VIII. zsoltár (Szenczi Molnár Albert)
| VIII. zsoltár szerző: Szenczi Molnár Albert |
C. M.[1]
Domine Dominus.
Csudálkozván dicséri Szent Dávid az Istennek az teremtésben való nagy hatalmát,
és az teremtett emberhez való jó kedvit.
Ó fölséges Úr mi kegyes Istenünk,
Melly csudálatos az te neved nekünk,
Nagy dücsőséged ez egész földre
Kiterjed, és fölhat az egekre!
Dicsérnek téged még az csecsszopók is,
Szájokban viselik nevedet ők is,
Kik által ellenségöt megejtesz,
És bosszúállót megszégyenítesz.
Nagy voltát ha megnézem dolgaidnak,
Mellyeket az te ujjaid formáltak,
Az eget, Holdat, az fényes Napot,
És szép renddel az sok csillagokot:
Csudálván mondom: Micsoda az ember,
Ki tetőled ennyi dücsőséget nyer!
De micsoda az embernek fia,
Kiről fölségednek van illy gondgya?
Az Angyaloknál noha egy kevéssé
Küssebbé tőd:[2] de nagy dücsőségessé
Teremtéd őtet, és magasztalád,
Nagy dücsőségre fölkoronázád.
Kezed munkáján őtet Úrrá tevéd[3],
Hogy azokkal bírna, neki engedéd,
Valamit ez világra teremtél,
Mindeneket lába alá vetél.
Juhot, ökröt, és egyéb állatokat,
Az hegyen és völgyön élő vadakat,
Kik az erdőkön széllyel legelnek
Avagy az sík mezőkön tengenek.
És az röpöső égi madarakat,
Kik hangicsálnak szép melódiákat:
És sok halait az nagy tengernek
Birtokában adád az embernek.
Ó fölséges Isten kegyelmes Urunk,
Melly csudálatos az te neved nálunk!
Fölségednek melly nagy dücsősége,
Mellyel tellyes[4] ez föld kereksége!