Vége a betyáréletnek
szerző: Krúdy Gyula
Hétszilvási eldőlt!
Eldőlt - mégpedig már a mulatozás második napján, amikor csak éppen odáig jutottunk, hogy megkedvesedni kezdtünk, a politikai, történelmi, heraldikai, családfai vitatkozások alig fejeződtek be, az öklök, ráncok, indulatok elsimultak: kezdődhetett volna a nyájas barátkozás, ami körülbelül a második negyvennyolc órának szokott programja lenni - és ekkor dőlt el Hétszilvási, aki voltaképpen mindig, ötvenesztendős koráig azért élt, hogy a mulatságoknak ezt a második negyvennyolc óráját megérje.
Hétszilvási eldőlt!
Eldőlt - mielőtt sor került volna a söröshordók emelgetésére, a százkilós csárdásné megtáncoltatására az Ingerliben, a testi erők és nemes virtusok bemutatására, a cigányok megverésére, a szakállak felgyújtására, a vakmerő mutatványokra, de még a vad táncok sem kezdődtek meg, amelyek miatt aztán napokig úgy érezheti magát a táncos, mintha a lábát, szívét, fejét elveszítette volna valahol. - Hétszilvási eldőlt, igaz, hogy a fűben, amely bokáig ért, a danitánc viharzott körötte, de ő csak hátát fordította mindennek, valamely túlvilági álomba akart emelkedni, ahonnan többé nincs visszatérés.
Hétszilvási eldőlt!
Éppen ötvenedik születésnapját ünnepelte volna, de még nem ért rá említést tenni erről a momentumról, okos ember módjára a mulatság elpetyhüdésének idejére tartogatta e baráti megbeszélést, amikor az ilyenfajta közleményektől megint visszafordulnak a jókedvek fáradt nyájai, nagyot fordul az aluszékony szél, a hangászok még a másvilágról is visszatérnek, és a padlásokra, szénaboglyákba, vermekbe menekedett nőszemélyek hirtelen felkerekednek, hogy talpon legyenek azon a napon, amikor Hétszilvási ötvenedik születésnapját ünnepli.
Hétszilvási pedig eldőlt, anélkül hogy bárkinek megsúgta volna titkát, mert a kert végében is felkutatják vala a vidámságra hajlamos barátok, hogy még egyszer megtáncoltassák, még egyszer az asztalra állítsák, még egyszer megmondogatják neki mindazokat a kedveskedé¬seket, amelyek csak születésnapokon jutnak az emberek eszébe. Egész éjjel és egész nap, a különböző históriai és költészeti viták alatt - mert mindenki költő a mulatságok második napján, még ha egyébként annyit sem törődne a költészettel, mint a holt ember az utána következő élettel - még a familiáris veszekedések közben is titkon, melegedve gondolt arra a percre Hétszilvási, hogy még meglepetést okozand majd szavaival, hogy annyi mindenféle viszontagságok, árverések, szegénységek, küszködések, csodavárások, betyárságok és halálos orvosi megállapítások után sikerült elevickélni az ötvenedik életévéig, holott erre semmi reménysége nem lehetett... Hogy elnyájasodnak majd az arcok körülötte!
És íme eldőlt, anélkül hogy bárkivel közölte volna, hogy miért ivott meg egy akónyi bort, miért csókolódzott a cimbalmos cigánnyal, miért ugrotta át a küszöböt, miért döngette meg az asztalt, miért tartózkodott a különböző vitatkozások alatt a becsületsértő kifejezésektől, és miért nyájaskodott ellenségeivel is, akik egyébként minden embernek előfordulnak az életében. Még csak gondolatban sem kívánt senkinek rosszat e napon Hétszilvási, pedig elég oka lett volna például szembeszállni a bíróval, aki annyi “igazságtalan” ítéletet mondott ki immár a rovására - a szomszédjával, Mezgerézi úrral, aki minden gonosz álmot, döglött macskát, udvari szemetet átdobván a kerítésen - az unokatestvérével, aki a háta mögött váltók hamisításával gyanúsítgatja, egyébként nagy gondot fordított a bajuszának a kipödröttségére, már csak azért is, mert Hétszilvásinak a bajsza a szájába lógott, és a szomorúságot jelképezte. De még csak a kocsmárossal sem veszett össze ezen a napon, pedig régi szokása volt a kocsmárosok megkínozása, boraiknak meggyanúsítása; leányaiknak erkölcstelenségét és a fináncokkal való gyanús barátkozását sem emlegette, pedig anélkül nem lehetett teljes az igazi mulatság. Nem - Hétszilvási úgy viselkedett a mulatozás negyvennyolc órájában, mintha valamely különös fogadalmat tett volna megtérésére nézve, ezentúl egyetlen hitelezőjét sem várja puskacsővel a kocsma ablakánál, nem lő a szomszéd bérlő lovának lába elébe, nem kiabálja végig a falut, hogy a kocsmáros megmérgezte, nem csap földhöz egyetlen poharat sem, nem dobja az égő gyufát a dunyhás ágyba, nem uszítja a kutyákat a zöld nadrágos háza¬lókra, nem töri a fejét csúf bosszantásokon, nem ír névtelen leveleket a barátai feleségeinek, nem mond vakmerő hazugságokat kocsmárosnéknak - megtért Hétszilvási, senkinek nem ígért verést ezen a nevezetes éjszakán, mintha valóban megjavulva, megtisztítva, megkedvesedve várná azt az órát, amikor majd szívből jövő meghatottsággal közölheti barátaival, hogy ezen a napon töltendi be ötvenedik esztendejét, bocsássanak meg néki, ha valamit vétett ellenük életében. És, mint mondám, Hétszilvási, falusi barátom, régi pajtásom nem tudta bevárni a kínálkozó órát. Eldőlt.
A muzsika mind távolabbról hangzott, a barátok kurjongatása eltávolodott, a kocsmában elaludni látszott az élet, a fáradtak elfáradtak, az álmosak elálmosodtak, a tűz kihunyt, a sokszor hajtogatott pohár kimerülten pihent. Az űzött házőrző eb visszabátorkodott vackára, Hétszilvási a fűben feküdt, azt az álmot várta, amelyből nincs visszatérés.
De hát nem így osztogatják az álmokat. Könnyű volna a szenvedőknek, ha megrendelhetnék az álmaikat; kiknek találták volna fel az álomtalanságot, ha mindenki elszökhetne előle, aki szemét lehunyja, akár a kert végében is, ahová már nem talál rájuk se jó, se rossz barát?
Hétszilvási hirtelen felébredt, és furcsa helyzete miatt szokatlan szégyenkezés fogta el, amely szégyenkezést azelőtt nem ismerte, amikor ólomlábakkal, kábult fejjel barangolt a környék kocsmáiban. De most, ötvenedik születésnapján valahogyan igen rendellenesnek találta, hogy egy kocsma végében felébredjen - messzire pislogtak tőle a csillagok, senki se törődött vele ezen a világon, csak az ismerős kocsmakutya, aki jó szándékkal megközelítette, és a szája szélét kezdte nyalogatni, mintha egyedül volna, aki még csókolódzni akar Hétszilvásival.
- Eredj, Pandur - mond H. úr némi meghatottsággal a nyalakodó ebnek, és többszöri kísérlet után talpra állott. (Hol vannak ilyenkor a szolgálók, kocsmajányok, akiket annyiszor megveregetett életében?) Olyan csend volt mindenfelé, mint a kocsmákban szokott, ahol huzamosabb ideig folyt a dáridó.
Hétszilvási szégyellt volna dörömbölni; ki tudja, milyen számlát hagytak itt a cimborák az utolsó vendégnek? Észrevétlenül akart távozni, ugyanezért a kerteknek szándékozott venni útját.
Kedveskedve búcsúzott el a kocsmakutyától, mint legutolsó barátjától, aztán nagy erőlködéssel átmászott a sárból, tengerikóróból készült kerítésen. Emlékezete szerint a kovács kertjébe pottyant, mégpedig valamely veteményeságyba, ahol a kovácsmesterné ugorkát termesztett. Hétszilvási elfeküdt egy darabig az ugorkák között. Arra gondolt, mennyi örömet okoztak neki valaha ezek a savanyú gyümölcsök, amikor még fiatalabb volt... De aztán eszébe jutott a nagytermészetű kovácsmester is, aki bizonyára nagyot nézne, ha Hétszilvásit a kertjében találná reggel. Tovább kellett tehát vándorolni különös útjában.
Most valamely deszkakerítéshez érkezett a csillagos ég alatt, amely kerítésbe hegyes szegeket vert a kovács a tolvajok elől. Hogy és miként mászott át Hétszilvási a kerítésen: azt csak az tudná megmondani, aki a csodákat kormányozza a világon. Most éves tökökre pottyant, amelyek hangosat nyögtek az ötvenéves jubiláns terhe alatt. A tanító tökjei - állapította meg magában az éji vándor, és sietve továbbhaladt az éjszakában, mielőtt a mesternek eszébe jutna kártérítést követelni.
Belebonyolódott tüskés bokrokba, amelyekből csak a legnagyobb nehézségek árán szabadult ki - majd ismeretlen árkokba zuhant, mintha a boszorkányok ásták volna elébe. Faderekaknak ütközött, amelyek mindenáron gáncsot akartak vetni emelkedő lábainak. Kispadokon pihent meg, amelyek az éjben másféle vendégről álmodoztak. Kertekbe esett, amelyeknek gazdáiról sejtelme sem volt, és komolyan megijedt egy madárijesztőtől, amely ember módjára tárogatta felé karjait. A falusi kertek világát próbálta végig egy boldogtalan éjszakán. A lugasok, amelyek nappal tán nyájasok: megannyi ellenségek az éjben bolyongó előtt. A gyalogutak ismeretlen útvesztők, és a kertek alján a bogyócska lapuló szörnynek látszik, amely éppen Hétszilvásit várja áldozatul. Most látta csak az ötvenéves uraság, hogy mennyi ellensége rejtőzik a falujában, anélkül hogy tudott volna róluk! Az éj megmutatja az ellenségek igazi arculatait.
De végre átjutott az utolsó akadályon, az utolsó kerítésen is, amely mohos falával az életet zárja el a falu végén; szellős szabad térség: a temető következett. Hétszilvásinak eszébe jutott, hogy a temetőben bizonyára háborítatlanul töltheti az éj hátralévő részét, ott ugyan senki nem fogja keresni az összetaposott kertek gazdái közül.
Nagyot lélegzett, hangosat sóhajtott, szinte ismeretlen boldogság könnyű érzete fogta el ördögöktől sarkantyúzott szívét, amikor a temető kapuját nyitva találta, a sárga homokos sírdombok között puhára esett, semmi félelem nem volt lelkében, amint a fejfákat tapogatta, és kényelmes fekvőhelyet keresett ki magának két egymás mellett lévő sírhalom között. Megtépetten, kimerülten, véresen és sárosan nyúlt el a temető füvében.
Olyan jót aludt, amilyent még soha életében.
- Ezért volt érdemes élni idáig - mondta reggel, amikor a hűvös temetői szellő úgy meg¬simogatta az arcát, mint legkedvesebb, megtévedt gyermekéét. És akkor vette csak észre, hogy részegségében apja és anyja régen nem látott sírhantja között töltötte az éjszakát.