Vadrózsa
| Vadrózsa szerző: Tompa Mihály |
Szeress... szerelmed hű legyen,
És tiszta, mint a réteken
Csillogva lejtő csergeteg;
Hűtlen kebelre köny pereg.
A büszke rózsa ajkirúl
Tüzes szerelmi csók pirúl:
A csapodárnak kebele,
Szerelmi vággyal van tele.
A liljom érte sápadoz,
Ajkára csókot lepke hoz;
Hozzá, szegény folyóka fel,
Lábát ölelve esdekel.
A szegfűt, mályvát, rozmarint
Szerette, s elhagyá megint.
S ujabb szerelmi élvezet
Miatt kaland után eped.
S éjfélt midőn az óra üt,
S halotti csend lesz mindenütt:
A kertből titkon kiszökik,
Futván a habzó rétekig.
Ott hízelegve meg-megáll
A rét gyöngéd viráginál,
Csábítva szól, keccsel felel,
Midőn szerelmet esdekel:
Tavasz mosolya, kék iboly!
- Ajkának méz beszéde foly, -
Édes virágom, jer velem,
Légy holtomig szerelmesem!
A kertben a zápor el nem önt,
Csak ajkam hint rád csóközönt,
S mely sugár- s széltől védni fog,
Föléd lombos sátort vonok!
Az ibolyácska elmene,
Gyönyörben uszva kék szeme:
Rózsájához közel, helyet
Fogván, a kert lakója lett.
De ki keblét, érzelmivel,
Könnyelműen rabolta el:
A rózsa hűtelen leve...
Könyekben úszva kék szeme:
Az ibolyácska hervada,
Míg meg nem ölte bánata.
A könnyelmű virág pedig
Ujabb kaland után esik.
És szól, kit szenvedélye hoz,
A tónak sásas partihoz:
Ah, karcsu sárga liliom,
Szeretlek... légy menyasszonyom!
Jer e mocsárból oda, hol
Édes harmatcsermelyt iszol!
A tágas kertben, mindenek
Irígyeim hadd légyenek,
Ki látna meg? ébren ki van
Az éj késő óráiban?
Jer, jer... kiért régen eped:
Te boldogítsad szívemet!
S elment a sárga liliom,
De hervad már harmad-napon:
Forró a föld, a lég rekedt,
S kinzó szomjúságban eped...
A rózsa csókja, könyei
Birnák a kínt enyhíteni:
De az már más virágra néz...
S a sárga liljom elenyész.
A harmadik nap éjjelén,
A távol fekvő bércre mén
S járván a gyöngyvirág körűl:
Kalandjának hiún örűl.
'Bércek szép hölgye, gyöngyvirág!
Meghalok, büszke rózsaág
Előtted...! ah mert kellemed
Lábadhoz igéz engemet!'
»Szép szó ömöl szép ajkadon,
De tüskéid vérzők nagyon!
Csábítasz s ölsz, - ne jőj idébb!
Én nem leendek a tiéd!«
'Bájos virág! ne érts balul:
Eljegyezlek menyasszonyul...!'
»Késő! szentgyörgynap éjjelén
Kikircs mátkája lettem én!«
'Hadd és feledd kikircsedet,
E vad kietlen bérc felett...!'
»Ah, e vad bérc édes hazám,
Sirom, ha elvirágozám...!«
'Királynő kertem-, szívemen!
Jer... jer... ne nézz oly hidegen...!'
De szókat hasztalan keres:
- Kalandor, elkésel... siess;!!
És visszatér a rózsafa,
A perc kevés, a kert tova...!
Siet, siet, de hasztalan:
Az óra elsuhanva van.
S midőn a puszta útfelen
Egy árokpart felett megyen:
Kakasszó hangzik...! s ő legott
Csipkebokorrá változott.
A csipkerózsa szintelen,
Telj nélkül elhull hirtelen;
Tüskéje szúró, s ágain:
Vérszin gyümölcsben függ a kin.
Árok, garád lakója lőn,
Tengődve él parlag mezőn;
S az illat a bokor felett:
Szebb mult felől emlékezet!