Vízió a város közepén
| Vízió a város közepén szerző: Bányai Kornél |
(Trilógia II. Rész.)
Éjfél villogott redvesen a földön: tornyokon, utcákon
összetapadva égre mutattak a mutatók.
Testemben még szöges könyökök sajogtak,
néhány különös szem, elgurult szó csörgött még fejemben
és sóhajok és rekedt bőgések szakadtak a kőből.
És egyszer csak berregve futásnak indultak az órák,
futásnak bomlott az éjszaka s a megbokrosodott nap
ezüst folyamként ömlött, átzuhant az égen.
A csillagok, a hold vékony erekben csurogtak keletről nyugatra,
villámlott és beborult az ég s az emberek kiabálva
szétfolytak odvaikból és újra felitatta őket a város.
A megvadult időben hó, fény, víz, falevél, korom
csapódott arcomba és mint falevelek ősszel peregtek az évek.
Összetapadtak az emberek, születtek, éltek és meghaltak
és tátogott a temető és eső volt házakról a por.
Paloták, gyárak, tornyok inogtak és mint dacos kristályok
sarjadtak újra egekre a földből.
Mélységbe és magosságba sistergett, forrongott a város
és új utcák vergődtek öblös síkokon.
a nap ragyogó ívben hasította ketté az eget
mint színarany és rugalmas penge.
Új gépek, új csodák, új emberek tûntek előttem
és már nem értettem az embereket, mozgásuk furcsa játék,
már különös zörej volt fülemben a szó
és már rettegéssel vontam homályba az arcom.
És egyszercsak némult a zsongás, bénult a rohanás
és utolsót vonaglott, megfagyott a város.
Kiszáradtak az utcák ágyai és minden romba dőlt.
Az ég sötétből tátongó véres sebe alatt
öreg szél muzsikált, hó perdült és egyre súlyosabb
hullámokat vert körülöttem a sötétség
s a süllyedt városon örvénylő hőssivatagban
farkasok bőgték éhségüket a forgó ég felé...
Éjfél villogott redvesen a földön: tornyokon, utcákon
összetapadva égre mutattak a mutatók.