Vén politikusok
| Vén politikusok szerző: Thury Zoltán |
I.
A herczeg kivetkőzött a katonaruhából s polgáriasan, egyszerü szivességgel járta körül az idegen piktorok kiállítását. Csendesen tipegett egyik képtől a másikhoz. Botja néha majd kettérecscsent, ugy reátámaszkodott. Öreg, gyönge már szegény, különösen igy polgári ruhában. Mikor katona, akkor egészen más. Öreg, öreg, de összetartja, kiegyenesíti a feszes dolmány. Titkárja néha önkénytelenül feléje nyul, segíteni akar rajta s minden pillanatban készen van arra, hogy ha elhanyatlanék, gyorsan fölfogja.
A látogatás nem volt bejelentve. Néhány piktor járt mellettük s az igazgatót is a kávéházból hivták elő hamarosan. Ez is kár volt, mert a herczeg ur háromszor is kijelentette már, hogy nem szereti a czeremóniát.
- Hagyják, hagyják, jól van igy, szép, szép, jó, jó.
Olyan csendesen beszélt, mint egy intim társaságban szokás. Jókedvü megjegyzéseket tett a képekre, nem volt sem tudákos, sem tudatlan, mosolyogva emelte tovább a sok fiatal közt a maga nyolczvan esztendejét, mint a ki már megbékült mindenkivel s főfő gondja ez a sok kép, szin, művészet, a mit még mind meg kell látni, mielőtt az ember meghal.
Egy arczkép előtt hirtelen megállott. Zavarba jött az egész társaság. Az igazgató mentegetőzött.
- Nem tudtam fenséges uram, hogy szerencséltet.
A képre egy szurós tekintetü, nagy szürke fej volt festve. A kié ez a fej, ez a legnagyobb ellensége a herczeg politikájának s nem tudták addig elhallgattatni, mig haza nem küldték a falujába pihenni. Ott szegre akasztotta a nagyságát és a grófi czimert s ugy él, mint Cincinnatus. Szánt, vet s nem fog többé soha az asztalt verve dühöngeni ott, hol azt hiszi, hogy a más ember nézete hazaárulás. Tudja az utolsó gyerek is, hogy a herczegnek sok keserves órát okozott ez a goromba, vén ember.
Most azonban csak még mosolygóbb és nyájasabb lett, mikor a képet meglátta. Megnyugtatott mindenkit, hogy nincsen semmi baj, nagyon örül a viszontlátásnak s csak annyiban változott meg, hogy azután kevesebbet beszélt, szórakozottan hallgatta az igazgató előadását és ugy nézte a képeket, hogy nem látott egyet se közülök. Már nem érdekelték a vásznak s egyszer csak karon fogta a titkárját és ott hagyta az egész kiállítást.
- Máskor, máskor, mondta s gyorsan tipegett kifelé. A lépcsőnél visszaküldte az urakat, már meg látszott az arczán, hogy türelmetlen s alkalmatlan neki a sok ember.
Mikor elérték a kocsit, nem ült föl rögtön, hanem előbb elmondta a titkárnak, a mit gondolt.
- Barátom, kezdte a maga lassu, csendes hangján, tudja, mi a politikai butaság?
A titkár csak nézett s elcsodálkozott a kérdésen.
- Az, hogy mi elüldözzük azt az embert, érti?
- Értem.
Az uton nem beszéltek, mert lármázott a kocsi. A jó öreg ur hátradőlt a párnára s nagyon elgondolkozott. Nem köszönt vissza senkinek, a ki kalapot emelt előtte az utczán, még a szemét is behunyta, csakhogy senkit se lásson.
II.
Másnap már az egész város beszélt a dologról. Egyik újság azt mondta, hogy ez a történet jelent valamit, a másik észre se vette, de megindultak a kombinácziók, szóval esemény lett belőle. Azt is beszélték, hogy a herczeg ur politikai zsenialitásának tündöklő jelét adta újra, a gróf pártján levők begombolkoztak s meg voltak győződve arról, hogy megint kieszelt valamit a vén róka. Abban megegyeztek, hogy kicsinált história volt az egész. Véletlenek alig akadnak a politikában, akar, okvetlenül akar valamit az öreg.
Másnap, a mikor a herczeg fia fölment a klubjába, egyszerre megrohanták s ha tizfelé szakad, akkor se lett volna képes mindenre megfelelni. Különben sem tudott semmit, hagyjanak neki békét.
Egy közeli asztalnál kártyázott a gróf fia. Sokat vesztett már, mert rosz kedve volt. Bosszantotta minden. Ha egy kártya véletlenül fölfordult osztás közben, azért már dühbe jött s rosz kedvvel szólott oda a többihez, a mikor nagy zajjal körülfogták a fiatal herczeget.
- Nem szeretem, ha a vén emberek komédiát játszanak.
A herczeg elvörösödött. A tömeg utat nyitott neki s ő az asztal mellé állott. Egy pillanatra megszünt a játék, ránézett mindenki. Tudták, hogy mi következik, de azért kiváncsiak voltak. Később beszélték, hogy a fiatal herczeg szépen csinálta a dolgot, nyugodtan, elegánsan. Ebben a teremben még az indulatok is alkalmazkodnak az alapszabályokhoz.
- Nem magyaráznád meg jobban?
- Neked nem.
- Majd küldök másokat.
- A mint tetszik.
A gróf nagy veszteséggel ment haza. Szinte jó volt neki ez a kis intermezzo, mert a milyen roszul járt a kártyája, még a kabátot is lenyerték volna a hátáról. Igy legalább megmentett még valami kis pénzt.
Másnap megverekedtek.
Háromszor lőttek egymásra. Közelben volt egy elhagyatott falusi ház. Az visszhangot adott a durranásoknak. A ház a herczegé. Hosszú, lapos épület, csak pihenni lehet benne a sok munka után. Most csak egy öreg, félkarú katona lakott benne s az tipegett elő a lövésekre.
- Aha, lőnek, lőnek... Jól esett szegénynek ez az ismerős muzsika.
A második lövésnél is félrementek a golyók. Nevetségesen tele voltak töltve a pisztolyok. A gróf félig hangosan oda is szólott a maga embereinek. Izgatott volt, boszantotta a fegyvere, a melynek a puskaporral megtöltött csöve nehezebb volt az agyánál.
- Nem vagyok diák, ne csináljanak komédiát belőlem.
Be se fejezhette a mondatot. Az utolsó hang a torkán akadt meg. A másik pisztoly nagyot dörrent s a gróf előrebukott a lövésre. Lehunyta szemét, a fegyver kiesett a kezéből s ugy czepelték be a herczeg házába, mint egy formásra faragott nehéz tuskót. Pár percz alatt elhagyta az eszmélete is. A mikor ráfektették a vén katona kemény szalmazsákjára, félrebeszélt. Azután sehogyse beszélt. Ugy elgyengült, hogy egy gyermek könnyen földhöz verte volna s alig maradt valamicske vér a testében.
Rögtön értesítettek az esetről mindenkit, a kit csak érdekelt. A vén katona a küszöbre tette a sapkáját, abba dobta be mindenki a névjegyét, a ki csak eljött betegnézőbe. A házban nem volt annyi szoba, hogy fogadni is lehetett volna benne, a sebesülthez pedig nem eresztettek be senkit.
III.
A beteg apjánál csak valamivel hamarabb érkezett meg az öreg herczeg. A fiával jött és zsörtölődött az egész uton.
A mikor az öreg gróf két szürke lova befordult a kapun, a házi gazda szobájába küldte a fiát s egyedül ment a vendég elé. Mosolyogni próbált s messziről integetett már, hogy nincs semmi baj, jobbra fordult minden, nem kell megijedni.
A gróf nagyban készülődött egész utón arra, hogy mint fog belépni. Magába fojtotta azt a nagy indulatot, a melytől megremegett mindenki, a ki még csak látta s elkészült arra is, hogy akár halva találja a fiát. Lassan fog beszélni, nem okol senkit, se parasztot, se urat nem ver agyon dühében, csendesen viseli el sorsát. Látta, hogy az különös lenne, ha ő káromkodva öntené ki magából az epét, s ugy viselné magát, mint egy közönséges paraszt. Mikor a házat meglátta, összerándultak arczán az izmok s összes erejére szüksége volt, ha nem akarta elárulni, hogy szenved. Ha utat engedett volna minden elfojtott érzésének, felbődült volna, mint az oroszlán. Összeszorította az ajkát s szinte nyögve szólott a kocsisához:
- Gyorsabban!
A mikor az öreg herczeg eléje tipegett, egyszerre elhagyta minden hidegvére. Leugrott a kocsiról s összeszorított ököllel rohant feléje.
- Mi van a fiammal?
- Már jobban van.
- Az ur felel érte! Megölték...
Akkor már befelé mentek. A herczeg ment elől, minden pillanatban hátrafordult s még a csizmát is szerette volna lehuzni a gróf lábáról, hogy ne kopogjon olyan nagyon.
- Csendesen, fölébred.
- Viszem innen! - mondta a gróf.
Eléjük jött az orvos is és csitította őtet.
- Viszem a fiamat, mondta még egyszer a gróf, hogy hallja ez a másik ember is.
- Nem engedem, felelte az orvos.
A vén ember valami nagyot akart mondani erre, de az ajtóig jutottak s most már ő ijedt meg a hangos beszédtől. A fiához még nem eresztették be, csak az ajtó üvegen át mutatták meg neki. Bozontos, szürke szemöldjei összerándultak, a mint az ágyon meglátta a sápadt arczu, mozdulatlan embert.
- Szegény - mormogta és sóhajtott. Ha meghal! - Erre a gondolatra megint ellepte a düh. Olyan volt, mintha meg akarná rázni a falakat, hadd omoljon össze az egész ház.
- Nem hal meg, biztatta az orvos. Csak nyugalom, nyugalom...
Nyugodt is tudott lenni, ha ráparancsoltak. A fiatal herczegtől végig hallgatta az egész dolgot. Csak a szeme tüzelt, ő maga pedig mintha odaragadt volna a székhez. Nagyon szivesen földhöz vert volna legalább egy tányért, a mint ziháló mellel, jól előrehajolva nyelte az elbeszélést, de nem tette.
- Holnap megyek, mondta, a mikor egymás mellett szorongva megvacsoráztak a kis zöld szobában.
Dehogy ment. Csak nem hagyhatta el a házat a nélkül, hogy ne lássa a fiát. Az pedig nem is tudta még, hogy itt van az apja, csak épült napról-napra. A mikor aludt, megmutatták az öregnek egy-egy perczre s a vén goromba ember egyre nyugodtabb lett. Már vigyázni se kellett reá, szépen hozzászokott a csendességhez, s a leghátulsó szobában együtt törte a jeget a herczeggel. Alig volt kivülök valaki a házban. Összeszorultak, mint a szegény emberek.
A nagy közelség sok mindenre megtanította őket. Ha magukra maradtak, keveset beszéltek, de ha az ember mindig két-három lépésre van valakitől, már kitalálja, hogy mit gondol a másik. A mikor telepipáztak egy szobát, ugy érezték magukat, mintha átbeszélgették volna az egész délutánt. Este ugy fogtak kezet, olyan szépen bucsuztak egymástól, mintha mind a ketten meghalni készülnének. Utóbb már, ha el tudták kerülni a kiváncsiakat, karonfogva sétáltak a réten s a gróf nagy igyekezettel segítette át egy-egy árkon a herczeget. Bizonyos melegség volt a szemükben, ha egymásra néztek s talán egy-két esztendőt is elvállaltak volna egymástól, ha az lehetséges lenne.
- Hogy van a gyerek? - ezt megkérdezgették egymástól minden reggel. Utóbb már csak szokásból, mert a mikor már nem kellett félni a haláltól, igazán csak egymással törődtek, azt csinálhatták a fiatalok, a mi nekik éppen tetszett.