Vörösmarty (Juhász Gyula)
| Vörösmarty szerző: Juhász Gyula |
Születésének évfordulóján egy megcsonkított haza fájának friss hajtásai, egy modern irodalmi társaság tagjai azzal köszöntik a pusztanyéki költőt, hogy nevére és tiszteletére alapítják akadémiájukat. Valóban, nagy szükség, égető szükség van ma arra a nemes és emelkedett magyar szellemre, amely Vörösmarty minden sorát és egész pályáját átlengi, azokra a tisztább magaslatokra, amelyekre a Csongor és Tünde, a Gondolatok a könyvtárban költője eljutott, azokra a nem múló fényű csillagokra, amelyek a magyar reformkorszak legnagyobb költőjének szellemi égboltozatáról felénk is tündökölnek.
Mert Vörösmarty költészetében az a mentalitás uralkodik, mely egyedül hivatott az emberiség e szörnyű válságából, népek és fajok, osztályok és pártok harcából, a szellemi és kézi munka küzdelmeiből, a kultúra és terror, a haladás és nihil világtusájából az emberség és magyarság igazi értékeit megmenteni, győzelemre segíteni és általadni nálunknál boldogabb, mert jobb maradékainknak. Ebből a szempontból kell ma minden művelt magyarnak, minden olvasónak és gondolkozónak néznie Vörösmarty példátlanul gazdag és mély költői világát, ebből a szempontból kell őt felmutatnia és megértetnie főleg az iskolának, amely eddig Gyulai Pál nyárspolgári perspektívájába állította be azt a költőt, akinél megrendítőbb erővel és hatalommal gyönyörű honi nyelvünkön - amely jórészben az ő géniuszától kapott új színt és fényt - senki sem szólaltatta meg - ezerhangú orkeszteren - az emberi lélek legmagasabb föllángolásait és legmélységesebb örvényeit. Líránk Széchenyije ő, az ember és a világ, a haza és a nép gyötrelmes problémáinak Hamletje, aki hallja a sors vaskockáinak perdülését, aki látja a lét és nemlét fenséges határait, akinek agyát és gerincét szintén keresztülborzongatta a nemlét iszonya. Az ifjú Petőfi a forradalmár félisteni vakmerőségével kap bele balsorsunk kerekébe - sors bona, nihil aliud! - hogy jobbra fordítsa azt, a koravén Arany az ő túlérző fájvirág lelkével eposzi és balladai tervek mögé húzódik az élet és világ kegyetlen illetése elől, a férfias Vörösmarty férfias önérzettel és öntudattal néz az ember és magyar végzetének rejtelmes tekintetébe, ő az emberméltóság és férfimunka énekese.
Hányan ismerik igazán és hányan értékelik valódi jelentősége szerint azt az örökkévalóságot, ami Vörösmarty oeuvre-jének lelke és lényege? A hazai színházak még az évfordulón se adnak helyet neki, a magyar dráma legszebb zengésű költőjének, a magyar Shakespeare egyik legméltóbb megszólaltatójának, akinek színi prológusával nyílt meg a régi Nemzeti Színház, az iskolákban legmélyebb versét, Az embereket elsikkasztották, a könyvesboltokban hozzá méltó, teljes, olcsó kritikai kiadását hiába keressük, utódai alig vannak, kultuszáról eddig elfeledkeztek és a nemzet legszélesebb rétegei jóformán a Szózat kezdő soraiból ismerik Vörösmartyt.
Most, az új Magyarországnak, ha nem akar ingoványon vagy a levegőbe épülni, nemes és határozott gesztussal kell Vörösmarty szellemi kincseit megmentenie és fölhasználnia. A mai magyarság hangulata különösen rokon lélekkel fordulhat a Vén cigány költőjéhez lelkesedni és vigasztalódni. Az egykori Bach-rendszer előkelőtlen idegeneinek utódai ma újfent hazánk földjén próbálnak foglalni, az elnyomatásnak egy új és keserű korszakát akarják ránk zúdítani idegen és hazai ellenségeink. Prometheus halhatatlan kínja szakad a szegény magyarra, az első árvák sírkeservei zokognak megint, és a jobb kort, mely után buzgó imádságunk nem hiába epedt, el szeretnék rontani a haza és az igazság ellenei.
Vörösmarty igéire, igazaira, európai humanizmusára, az örök haladás végső diadalába vetett szent hitére ma nagyobb szükségünk van, mint valaha. És rendületlen bizalomra mindenekfelett, hogy a mi vén cigányunk, a hangok e Liszt Ferencénél is nagyobb magyar tanárja nem hiába kiáltotta a kétségbeesés örvényének széléről felénk: Lesz még egyszer ünnep a világon!