Valami az asszonánczról

Valami az asszonánczról
szerző: Arany János

Megjelent először a Röpívek X. számában, de a lap megszűnése miatt csak fele részben: Másodszor egészen az Uj Magyar Muzeum 1854. folyamának első kötetében. (240.)^[1]

Nem akarok szerecsent mosni; rossz versírók mindig voltak s lesznek a világon, következéskép honunkban is, — sőt itt felesebb számmal mint bárhol, nem lévén semmi vezérkönyv, mely a verscsinálásnak — legalább a külsőre vonatkozó mesterségét tanítaná; semmi kritika, mely a mosdatlan körmökre rákoppantana, midőn a költészet tiszta kelyhéhez mernek nyúlni. De lehetetlen bosszankodás nélkül nézni, mily kevés gondot fordítanak a külalakra még oly verselők is, sőt kiváltkép az olyanok, kiknek eszme- és tartalom nélküli szóhalmazára bizony ráférne egy kis formai tisztaság, egy kis külső csín; hogy az ember mégis gyaníthatna valami okol, mi tántoríthatta meg ez vagy amaz szerkesztőt vagy kiadót, hogy e férceletet Guttenberg isteni találmányának áldásaiban részeltesse. Ha pedig az ember tapasztalja (miben elég módja van), hogy e rossz példa mint ragad alulról fölfelé, rosszakról jobbakra, akkor e bosszankodás még magasabb fokra hág. A „veniam damus petimusque vicissim”-nek is megvan a maga határa, s ez nem eshetik a művészet korlátain kívül, különben oda jutnánk, a hol... a hol most vagyunk. Mert hiszen pongyolaságban alább már nem sülyedhetünk: a mostani állapot valóságos botrány.

Én itt egyebet mellőzve, s a rímet futólag érintve, csak az asszonáncról akarok egy pár szót elmondani.

Nyelvünk, a többi európai nyelvekkel összehasonlítva, rímekben igen szegény. Ennek okát abban vélem rejleni, hogy míg más európai nyelveknél az egyes szavak a szókötésben is megtartják eredeti alakjokat, a magyarnál utóragot vesznek fel. Már pedig rag ismétlésből rím nem ered; oly heterogén szó, mely ragjainkkal rímezne, történetesen kevés van: így nincs egyéb választás, mint vagy Gyöngyösi Istvánnal és követőivel „ának–ának”-ozni, vagy rím helyett asszonánczot is használni.

Asszonáncz, épen mint rím, idegen szó. A magyar nép, jóllehet (egy idő óta legalább) mindeniket használja, nem tudott nekiek nevet adni: neki a vers, a nóta rámegy, kimegy s azzal beéri. Hogy valaha rím helyett a görögéhez hasonló mértéket használt, melyben choriambus láb volt a túlnyomó, arról csárdásaink s a nagyon régi „Lengyel László”-féle gyermekjátékok dallamai bizonyságot tesznek. Ezen dallamokból gyönyörű schemákat lehet levonni; de ami most nem célom.

Hogy az asszonáncz: népünknél nem oly idegen mint neve, azt megmutatni könnyű. Midőn a fentebb körű költészetben még így rímeltek: szemeink-füleink, apjával- bátyjával, sülyedeztek-tévedeztek slb., s volt rím elég: akkor nevették a nép ügyetlenségét, hogy hasonló jó rímeket nem talál, hanem ilyenekre szorul dalaiban: földet-tőled. rakva-alma. stb. Pedig a népnek öntudatlanul jobb ízlése volt, mint ama rímelőknek: ő ragot ugyanazon raggal ritkán hangoztat, inkább vesz — olyan amilyen — asszonánczot. Például:

Ne szomorkodj, légy víg,
Nem lesz ez mindég így.

Húzd rá czigány, disznót adok.
Nem túrja fel az udvarod.

Igyunk, igyunk kivilágos viradtig.
Megfizeti, a ki reggelig alszik.

Vigyen el a sárga halál.
Takarítson szárnya alá.

Megjegyzésre méltó, hogy ez utóbbiban az asszonáncz a sárga és szárnya szókra is kiterjed.

Ha már az avatottak, kik a honi költészet nemzetivé emelését tűzték nemes feladatokúl, a rag ismétléséből származó — bár látszatra jóhangzású rímek vagy inkább nem-rímek kiküszöbölése után, által kívántak a rímszegény nyelven s magokon segíteni, hogy asszonánczokat vettek fel: igen helyesen cselekedtek. Helyesen. mondom, mert a magasabb költészetnek, ha nemzeti akar lenni, a népből kell kifejlődni: a nép pedig mint fönnebb érintém, az asszonánczot szintoly régen vagy talán régebben használja, mint a rímet. Csak ne feledjük, hogy a magasb költészet, a művelt író, azt, amit a néptől szabálytalan, hibáktól természetesen nem ment alakban vesz át, szabályozni, tisztogatni köteles. Ezért meg nem bocsátható azon írók (illetőleg ironczok) vétkes könnyelműsége, kik — tudatlanságból, erőtlenségből, restségből-e, vagy ama jelesbek hibáit tökéletlenül majmoló hegykeségből, mely pongyolaságában genie erőlködik lenni, meghatározni nem tudom, se a rím, se az asszonáncz törvényeit nem tisztelik, hanem gázolnak keresztűl-kasúl, amint épen tolluk alá jő; kik így rímelnek: körében-éjjelében, csillaga-sugara, iordúlt-pirúlt, hajtja-tudja, panaszát-sóhajtását, és ily asszonánczokat mernek használni: időnek-véled, megfúlnak-utálósabb, gyakran-átázom, veszt-eget stb., milyeneket ezrével lehetne felidézni a szépirodalmi lapok hasábjairól. Hova visz — hova vitt ez bennünket? — ide s tova a verset nem is kell írni, csak a prózát hosszabb s rövidebb sorokra szaggatni s ráfogni, hogy az vers. Ilyeneket a nép soha sem dalolt, füle sem szenvedhetné meg: annál nagyobb szégyen, hogy írók használják azokat, írók, kik a költő nevet, ha a közönségtől meg nem nyerik. Önmagok ruházzák nagy szerényül magokra verseikben!

Elmondom pár szóval az asszonáncz főszabályait, nem a mint azokat talán más nemzetek poétikája meghatározza, hanem a mint én, nyelvünk természetéből s a nép költészetéből magamnak elvontam.

Asszonánczban megkívántatik:

I. Hogy a hangzók ugyanazok legyenek.

Itt megjegyzendő:

Az asszonáncz végső szótagjában nyílt e-nek közép ė nem felelhet.

Helyzet (positio) által hosszúvá lett, bár különben rövid hangzónak szinte olyan hangzó felel meg. Például nem harmat és marad, hanem harmat-siralmad.

II. Hogy a mássalhangzók rokonok legyenek (b-p, c-sz, d-t, f-v, g-k, l-ly, m-n, n-ny, r-1, s-zs, z-sz, gy-ty, dzs-cs).

És csakis az a hibátlan asszonáncz, melyekben e szabály meg van tartva.

Kivételkép azonban e szabálytól legjobb költőink is eltérnek néha. Ők ugyan az eltérésben is bizonyos határt tartanak szemelőtt: de az utánzók serege féktelenül nyargal szanaszét — turba ruit, — s megelégszik asszonánczával, ha ugyanazon alfabetumból állíthatta azt ki.

Hogy ez eltérés „netovább”-jával tisztában lehessünk: figyelembe kell venni; egy tagú-e az asszonáncz vagy több tagú, azaz egy szótagra terjed-e vagy többre.

Egy tagú asszonáncznál a fönnebbi szabálytól eltérni nem lehet; legfölebb annyi nézhető el, hogy a magában is helyzet (positio) által is hosszú hangzó után l, r, folyékony mássalhangzók kimaradjanak, pl. cserélsz-ércz; jársz-ház.

Két vagy több tagú asszonánczban:

A hangzók ugyanazonsága elengedhetetlen föltétel. Azonban kisebb vétség a-t o-val, nyílt e-t közép ė-vel, közép ė-t ő-vel hangoztatni, mint például e-t o-val.

Mássalhangzókat illetőleg:

Minél kevésbbé rokonok az asszonáncz derekán levő mássalhangzók, annál szigorúbban követelhető a vég mássalhangzók közel rokonsága. Viszont:

Minél tökéletesebben egybehangzik az asszonáncz különben, annál megbocsáthatóbb vétek a vég-mássalhangzók nem rokonsága, vagy egyiknek elmaradása (mini párját-várják, sárga halál-szárnya alá). Lássunk már néhány példát arra nézve, mi módon képeztetnek az asszonánczok.

I. Egytagú asszonáncznál mindig szabályszerűleg pl. harcz-akarsz, arcz-rajz, vért-kérd, szem-hiszen (közép ė-vel), mást-lásd.

Megbocsátható hiba mindazáltal, ha végül egy néma és sziszegő mássalhangzó lévén, ezek fölcseréltetnek, péld. azt-siratsz.

Ha l és r a sziszegő végbetű és a hosszú hangzó közül kimaradnak, pl. érsz-kész. Az l-nek, d, t, előli kivetése által származó asszonáncz úgy tekinthető mint szabályos, pl. hold-szót, mert így is ejthetni ki: hód-szót.

II. Több tagú asszonánczoknál:

1. Az egész asszonáncz betűről-betűre egyezik, csupán a végmássalhangzó rokon, pl. halom-falon, perecz-eresz. Ez legjobb.
2. A vég-mássalhangzó rokon, a többiek részint ugyanazok, részint rokonok, pl. harmat-siralmad. Szinte jó.
3. A mássalhangzók általában csak rokonok, pl. halad-nyarat, kormot-titkolnod. Szabályos.
4. A vég-mássalhangzó rokon, a többiek részint rokonok, részint nem, pl. kárban-csináltam. Gyengébb, de nem szabálytalan.
5. Csupán a vég-mássalhangzó rokon, a többiek nem, pl. virradtig-alszik. Erőtlen, de még ez is szabályos.
6. A vég-mássalhangzó nem rokon, de a többiek ugyanazok, pl. párját-várják., honnal-vonnak. Szabályellenes ugyan, de erős.

Meg kell jegyezni, hogy ily esetben a vég-mássalhangzó hasonfajú legyen (k, t, p; — b, g, d; — b, v; — l, n); pl. nyarak-harap-arat; darab-farag-marad; egyéb-egy év; stb.

Oly merész asszonánczot, midőn a vég-mássalhangzó még csak nem is hasonfajú, akkor nézhetünk el, ha különben az asszonáncz igen erős, s minél több szótagra terjed, pl.

Rég elhúzták az esteli harangot.
Ki az, a ki még most is itt barangol,

Petőfinél. De az ilyet jobb egészen kerülni.

Nem rokon mássalhangzót használni végül, midőn az asszonáncz különben is gyarló, megbocsáthatatlan bűn. Az ilyen huszárt-beosztják, se rím, se asszonáncz; az egy sziszegő betű nem teszi azzá.

7. Erős asszonáncznál a vég-mássalhangzók egyike néha kimarad: pl. sárga halál—szárnya alá. Mindenesetre szabály ellenes, s legfölebb az l, ly betűkre szorítkozhatik, melyek némely tájszólás szerint ki sem mondatnak.

8. A hasonfajú néma mássalhangzók fölcseréltetnek, pl. adag-dagad, hitök-kiköt, légy vig-mindég így. A jobbak közé tartozik.

9. A hasonfajú némák rokonaikra cseréltetnek, pl. hideg-sziget. Eléggé jó.

     10. Szereti az asszonáncz, ha a szó kezdő tagja ismételtetik, egészben vagy részben; pl. vártam-várban, halmán-hajtám.

Elég legyen ennyi, újjmutatásul azoknak, kik asszonánczczal élnek, anélkül, hogy szabályokra ügyelnének, s figyelem gerjesztésül az olvasóközönség azon részénél, mely rímekhez vagy ál-rímekhez levén szokva, hiába keresi a végső betűk egyezését s talán ezt: galand-alant épen oly rímtelenségnek tartja, mint például ezt: időnek-véled, milyeneket, fájdalom! találni nem nehéz mostani belletrisztikánk lapjain.

Megjegyzés

1. A forrásul szolgáló kiadás szerkesztőjének megjegyzése.