Víg szüret
szerző: Tompa Mihály
Jónás deák a kék kabátban
Derék ember volt általában;
Csak egy betegsége vala
Jónás deáknak: a poétaság,
Ami pedig nagy nyavalya!
De hát ki menjen sorsa ellen?!
Ő írt, - írt mindig mérgesebben,
Sokat, sokfélét, - de kivált
Két tárgy feküdte meg gyomrát nagyon:
Szerelmi és bordalt csinált.
S e megszakító munka tárgya:
A szomszéd csinos Dorka lánya,
S Jónás tulajdon szőleje;
Ah! ő sem kedvesét, sem szőlejét
Nem látta már esztendeje!
Mert küszöbét sem lépte által;
Mi köze a hitvány világgal?
Ő szellemekkel társalog...
Igaz, ha négy lovas kocsin mehetsz:
Minek járnál, Jónás, gyalog!?
Szobája özvegyes, diákos,
Reggel setét, délben homályos,
S éjjel felette szomorú;
Itt költ Jónás, itt nő feje felett
Szép zöld penészből koszorú.
S mig elmélyed, nem is pillantva
A gyertya, nagyra nőve hamva,
Mint egy öngyilkos pellikán,
Tüzes orrát lehajtja s vele
Sebet mar önnön oldalán.
S Jónás csak ír... ír... meg kihuzza, -
De mily szörnyen cseng-bong az utca!
Kinéz, - aztán nagyot kiált:
Tyű! hisz szüret van...! s megrak hirtelen
Egy puttonnal egy talyigát.
És avval a hegynek törekszik,
Hol a bordal értelme fekszik;
De nagy bánatra ér oda:
Szőlejében, nem ér - csupán nyakig
A fű, mohar s laboda.
És mintha borz, menyétke, róka
Örök áron megvette volna:
Tanyát üt benne szabadon;
Van ott lyuk és domb, kisebb és nagyobb,
Mint egy verem s egy sírhalom.
Fája sürű, mint a kalitka,
Csakhogy a termés rajta ritka;
Itt-ott egy rosz csilleng fityeg -
De annak aztán egy szem híja sincs,
Nem igen kellett senkinek!
Mert biz az nyúlat lőni jó csak;
Belőle a szeles rigónak
Elég megvágni egy szemet:
Megtörli orrát a karóhoz, - és
Tovább megyen, ha még lehet.
Nem sajtó kell ennek, de kótis,
És sirva vígad még a tót is
A bor mellett, mi itt terem;
Gazdája mégis csak megissza tán?
Nem! ezt ráfogni nem merem!
Jónás néz s hallgat, - mert szavakban
Törjön ki a pallérozatlan!
Őtet ha éri valami,
Elnyeli, és szivének bánatát
Egy súlyos versben adja ki.
S megtérne, amint jött, lakába,
De a szomszéd átráncigálja,
Hol gúnyos tréfát űz vele,
S olyan polyhost taszít markába, hogy
Ha megeszi, elvesz bele.
De hah! Dorkó itt...! mily szerencse!
És mily csapás: mert már menyecske...!
A polyhos búsan földre hull...
S akképen földre hull Jónás deák,
Reménye sóskafáirul.
Ott áll, és áll, mint a feszűlet,
Nem tudva, merre hozzád, tűled?
S ott állna még most is talán,
Ha egy ösmert hang érző kebelét
Meg nem marná, mint a csalán:
Ugy kell! most se szüret, se lakzi!
Nem akart nékem szót fogadni:
A penna tette meg magát!
Ki látta: mindig irni - irni - -
Élni is kell, Jónás deák!