Vörösmarty halálára
| Vörösmarty halálára szerző: Tisza Domokos |
A vers először a költő halála után egy hónappal jelent meg a Vasárnapi Ujság 1856. július 20-i számában, kisebb tördelési eltérésekkel. A lap főmunkatársa, Jókai Mór a következő megjegyzést fűzte a szerzeményhez:
„A nyiló virág megsiratta a lehullt édes gyümölcsöt, mi sirassuk meg a lehullt virágot. Tisza Domokos, ki e szép lelkéről tanuskodó dalt zengé, egyike volt azon ifjaknak, kikben a sors hazánk jövendő napjainak fényt, és boldogságot igért, kinek jelleme buzdító példa leendett a következő ifju nemiedéknek, és a kiben a halál elvette azt tőlünk a mit a remény igért. A kedves ifju, ki mint költő és hazafi, egykor halhatatlan nevet vívott volna ki magának, alig tizennyolcz éves korában tért meg a hazai földbe alunni. A végzet a kezdet előtt! Sírhalma fölött kevés szavunk van: a szív hallgat és érez. J.M.”
Egyiptom földe örökös nyarában
Sugár pálmák árnyában ülök én.
Lelkem a mult, a szebb, dicsőbb után van;
Szemem csodálva nyugszik remekén.
Az óriás rom arczán csata látszik:
Sesostris! és nyomában győzelem.
Lelkem velem ködös mesékbe játszik,
A jelent, s ottbont is elfeledem....
Midőn megszólal fönnt egy pálmaágról
A hír gyászos hollója s fölriaszt.
— (Villámsebessen, legyen bármi távol,
Prédáját bizton fölkeresi az!) —
„Meghalt! meghalt! meghalt a fölkent költő,
Ki a jövőnek multról énekelt.
Eltört a véglánczszem, melylyel ez öltő
Apáival még öszvefügghetett.
Gazdátlan a lant, mint a görög íjja,
Feszítő kart mely többé nem talált.
Nincs senki már, ki az égnek lehíjja
S itt eldörögje intő szózatát.”
S Egyiptom eltűnt; elém puszta Alpár
Nyílik helyébe, őshazám ölén.
Rajta nem Rhamses, — haddöntő Árpád jár,
Futó Zalánt üldözve jön felém.
Majd a síkból hegy lesz; cserré a pálma,
S újabb csatáknak zaját hallgatom;
Mintha ott győző László herczeg állna,
S Etelke véle, a szép hajadon.
És felkiáltok: „nem halott a költő!
Míg él nyelvünk nemtője, ő is él,
Ki néma szűzből azt első felkölté,
Hogy rögtön zengett, édesen beszélt.
Emléke állni fog, el nem enyészve
Ezrek során, mint állnak e romok.
Neve, a nemzet templomára vésve,
Míg áll a templom, addig élni fog."
De jaj! meddig lehet így halhatatlan?
A roskadó szentegyház alig tart;
És kél a kérdés, keljen bár hivatlan,
Hátán még meddig hord a föld magyart?!