A lap feldolgozottságának foka

Vajda János (Gárdonyi Géza)

A Wikiforrásból
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
Vajda János
szerző: Gárdonyi Géza

                                                    Vajda János albérlője

       Valami mérnökféle kedves úriember járt egyszer nálam, ─ van már vagy tíz éve. A nevét, bizony sajnálom, elfeledtem. De a beszélgetésünkben elmondta, hogyan ismerkedett meg Vajda Jánossal?
Azt nem felejtettem el.
Papirosra azonban mégse tettem a történetét. Semmiségnek gondoltam, afféle szappanbuboréknak, amely egy percre gyönyörködtet s mingyárt vége is.
       Hanem a napokban olvastam az angol Böklnek a dicséretét, hogy a histórikusokat ő szoktatta el az anekdótázástól. Hát, ─ mint Eötvös Károly mondaná, ─ derék ember volt, okos ember volt az a Bökl, de ebben mégis hibázott.
       Merthiszen igaz, hogy merőben anekdótákból nem való történelmet írni, de maradjanak meg azért ma anekdóták is. A kalács is jobbízű, ha itt-ott mazsola is van benne. Meg aztán a történelemben a legkisebb anekdóta is úgy világosít, mint a fényvetítő-gépek.
Az irodalom történetében is.
       Eszembe jutott az a kicsiség is Vajda Jánosról. Mennyivel jobban elém-hozza azt a zord poétát, mint azok a szélesen tudományos értekezések.
       Íme, ahogyan elmondta:

                                                                   *


─ Ismertem én kérem Vajda Jánost is. Igaz, hogy csak egyszer beszéltem vele életemben, de másodszor már nem is kerestem rá alkalmat.
Akkor történt ez, mikor az utolsó technikai évemre mentem fel Budapestre. Délben érkeztem oda. Éshát persze először is lakást kerestem.
Ahogy kilépek a Nádor-hotelból, mingyárt ott kezdem meg a kapucédulák olvasását.
       Nézek is vagy három házban afféle szobácskákat.
       Nem nekem valók.
       Megint egy kapu, megint cédulák rajta. Az egyik fehér, új cédula, friss írás rajta:

                                                              Tiszta kis szoba, úriembernél,
                                                                 úriembernek kiadó.
                                                                      Olcsó. II. em. 16.

─ Hm. Furcsa.
       Nézem bent a kapu alatt: ki lakik a ll. em. 16-on?
       Olvasom:
Vajda János.
       Csak eldöbben a szívem: micsoda szerencsés nap ez!
       No kibérlem, akármilyen! Kibérlem, akármennyibe kerül is!
       Kettesével ugráltam át a lépcsőket, hogy ha netán valaki éppen nézné a szobát, ráígérjek, eléje vágjak.
       De hátha máris másé a szoba, s a cédulát csak ottfelejtették?
       Aggodalmas sietséggel keresem a 16-ot.
       Megtalálom.
       Konyha.
       Egy idős cselédféle asszony mosogat benne.
─ Jónapot. Kiadó még az a szoba?
─ Kiadó, ─ feleli alázatos szemmel. Meg tetszik nézni?
─ Megnézem.
─ Húsz forint.
─ Megnézen.
─ Hát tessék kicsit várni: szólok előbb az úrnak.
       S megtörli a kezét. Óvatosan nyitja a kilincset, bekandít, aztán bemegy.
       Engem otthagy a konyhán.
       Rendbe-szedem a kabátomat. Tapintok a nyakkendőmre. Megsimítom a bajuszkámat. Pillantok a cipőmre is: poros-e? Állok áhítatos várakozással.
       Dörmögést hallok bent.
       A szívem dobog.
       S hallom is a szavakat:
─ Hát csak győjjön.
       Az asszony megnyitja az ajtót.
─ Tessék ifiúr, ─ mondja alázatosan.
       S megy előre lábujjhegyen, mintha beteg mellett járna.
       Szalónféle szobácskába lépek. A szemem egyszerre Vajda Jánosra tapad. Ott ül a díványon az alacsony szobácskában. A díványnak a közepén ül. Hamuszínű hálóköntös van rajta, s előtte az asztalkán feketekávés csésze, a csésze mellett hímzett házisapka. Csibukozik.
─ Alászolgája, ─ rebegem oly meghajlással, mint a kisdiákok szoktak a professzoruk előtt.
       Valamit dörmög. Biccent is a fejével. Csak úgy szemszögletből pillant rám. Aztán elnéz mellettem. Sunyorgó szemmel néz az ablakra, mintha versről gondolkodna.
─ Tessék, ─ mondja halkan az aszszony.
S megy tovább előre. Kinyit egy ajtócskát.
─ Ez az.
       Nyomorult kis zug. Udvari, egyablakos. Látszik, hogy a túlsó lakásnak a cselédszobája volt valamikor, de a nagy lakásokból aprókat csináltatott a tulajdonos.
       A szobában egyébiránt semmi sincs, csak egy rossz vaságy, meg egy sárga asztalka, amelynek a festése már megvedlett. No meg egy rossz nádszék. Olyan szobát nyolc forinton is lehetett bérelni abban az időben.
De én nem is igen néztem, csak éppen forma kedvéért.
─ Jó lesz, ─ mondottam, ─ bérlem.
─ Hát akkor a költő úrral tessék beszélni.
       S bevonta az ajtót, visszatért lábujjhegyen a konyhába.
       Én csak álltam a költő úr előtt. A szívem dobogott. Az inam remegett.
─ A szoba éppen nekem való, ─ rebegtem tisztelettel.
─ No derék, ─ szólalt meg nyájasan, ─ derék. És látom: ön rendes fiatalember.
       Megszippantotta a csibukját:
─ Dehát kicsoda maga?
       Mondom a nevemet, és hogy technikus vagyok.
─ Technikus. Derék. Technikus: jó pálya. Megegyeztek Katival a szoba árában?
─ Meg, kéremalásan.. Húsz forintot mondott. Tessék, mingyárt ki is fizetem.
       Elővontam a tárcámat, és eléje tettem illedelmesen a két bankót az asztalra, mintha két tojást tettem volna oda.
─ Tessék.
       Sunyorít a pénzre, és sunyorít rám is.
─ No derék. Tehát ön itt fog lakni. Ez a szoba az öné. A másik ott, az én hálószobám.
─ Igenis kéremalássan.
─ No derék. Hogy híjják?
─ Mondom megint a nevemet.
─ Mi az apja?
─ Kasznár, kéremalássan.
─ Kasznár. Derék. Kasznárság: jó pálya. A föld javaiban él. Jó pálya.
─ És ha lehet, ─ mondtam alázatosan, ─ mingyárt be is költöznék.
─ Mingyárt? ─ kérdezte megütközve.
─ Ha lehet. Mert hotelban lakom.
─ Lehet, ─ mormogta elkomolyodva, ─ lehet. Megfizette: lehet. Tehát már lakóm. Jön, megy. Amikor tetszik.
       S elborultan nézett maga elé. Mintha csak magában mormogna, ismételte:
─ Jön, megy, amikor tetszik.
       Fölemelte a fejét és szigorúan nézett:
─ Jámak ide majd a barátjai is?
─ Nem, kérem, nem fognak jámi.
─ Mer azt nem szeretem.
─ Nem fognak jámi.
─ De talán van leányismerőse, vagy másféle nő?
─ Nincs kérem.
─ Mer azt nem szeretem.
─ Nincs kérem.
─ Akkor hát ön jár hozzájuk és kimaradoz. Későn tér haza.
       S aggodalmasan pillogott.
─ Nem maradozok ki kérem.
─ Hát én azt nem is tűröm. Nem tűröm, hogy későn járjon. Hogy itt ajtókat nyitogasson, kopogjon, zörögjön, dörögjön...
─ Kérem én...
─ Deiszen tudom én: az ilyen fiatal sihederek ki-kimaradoznak, rendetlenkednek! lumpolnak! betyárkodnak!
       Fölkelt és a szeme kigyulladt a haragtól. A haja, a szeme, a szemöldöke, a bajúsza csupa tüske, csupa fehér tüske. A szeméből mintha kék szikrák löveltek volna reám. Egyre dörgőbb hangon folytatta:
─ Semmi, kíméletet, semmi, tisztességet nem ismernek!
─ De kérem, ─ mentegetődztem alázatosan.
─ Hazudik, ne is szóljon, mert hazudik! Látom én mindennap a Fiume-kávéházban a mai fiatalságot: már reggel kilenc órakor biliárdoznak! Haszontalan léha fráterek! Maga se különb! Nem is alkuszik arra a szobára! Csak fogja a pénzt: ideveti az asztalra. Amit az apja verejtékes munkával keres! Hajnalban kel az apja, lót-fut, mint a komfortáblis ló, még pihenése sincs! És az ilyen ficsúrok csakúgy szórják! Mintha boglyában állna a bankó otthon! "Húsz forint. Itt van. A szoba az enyém." És itt keresztül-kasul jár rajtam azér a nyomorult húsz forintért: itt jön-megy, mintha az övé volna az egész ház! Leül és badarságokat mond nekem, hülyeségeket, butaságokat! Itt kopog, krákog, itt részegen dülöngözik! Hallatlan rüpőkség! Hallja maga: ide ugyan be nem hozza a ládáját! Itt a pénze! Takarodjék innen haszontalan fráter, hitvány himpellér!
       Ma se tudom, hogyan jutottam ki abból a szobából. Még csak annyit hallottam mögöttem, hogy a vihar a gazdasszonyra fordult
─ Kati, ostoba lúd! Miket tanácsol maga nekem!? Micsoda szamárság! Vegye le azonnal azt a cédulát a kapuról!