Vízenjárók
szerző: Tömörkény István
A "Ha Isten velünk, ki ellenünk" már három napja heverte a szelet Mohács alatt. Csúnya dolog az ilyen, mikor a szél miatt nem tud haladni a hajó, a lovak részére pedig semmi födél nincs a parti pusztaságon, elfáznak, elgémberednek, s még az élethez sincsen kedvük. Török Mihály kormányos igen mérgesen pipázott a hajóban a csárdában, és beírta a könyvbe: Ezen istentelen szél mán mügén igön hitvány sorba vert bennünket. Egy legény elment a kis hordóval valami faluba, melynek a tornya odalátszott, borért, ezt szopogatták nagy magameguntukban. A hosszú Nosza Pál, a vontató, két sihederrel volt a lovak körül; csúnya szájú ember az öreg, mindig káromkodik, mi a vízenjárónak nem szokása, ennélfogva kívánni is szokták Nosza Pálnak, hogy bár gyógyulna be már egyszer a szája örökre.
Komlósi Kistakács Ferenc volt akkor a hajón az öreg legény, régi haragosa Török Mihály kormányosnak, mely ok miatt örökké együtt sifteltek. Ők állandóan nem szenvedhették egymást; ez az idők folyamán gyönyörűségessé vált bennük, s utóbb már nem bírtak ellenni egymás nélkül. Csak éppen, ha a hajó orrában tartózkodott Török, akkor a hajó farában volt Komlósi; ha a hajó egyik oldalán átkerült a farba Török, a másik oldalon Komlósi fölment az orrba. Most Komlósi volt az orrban, varjút főzött már a harmadnap óta.
Olyan rossz vasas pisztolya van neki, azzal lőtte a varjút a parti fákról, és most egyéb dolga nem lévén, azt próbálja ki: csakugyan igaz-e, hogy nem fől a varnyú sohasem. Pedig alighanem igaz lesz, mert már három napja főzi a bográcsban, de még mindig kemény a varjú, bár a lába csontja is már úgy elfőtt, hogy ki lehet húzni a combjából.
A többi legény neveti Komlósit, és néha hírt visznek a mulatságról a hajó másik felébe Töröknek. Az meg nem szól rá semmit, csak hallgat, és gondolkozva csukdossa a pipára a kupakot.
Harmadnap estefelé alább hagy a szél. Nosza bejön a partról a hajóba.
- Röggel möhetünk - mondja Töröknek.
- Mö - mondja a szótalan Török, lenyelvén a betűket - Mán is möhetnénk, ha este nem vóna.
De este van, és így nem mennek, mert terhes hajóval sötétben fölfelé nem lehet járni. A ló sem bírja, meg azután nagyon csalfa a Duna vize (nemhiába hogy Németországból való), vigyázni kell rajta. Hát ebben meg is nyugodnak, de alighogy tennék, látják, hogy nem mindenki olyan ám. Jön alulról egy hajó fölfelé, hosszú, nagy fekete hambár, s úgy tele van, hogy majdnem elmerül. A közepe táján még a víz alatt van az oldaljárója is. Ahogy a sekélyeket kerülgetve oldalt áll a vízen, látszik, hogy korlát van a hátulján, ami mutatja, hogy a hajó nem is magyar.
- Vagy rác vagy némöt - nézi Komlósi Ferenc a varjú főzés mellől, és csakhamar látják is, hogy német, az alsó Dunáról való. Sok ló húzza a parton, az emberen, aki a lovakat kormányozza, látszik, hogy magyar. Az különben a kocsiján is látszik, amely a hajó után kötött dereglyébe van téve.
Most éppen erősen hajtat a lovakkal, mert Törökék hajójának már egész közelébe ért a másik. Török fönt van a domentátumon, és ismét csak igen mérgesen pipál, mert már látja, hogy baj lesz: a német hajó elkerüli, és azután, ha menésben vannak, mindig csak ennek a nyomában haladhat. Ez pedig lassan jár, mert igen nagy a hajó, és egészen tele van rakva. Ez baj lesz. A német hajó csakugyan elkerüli a "Ha Isten velünk, ki ellenünk"-öt, s mert hogy most már végképp estére fordul az idő, emennek az orra fölött azonnal ki is köt. Mozdulni sem lehet most már tőle.
Ahogy a hajó kiköt, az emberséges német kormányos át is jön emide ladikon, hogy szót értsen Török Mihállyal. Üdvözli, mit kesernyésen viszonoz Mihály, miután haragszik. Látja ezt a német, és magyarázni kezdi a dolgát. Elmondja, hogy búza van a hajóban, és napra kell vele fölérni a Pestre.
- Hát ebbe is búza van - feleli kelletlenül Török, és megrúgja a csizmája orrával a hajótető oldalát -, mégse kerülök más elibe.
Beszéli aztán a német, hogy ha ő nem ér föl a mondott napra a búzával, nagy bírságokkal sarcolják érte. Hát most már ezt nézzék el neki: az üzlet üzlet, nem kívánhatja senkisem tőle, hogy haszontalanul fáradjon. Annyit beszél, hogy utóbb a mogorva Török is belenyugszik a sorba, miután, ha jól keressük, a sógornak mégiscsak igaza van, ha igyekszik. Török nem tartozik napra érni föl, így nem is veszít semmit, hát hagy boldoguljon a német. Ellenben Nosza Pál, akinek így is hevertek a lovai már három napot, nincsen egészen jó kedvében odakint a parton, és nagyon tárgyal a kifordított subájú angyalokról. Később ételre bejön a hajóba mogorván. Halat esznek, mert fogott Komlósi délután a pöndör-hálóval egy csukát. Nem volt valami híres, miután a kisebb bográcsban főzte a Vízhányó gyerek, s nem is igen fért bele a hal. Komlósi pedig késre akart menni a nagy bogrács védelmében, hogy azt addig oda nem adja, míg a varját meg nem főzi. Ahogy az utolsó darab kenyerét megmártotta a lében, becsattantja a bicskát, és megy vissza a hajóorrba a varjújához. A Vízhányó gyerek előveszi a citerát, és Török kedvében járni akarván, azt a régi nótát muzsikálja rajta: Ej, haj, sose búsulj kebelbéli barátom. Minden embör egyször él a világon. Lám a hold is változandó, egyször telik, egyször fogy, Ej, haj, jóbarátom, mögélünk mink valahogy. Szép nóta ez nagyon, különösen annak, aki szereti. Török nem szól semmit, de a pipát kiveszi a szárból, maga elé tartja, megnézi, s újból belecsavarja a szárba, mely dolog őnála rendszerint a tetszést szokta jelezni. A nóta másik versét már mondják is félhangon a legények, mely arról szól, hogy ha eddig megéltünk jóbarátom, akkor megélünk mi már ezután is. Jó vigasztalás ez, de Nosza Pál nem hallgatja. Kimegy a csárdából, és Komlósihoz kerül.
- No - mondja Komlósi -, kend se öszik mán?
- Nem - feleli Nosza.
- Hát - adja tovább a szót Komlósi -, kend mindig olyan életű volt, mint a molnár tyúkja.
Nosza nem felelt, Komlósi meg nézi a bográcsot, hogy elég vízben fől-e a varjú. A széles folyón csend van, még a hullám sem locsog a hajók oldalán, mert szinte az egész oldaluk a víz alatt van. A lámpákat kirakták a belső részen, hogy valamely vízen járó edény a sötétben beléjük ne ütődjön. A sötét égben vadludak haladnak, gágogásuk lehallatszik.
- Hát előttünk a némöt - szól Nosza.
- Ehen.
- De - mondja Nosza - hónap délelőtt az átvágásnál át köll menni a lovakkal a túlsó partra.
- Még mondjam is?
Nagyon gágog a vadlúd. Komlósi félretartja a fejét, és úgy hallgatja. Azok bizonyosan jobban főlnének a bográcsban.
- Te - szólítja Nosza -, te Ferkó. Hát csakugyan elébb érjön föl a némöt?
Komlósi ránéz, mert nem érti. Hát mit tud csinálni, hogy ne érjen föl hamarább a német?
Nosza fölkapcsolja a bőrtarisznya szíját. Előszed egy darab bőrt. Kibontja, van benne megint egy darab bőr. Azt is kibontja, abban is bőr van, de az már szőrös, és szaga van neki.
- Ferkó - mondja csendesen -, eredj föl ladikon a némöt derögjéhöz. Aztán dörgöld jól végig az oldalát evvel a bűrrel.
- Ehen - felel Komlósi, aki most már igazán tudja, hogy miről van szó. Ladikba száll, fölmegy a vízen a német hajó dereglyéjéhez, azzal a zajtalan evezéssel, amihez nagyon alkalmatos a tiszai falevélforma evező. A dolgot elvégzi, visszajön. Nosza elrakja a bőrt, és semmit sem szólván, kimegy a partra, a lovakhoz, aludni.
Jóízűt aludt Nosza, mert úgy kellett hajnalban fölkelteni. A német akkorra már el is ment, és Török dohogott a lassúság miatt. Nosza nem szólt semmit, csak akkor kezdett káromkodni, mikor a vasmacskát fölhúzták a hajón a legények, s az ő lovai a kötél végén belefeküdtek a hámba. Már akármit beszélünk itt előre-hátra, meg kell állapodnunk abban, hogy hajóhúzó lónak sem jó lenni. Azonban most már mindegy: a lovasmacskák mentek, ahogy tudtak. Jobban nem mehettek, mint ahogy tudtak, mert régi igazság, hogy bolond ember az, aki szebben táncol, mint ahogy tud. Nem is érik el féldélelőtt a német hajót, s csak akkor jutnak a nyomába, mikor amaz az átvágásnál készül át a túlsó partra, hogy majd ottan folytatja az útját.
A dereglyét épp el is oldták már a hajótól, és költöztetik bele a lovakat. Belemegy mind a jámbor, mert megszokott dolog ez náluk. Nosza, hajtván a tulajdon állatait, odafigyel. Török a vízről nagyot kiált rá: - Haó, héj, hahahó! - arra megáll, mert majd a német után ők is átvádolnak a túlsó partra. A német dereglye már indul, és Nosza növekedő figyelemmel veszi észre, hogy bajba lehet az az ember ott a dereglyében a lovakkal. Mert igen csapkolódik az ostorral, a lovak pedig szörnyen ugrálnak, ami a hajóhúzóknak nemigen szokása. Egyre veszettebbek, s mikor a dereglye a túlsó oldalon partot ér, valamennyi eszét vesztetten rohan kifelé, és szerteszalad a pusztán. A gazdájuk éppen csak hogy egynek a kötőfékjét kaphatta el, bár azzal se nagyon bír.
Törökék is készülődnek az átalmenéshez, viszi a dereglye Noszát és a lovait. Nosza, ahogy partot ér, a lovakat kicövekeli, azután a kárvallott emberhez megy.
- Hát kendet mi érte? - kérdezi.
- Hogy mi ért? - jajgat amaz. - Ahol ni, szerteszét a lovak, estig se szedem valamennyit össze. Meg vannak vadulva.
- Mi a kórság leli űket? - kérdezi tovább Nosza.
- Mi leli? Tudom én, mi leli! - fakad ki az ember. - Farkasbőrrel vannak megvadítva. Jártam már én így, de ha tudnám, hogy ki tette, bizonyosan nem menne el élve innen!
- No - felel Nosza tűnődve, nézvén csizmában a lábafejét - evvel is okosabb vagyok. Ötvenhat esztendőt megértem, földi, de ilyet még nem hallottam.
S Nosza a hajóhoz menve, fölszól a dokumentátumra Törökhöz csendesen:
- Mán nem előzködik a némöt.
Török elismerőleg szól:
- Kendet, Pál, ha egészen kölökkorában akasztották volna föl, akkor is későn lett vóna.
Nosza nem felel, csak kacsint Komlósi felé. Komlósi nem szól, csak főzi a varjút.