az apjának:
- Ő ölte meg a szebinyei zsidót. Most mondta a papnak meg az embereknek. Elásta a pénzt...
A vendég hörpintett egyet a borából s mig egész testében remegett, közönyösen nézte maga előtt a poharat.