Vörös hegyek
Nyugat felé ijesztenek a szörnyű, nagy Vörös
Hegyek,
lángokban állnak a sziklák, mihelyt Délszak felé
megyek.
A test tüzel, a fő sajog, a homlok-ér kopog vadul,
madár ha erre tévedez, lélektelen a földre hull.
Bugyog a forró záporár,
felhődzik a pállott mocsár,
a szikla rése szüntelen izzó, sötét füstöt okád,
a Nap, a Hold is feketén takarja el bús homlokát.
Eső locsog és meg nem áll, harmat csorog, nyirkos
piszok,
vörös kígyók kúsznak felénk, százlábú, hosszú
áspisok
és tíz-hüvelyk-vastag kígyók, feketék, távol és
közel,
a napsugárra a föveny halálos mérgeket lövell.
A bogarak a tűzesőn megpörkölődnek ízibe,
éhes majom odván lapul, prédára se jön már ide,
madár se mer kiszállani, hajnalban is fészkében áll.
A Csin-folyón százezreket pusztított el a döghalál,
a Lu-folyón a láz sunyít, iszonytató, utálatos.
Szegény, eleven talpunk itt régen-halott földet
tapos.
Hiába minden akarat,
a Sors halottakat arat.
Mondd, érdemes volt küzdened, te hajdani Dzsidás
Vezér,
s te híres Óceán-Verő, mi lett győzelmedért a bér?
Császár, ki bölcs vagy és nemes s az ócska hírt úgy
megveted,
miért pazarlod, ami szent, a drága-drága életet?