Valahogy élni
szerző: Thury Zoltán
Küküllői Dénesnek egyszer csak nem is annyira fájni, mint inkább elaludni készült a szeme. Zsibbadt volt. Könnyezett s néha nyilallás szaladt végig rajta. Mind a kettőn egyszerre s lassan, fájdalmasan. Küküllői különben is igen-igen rosz szemű ember volt. Nagyon vastag szemüveget hordott az utczán s még vastagabbat tett föl otthon, a mikor irt. Iró volt tudniillik. Nem népszerű, kapós, hanem töprengő, józan és lelkiismeretes ember. Azzal a két rossz szemmel mindennek a mélyére nézett. - A mikor először észrevette, hogy a papiroson maga előtt nem látja a betűt s voltaképen csak találomra ír, végigsuhant a lelkén a hideg. Egy kis katonasipka hevert az asztalon, a kisebbik fiáé, a hogy pedig fölállott, kis takaréktüzhelybe botlott bele, körül szétszórva hevertek a fazekak meg lábosok, tepsik, tortaformák, a legkisebb lányának a játéka. - Rémülten kérdezte: - Mi lesz ezekkel? Mi lesz ezekkel? - Aztán járta a tanárokat s egyszer, a mikor délben tapogatva vak módjára kereste maga előtt a kést az abroszon, elszólta magát:
- Én vakon nem élek, fiam. Ezt nem követelheti tőlem senki. Ha nem tudnak segíteni rajtam, agyonlövöm magam.
A felesége hebegve, lélek nélkül felelt:
- Dehogy nem tudnak.
Pedig nem tudtak. Fejében közvetlenül az agy alatt, a mi adhatott volna egy kis világosságot nekik, lassan-lassan elhalt a két szem. Még derengett neki valami a világból. Nagyon közelről nézve s ha a háta mögött ráárasztotta a világosságot az ablak, meg tudta különböztetni egyik arcztól a másikat. A gyerekeket egymásután hivta be s nézte őket s mukkanni se volt szabad nekik. Unták is. Kedvetlenül jöttek, az apjuk pedig rossz szemein át bele akarta temetni magába a képüket. Hogy az emlékében azután is elővehesse. Addig tudniillik, mig meg nem gyógyul a szeme. Ha ez nem következnék be, hát nem akart élni. A két lábát, meg a két kezét is szivesen odaadta volna az egyik szemének az épségéért, a természetben azonban nincs alku. Tehát meg fog halni. Ebben tökéletesen megállapodott s jót mosolygott azon, a mikor az iróasztal fiókjában megtapogatta a revolverét s látta, hogy kiszedték belőle a töltényeket. Az ágya fölött vadászkés lógott. Biztosra vette, hogy az sincs a helyén. Dehogy nem, ott volt, hanem letörték a hegyét. Mikor az asszonyt kérdőre vonta, az hihetetlenül naiv mesét talált ki. Hogy a cseléd éppen türülgette a kést szarvasbőrrel s jött a pék s megakarta ijeszteni s leejtette a kést s lepattant a hegye... A férfi mosolygott. - Hát jó. Ha lepattant... Egy kis gunyos lenézéssel hallgatta az asszony lépéseit, a hogy kiment a szobából s magában konstatálta: - ahá, most megy sírni. Ha nem félt volna attól, hogy elsírja magát, itt maradt volna. - Aztán leült egy rengeteg nagy székbe az ablak mellett s azon töprengett, hogy vele, vagy nélküle jobb-e a családjának. Nélküle, bizonyára nélküle. Egy vak ember csak czöllönk. Különösen egy ilyen szenvedélyes dohányos. Mindig vigyázni kell reá, hogy fel ne gyujtsa magát. S eszik, anélkül, hogy megdolgozna érte. Utjában van mindenkinek. Hát természetes, hogy nem kér ebből az életből. Fölállott s ki akart menni. Az utban iszonyuan belevágta homlokát a kályha élébe. Összeharapta az ajkait, hogy ne kiáltson s inkább csak a tehetetlen nagy dühben nyögött. Erre beszaladt az asszony s hozzásimult.
- Mi az, fiam?
A férfi az íróasztal felé indult s azt mondta neki:
- Tégy egy levélpapirt a kezem alá s vigyázz, hogy le ne csuszszék róla a toll.
- Kinek akarsz irni?
- Kallernek. Megigértem neki, hogy hirt adok, ha bekövetkezik.
- Mi?
- A vakság.
Az asszony kaczagott.
- Ujjé, messze vagyunk még attól. Schultz tanár ma is azt mondta...
A férfi türelmetlen lett.
- Ne politizáljunk. Nem mondott semmit. Tudom én, hogy hol állunk. Egyébként a levél nem lesz hosszu. Éppen csak hirt adok neki. Hát nem tartóztatlak sokáig. Mehetsz, ahova akarsz.
Az asszony engedelmesen elkészítette a levélpapirt s a férfi idomtalan, nagy betüket kezdett rajzolni rá. Ezt irta: - Kedves Tivadar, a mint megállapodtunk, hát ime megirom önnek, hogy megvakultam. Emlékezzék becsületes szeretettel rám s látogasson meg minél hamarabb. - Az irás alá odakaparta nevét is s hátradülve a széken, intett az asszonynak, hogy menjen. Az azonban tanácstalanul állott a levéllel.
- Hiszen mostanában nem is vagytok olyan jó viszonyban.
- Megigértem.
- Mikor?
- Huszonhét éve. Együt laktunk volt, beszéltünk effélét. A szemem rosszacska volt abban az időben is. Czimezd meg a borítékot s küldd el neki. Ha becsületes ember hát eljön. S ha egy kicsit részvéttel vagy a szerencsétlenségem iránt, hát nem beszélsz többet. Küldd be a gyerekeket.
A gyerekek rohanva jöttek be s minden észrevehető eredmény nélkül sápítozott egy vén asszony, hogy besározzák a papa ruháját meg efféle. Az apjuk egészen nekik adta magát és sóvárogva sugdosott a fülükbe: ölelj, szorítsd a nyakam, erősen. - Maga pedig ugy nem tudott betelni velük, mint torkos ember az étellel.
Másnap délután csöngettek künn s ismerős hang kérdezte a cselédet: Mi van a nagyságos urral? - Az valamit mondott és nyilt az ajtó s jött Kaller. Nem látta, csak a szapora, apró lépéseit ismerte meg. Csak kinyujtotta a kezét a levegőbe s megszorította a másikat. - Üljön le - mondta és sugva kérdezte: - Egyedül vagyunk?
- Igen. Nincs itt senki.
- Elhozta?
- Nem, én nem voltam elkészülve a hirre. Jóformán el is felejtkeztem arról a szamárságról és hát nem is megy az csak ugy, hogy maga azt irja nekem, hogy: megvakultam, s azt én csak ugy elhigyjem. Hány ujj van itt? No mondja. De becsületére, nem látja? Nem?
- Azt se, hogy fölemelte a kezét.
- Ugy? Hát én állom a szavam, csakhogy hát ezuttal sokkal inkább meg voltam lepve, mint semhogy arra gondolhattam volna. Csak rohantam ide. Holnap holnapután, egyszer eljövök, aztán elhozom. Én ezt becsületbeli kötelességnek tartom, ha elég könnyelmü voltam ahhoz, hogy szavamat adjam rá, de nem sietek vele. Végre is még fordulhat a helyzet. Lehet ez valami vértódulás, vagy tudja az Isten, hogy mi s felszivódik. Hát én elfogok jönni, ebben nyugodt lehet.
A férfi világtalan szemeit rámeresztette a vele szemben ülő másik emberre s lassan meggondoltan beszélt.
- Csak a maga érdekében. Nem becsületes ember, ha nem tartja meg szavát. S én tudom, hogy a harmadik emeleten lakom. Hát ha maga nem jön, el tudok menni a nélkül is. Kinyitom az ablakot, felállok a párkányra - aztán agyő, te fekete világ... S ha egy szegény vak ember előtt válik becstelenné, hát az épen annyi, mintha az egész világ tudna róla. Nem?
- De igen. Hiszen eljövök.
Hirtelen bucsuzott azután s ugy ment, mintha menekülne. Az asszony rögtön bejött s vele egy kis meleg is abba a fagyos valóságba, hogy köröskörül fekete a világ. Puha volt a keze s bizalmasan, bársonyosan tapadt rá a férfi homlokára. Kicsit elbágyadt és jól érezte magát. Azután a szék karjára ült az asszony s átfonva karjával az ura nyakát, okoskodni kezdett.
- Nézd, a hogy te mondod, mert hát én nem hiszem s a tanár is... Hát a hogy mondod, hogy nem látsz, hát...
- Hazudok.
- Nem, csakhogy most igy van. S aztán megjavul. De addig is meglehetne próbálni, hogy diktál, nekem. Hát mi hiányoznék a munkából? Éppen csak az az egyszerü technikai rész, a mi az irás.
- Látnom kell a papirt, a nélkül nem tudok gondolkozni.
- Képzeld a papirt. Az csak könnyü. Egy darab hoszukás fehér lapot, mint a milyenre én tényleg leirom a mit mondasz. Ha eddig nélkülözhettél s mérges is voltál, ha néha bejöttem, hát most leszek csak igazán társad. Csak gondolj ki szépeket... S én meg addig is, mig meggyógyulnál, elvégzem a szemed dolgát is. Tudom, hogy mi érdekel, ismerem a gondolkozásodat - s ne hívjál ide nekem efféle népeket, mint ez a Kaller. Ne folyamodj te máshoz, ha emberre szorulsz, mig én itt vagyok. Mit akarsz tőle? Mert csak ugy egyszerre nem jutott eszedbe, hogy irj neki. Mit akarsz tőle? Hát a tizenöt esztendő, a mit együtt éltünk, csak annyit ér, hogy a mikor először szerencsétlennek érzed magad, idegenért küldesz? Vagyok én annyira ember, mint ez az ember. S neked sokkal több. Ha én megölellek, nem vagy egyedül. Mi tudunk neked világot csinálni addig is, mig visszanyered a magadét. Én meg a gyerekek. Nem lesz olyan nagy, mint a milyen az eddigi volt, de sokkal melegebb. Hát minek hozol közénk idegent?
A férfi a két kezét összekulcsolva, könyörögve fordult az asszonyhoz.
- Menj ki.
Az fölállott s ment.
- Ha ugy kívánod.
A hogy elment, a férfi hirtelen fölemelkedett, mintha utána akarna menni, de aztán visszaesett a székbe s magában ismételni kezdte mindazt, a mit az asszony mondott. Csendes derü ömlött el az arczán s életében először, bámulva érzett ilyesmit: - nini, hogy szeretnek... Érdekes - s összegubbaszkodva a széken, tompa, fáradt, de csendes, vihartalan gondolkozásba merült. Mintha megindult volna egy hajón csendes vizekre s mintha olyan végtelen ur lett volna a kivel a napfény se rendelkezik. Nem olyan világot lát, a milyet az akar mutatni. Olyat, a mi neki magának tetszik. S ez az asszony például... Meg kellett vakulni ahhoz, hogy idejöjjön igazában összeegyesülni a nyomorékkal. S talán nem is olyan nagyon rosz igy élni... Kicsi a világ, de meleg... Hát... Nagyot kiáltott:
- Fiam! Fiam! Gyere csak!
Az asszony bejött s egy szót se szólott. Csak leült eléje a szőnyegre s térdeire hajtotta a fejét. Sejtette, hogy ezt a csendet nem neki kell megtörni. Az ember két keze közé fogva, magafelé fordította az asszony fejét s beszélt neki.
- Fiam, egyelőre, ha jön ez a Kaller, hát nem vagyok itthon. Vak se vagyok, kimentem sétálni. Mert ugy van a dolog, hogy akkoriban, a mikor mi együtt laktunk, én a kórházba jártam, éppen a szememet illetőleg s mert a tanár azt mondta, hogy előbb-utóbb megvakulok, becsületszavát vettem, hogy: a mikor tudtára adom, hogy vak vagyok, revolvert hoz nekem. Talán majd el is hozza, hanem egyelőre nem kell. Próbáljuk meg igy előbb. Aztán még ráérek. S ha nincs fegyver, hát egyébképen is könnyű meghalni. Hát voltaképen nincs is szükségem ő reá. Nekem ne tegyen szivességeket.
Kifáradt s halkan folytatta:
- Majd meglátjuk. Talán mégis jobb lesz valahogy élni, mint sehogyse élni. Ugy-e fiam?...