Védelem P. J. számára
szerző: Kölcsey Ferenc
Félve szólamlok meg, Tek. Törvényszék, látván a nevezetes többséget, mely e szerencsétlen asszony sorsát már-már elhatározta; de egy emberi élet remélhető megtartása minden kétségen túl fontosabb, mintsem érette, mindent elkövetni ne kellene. Azonban kevés érdemet teszek az életre, mely gyalázattal bélyegezve van; s valamint magam csak addig szeretek élni, míg a becsülettel folytatott pálya önérzését keblemben hordhatom: úgy nem tartom méltónak oly élet megtartásáért fáradozni, mely birtokosát csak közutálat tárgyává tehetné. Én, T. Törvényszék, ártatlannak hiszem az itélet alá bocsájtott személyt; s mint olyat készülök a gyalázatból kiragadni, minekutána a szenvedések közűl úgy sem ragadhatom ki, mikbe a neki tulajdonított, de más által elkövetett bűn következései mélyen taszították.
Ezen asszony, úgymond a vád, saját férjét gyilkolta meg; férjét, ki őt forrón szerette; ki parányi hivatala súlyait híven tűrte, hogy háza népét, minden más jövedelem hiányában, táplálhassa; ki őt élte minden napjaiban soha sem keseríté; ki akkor is; mikor meggyilkoltaték, neje miatt tett fáradságos utjából jött meg; s tele gonddal feküdt ágyába, honnan többé fel nem ébredett.
Nehéz vád, T. Törvényszék, s mennél nehezebb: annál gondosabban kell azt tekintenünk; annál mélyebben kell néznünk szövedékeibe. Valónak állítjuk azt? akkor e szerencsétlen, ki általa terheltetik, visszahozhatatlanúl elsűlyedett Ketté tört a vessző feje felett; mert melyik itélőszék lenne a szerető férj gyilkosának kegyelmes? Bűnösnek akarjuk-e hát vallani? ki akarjuk-e rá mondani a halált, a bíró ajkai közűl oly rettenetes szavat? Mert halál a harczmezőn, dicsőség; halál a kórágyban, elnyugvás; de halál a pallos alatt, lángoló gyalázat, mely a maradék szivében is ég.
Nem, T. Törvényszék, mi a sorstele itéletet: bűnös! oly hamar, oly hidegen kimondani nem fogjuk: mi késni fogunk a vétek megtörténtét elhinni, míg az ártatlanságnak legkisebb, legtávolabb lehetsége fennmarad; mi örűlni fogunk, ha valaki csak egy nyomocskát is mutathat, melyen a szerencsétlen számára menedéket lelhetnénk!
S valljuk meg, hogy minden, a mi ez asszonyt közelebbről illeti, minden, a mi körülményihez s eddigi életének egész szövedékéhez tartozik, messze van attól, a mi őtet ily iszonyító tett gyanújába vethetné. Ismertük a derék házat, melynek leánya volt; ismertük szülőit, kik számos gyermekeiknek bár javakat nem, de példás nevelést hagytak osztályrészül; emlékezünk, mikor szerelemből választott férje karjai közé vezettetett, láttuk, miként éltek egymással kölcsönös bizodalommal; láttuk, mint tölti be mindegyik saját házi körét; mily egész lélekkel függöttek gyermekeiken; s mind ezek után erőszakos behatás nélkül ébredhet-e bennünk gondolat, hogy ez asszony a férjét meggyilkolta? hogy egy pillanat alatt elfojtotta keblében a szelídebb érzés minden mozdúlatit, az erkölcsiség minden elveit, miket a természettől s szülői oktatásából nyert vala? hogy hirtelen, dühös elhatározással kitépte magát a szerelem s boldogság karjai közül? hogy annyira kedvelt gyermekeit szánakozás nélkül a gyalázat és inség zsákmányivá tevé? hogy önként rohant a végveszélybe, ki az asszonyi gyöngédséget oly mértékben sajátjává tevé?
Nem lehetséges, T. Törvényszék, az erény ösvényéről egyszerre a bűn örvényébe sülyedni. Csak a ki egész életében szenvedelmei játéka volt, ki indúlati rohanásának küzdés nélkül engedett, ki haragnak és boszúnak mindég részeg dühvel nyitott útat, ki kivánságaiban soha féket nem ismert, s a reá ható pillantatot vad tűzzel fogadta; csak egy ily személyben, egy ily vad állatban lehetne elképzelni, hogy ily önmagát, s ön kedvelteit semmivé tevő, öszvezuzó tettre lobbanjon fel. De a mi szerencsétlenünk ilyen nem vala; s annál fogva képzelhetetlen, gondolhatatlan, hihetetlen a vétek, mit elkövetettnek lenni mondatik. Őrjöngő dühödés reá nem szálla; míg pedig a józan észnek egyetlenegy szikráját táplálhatá: jöhetett-e a gondolatra, megfosztani magát a férjtől, ki őt s gyermekeit csekély hivatala jövedelméből, mindennapi szorgalmával táplálta, kinek halálával előre látta magát gyámolától, s naponkénti táplálójától megfosztatni, s kinek meggyilkoltatása után valósággal veszedelemben van, hogy ártatlan gyermekeivel együtt, a legborzasztóbb nyomorúság terhe alatt öszveroskadjon? Nő és anya és szükségtől retteghető asszony valami ilyet követhetett-e el? Nem, T. Törvényszék! erkölcsi lehetetlenség ez; s merném kiáltani: vagy minden tapasztalás és emberisméret hazug, vagy ez a személy ártatlan!
S nézzük a tanűvallásokat; s nyomozzuk a történetet. Az aszszonynak bizonyos távol rokona meghal, s végintézetet hágy. Remény vala, hogy e szerencsétlenről sem feledkezett el; a férj megy; a végintézet felnyitásán megjelen; s valami csekélységeit nyervén az által, visszafordúl, hogy gyengélkedő állapotban elhagyott nőjét ismét megláthassa. Éj vala; a beteges asszony gyermekei közt nyúgovék; s a hazatérő férj nem akarván őt álmából felverni, egy távolabb szobában, az út alkalmatlanságait kipihenni lefekszik. Virradni kezd, s a szolgálatot tevő leány asszonya szobájába lép, s azt ágyában aludva találja, költi s ébredtekor a rettenetes hírrel fogadja: miképen az éjjel megérkezett ura halva van. Mint rezzent öszve, mint ragadta fel ismét magát, mint rohant a gyászos terembe, mint omlott el a halott felett, mint hurczoltatott vissza eszmélet nélkül, mint feküdt hetekig élet és halál közt a forróláz kínaiban, többen látták; s mindazok, kik látták, bizonyságot tesznek a legvalóbb, legégetőbb, legmélyebb fájdalomról, minek valaha tanúi valának. S ily körülményekben, ki lehetett volna eléggé vad, eléggé gonosz azt hinni, vagy csak gyanítani is, hogy ő férjgyilkos lehetne? S valóban e legrettentőbb napok eltelének; orvosi segéd s az ifjúság ereje a halállal küzdőt az életre lassanként visszahozák; s ott vala ő háza küzdő pusztaságában, gyámol nélkül maradt gyermeked közt, jövendő szükségnek zsákmányúl adatva; s még nem emelte fel magát a hír, nem vala sem gondolat, sem szó e bűn felől, a miért most itéletet hozandók leszünk.
A felgyógyulás után kevés idő tölt még el, s a váratlan veszteség érzelme, s a háztartás aggodalmai közt hánykódó asszony könynyei még folytanak; midőn bizonyos, előttünk sem ismeretlen férjfiú megjelent, s jobbját kéré magának. Virító leánykorában ugyan e férjfinek hasonló kérést megtagadott; s most, noha két neveletlen gyermek szükségtől rettegő anyja, nem fogadta neheztelés nélkül a tolakodó kérőt, ki a fiatal, szép özvegy elhagyatott sorsától akarván azt, mit a leány szerelmétől meg nem nyert, elérni, nem tisztelte a legméltóbb fajdalmat, s a lángoló bánatnak még szemeiben csillogó könnyeivel menyekzői oltárhoz kiváná vonszolni.
A már másodízben elutasított kérő boszúsan vonúl vissza; s kevés napok alatt hír támad, hogy a megholt nem természeti halállal múlt ki, hogy gyilkos kezek metszék el élte fonalát, s hogy a bűnös közelebb van, mint lehetne gondolni. Homályos vala a hírnek mind eredete, mind tartalma; de nőttön nőtt, de terjedten terjedt, s a helybeli kormány figyelmét elkerülnie többé nem lehetett. Közvélemény szerént ugyan a hirtelen eset oka szélütés volt; s a törvényszék ez időben egybegyűlt tagjai még semmi okot nem láttának, miért a véleményt változtatni kellene: de minekutána bizonyos személy, bizonyos helyeken, bizonyos hallgatók előtt, bizonyos körülményeket kezdett jelentgetni; nem lehetett máskép, mint az illető tisztviselőt kiküldeni, hogy a botránkoztató hírt, ha alaptalan, megszüntesse; ha nem épen alaptalan, megvizsgálja.
S íme most, T. Törvényszék, a kiküldött tiszt elébe hivatva egy ismeretlen, s alakjával, viseletével, s egész valójával gyanút gerjesztő asszony megjelen, és kikérdeztetik; s félig nyilván, félig rejtélyes szavakkal a sírban fekvő halottat, s különösen annak fejét megvizsgáltatni kívánja. A gyanús asszony elzáratván, a felásás és vizsgálat megrendeltetik; s a sírjából kibolygatott nyugvó kaponyája, a fürtök sűrűségében, éles szeggel beverve találtatik.
Bizonyos lőn a tett; de a tevőről vala még kérdés; s most az elzárt és újólag feleletre vont asszony nyilván állítja: miképen a baleset éjszakáján, bizonyos helyről, hol az éjnek felét fonással töltötte, szállására térvén, a megholt házának utczára fekvő ablakát kivilágosítva látta, s újságkivánatból betekintett, s egy lyukon keresztül, mely az ablak alsó részére függesztett ruhán vala, szemlélte a rettenetes bűnt; szemlélte, hogy a háziasszony, ezen itélet alatt álló özvegy, és bizonyos ismeretlen férjfi az ágyon nyugvó férj koponyáját szeggel beverték.
Mi lőn természetesb, mint az, hogy a kiküldött tiszt ez iszonyító vallomást ördögi hazugságnak vevé? S annak vette minden más; s most kétszeres tűzzel folyt a vizsgálat, hogy a való bűnös kinyomoztatván, az özvegyen történt méltatlanság helyre állíttassék. Fájdalom! a kimenetel irtózatos és mindig irtózatosb színt vett magára. Harmadnap múlva még egy más tanú, az éjjeli őr, állott elő, ki ugyan az éjjel a ház tornáczába szolgáló utczaajtót nyitva találta, s intést adni bemenvén, a hasonlólag nyílt pitvarba lépett; midőn az utczára fekvő terem ajtaja felől mozgást, s az ajtó hasadékán keresztül világot vett észre. Már-már a terembe lépendő vala, midőn az ajtó hirtelen megzörren; s ő maga sem tudván: miért? a pitvarból a tornáczba döbbenve vonúl ki, s a falhoz lapúl, és hall a szobából embereket kilépni. Ne félj semmit, megholt; monda egy férjfihang. Jaj istenem! remegett egy asszony. A lépések kifelé a tornáczba tartottak; az őr hirtelen egy oszlop mellé vonta magát, s jól látta, hogy bizonyos ismeretlen férjfi a ház asszonyától lámpával kísérve lépett a pitvarból ki; s a férjfi el, az asszony pedig vissza, az udvarra fekvő szobába széjjelmentek.
Két tanú, két szemmel látott tanú; s ha a dolognak csak külszínét nézzük, a már elmondott, s a dolog erkölcsiképen nem lehetséges voltából vett okokat el kell mellőznünk, s bár nehezen is, bár a történet egész folyását meg nem foghatva is, bíróilag a szerént győződünk meg, a mit az előttünk fekvő irományok tartanak. De, Tek. Törvényszék, hány történet bizonyítja már, hogy gyakran a legvilágosb, leggyanútlanabb, s belső és külső körülményekkel leginkább megegyezni látszó tanúvallások is csaltanak? s e jelen tanúvallásokat tartsuk-e bizonyosoknak, mik mindazzal, a mi az itélet alatt állónak egész életéből, helyzetéből, és mind előbbi, mind utóbbi körülményeiből természetes következéssel foly, oly szembetünőleg ellenkezik?
Feledjük el, ha lehetséges, mind azt, a mi ezen asszony e tanúvallások előtt volt; feledjük el, mint élt, mint gondolkozott, mint cselekedett; feledjük el, mi viszonyban állott férjével, gyermekeivel és saját körülményeivel; s kezdjük vizsgálatainkat csak ott, csak a pillantaton, hol az előttünk fekvő adatoknál fogva az általa elkövettetni állított bűn kezdődik.
Gyilkolt, úgymond a vád. S mindjárt azután, mi történt körűle? Kikísérte bűntársát, mond az őr, s szobájába visszatért. S mit tőn? lefeküdt gyermekei közé, s nyúgodtan aludt, míg a reggel berohanó leány a rettenetes hírrel fel nem riasztá. Lehet-e képzelni, T. Törvényszék, hogy gyilkos, hogy férjgyilkos, azon éjjel, melyen a tettet végrehajtá, azon fedél alatt, hol az áldozat élet nélkül fekszik, azon ágyban, miben az atyjoktól megfosztott árvák veszélyt nem sejdítve nyúgosznak, álmot találhasson? Lehet-e képzelni, hogy őtet sem a kétség: ha tette világra jőne, vagy homályban marad? sem a rettegés: hogy bűnét a törvény kérlelhetetlenűl fogja megboszúlni, sem a szánakozás: hogy gyermekeit ínség és gyalázat örököseivé tette, fel nem háborították? Nem! ez álom az elkövetett bűn után oly hidegvérüség következése fogott volna lenni, milyet csak a pokol valamelyik lakosáról lehetne feltenni; s ez álomban már különvéve is a vádlott ártatlan voltának oly bizonyságát találjuk, mely az említett két tanú hitelessége iránt gyanút gerjeszt.
És kik ezen tanúk? Egy ismeretlen, gyanús asszony; és egy bizonytalan hírű férjfi, kik már tanúskodásokkal magokat vádolják. Mert hol valának mindjárt akkor, mikor a bűn állítások szerént elkövetteték? nem lett volna-e kötelességök arról mindjárt tudósítást \enni? mi okozta, hogy csak hetekkel későbben, s csak homályban, de még is terjeszteni látszó ígyekezettel, kezdek a hírt szórogatni? Nem nyilván tetszett-e, miképen valami előre feltett szándék és czél szerént dolgoztak? Elvárták az időt, míg az özvegy halálos ágyából felgyógyul; el, míg az újólag virúlni kezdőt a régi kérő ismét megkeresi; és csak azután, s mindjárt azután, hogy ez czélját el nem érheté, támasztják a hírt, a bizonytalan, meg nem határozott hírt, sem kútfejéről, sem körülményeiről világosan nem szólván.
Ily tanúk ellen, T. Törvényszék, a vádlott megelőző élete, s mostani állapota magokban is erős bizonyságot tennének. Előbb, mintsem az özvegyet ily természet, józan ész, és emberismeret ellen kiáltó tett gyanújába tegyem: száz okaim vagynak hinni, hogy a bűn magok a tanúk által vitetett véghez. Minden vonás, minden szó, minden körülmény, a mi által a dolog bizonyosságra jött, őket terheli. Befolyással kellett minden esetre lenniek; s az egész tett az özvegy férjhezkérésével összefüggésben áll. Mert ki vala az a kérő? Nincsenek-e köztudományban a tiszti keresetek, mik ellene közvégzés által rendeltettek? s miért? nem azért-e, mert évek óta sok olyanokkal, kik e törvényhatóság fogházában tolvajlásért és rablásért érdemlett büntetést nem egyszer vettek, szövetségben áll? nem volt-e ez ember első ifjuságától fogva köz gyanú alatt? nem ismeretes-e a szenvedelem, mivel ő a vádlott iránt még ennek leánykorában viseltetett? nem tudatik-e közönségesen, miképen a tanúskodó asszony, e városba jöttével, annak házában talált menedéket? maga az éjjeli őr, nem volt-e több ideig szolgálatában? s mind ezek nem arra visznek-e, hogy összefüggést és lehetséget ott keressünk, hol egy lánczszem a másikat adja kezeinkbe; nem pedig ott, hol a láncz megpattan, és semmi sincs a mi tovább vezethessen?
Ki követett el valaha gyilkosságot (hacsak a jelen pillanatban dühösségig nem ingereltetett) haszon és kinézés nélkül, gyilkosságot előre meggondolva és hidegen? Nem hihetem, nem gondolhatom, nem is képzelhetem, hogy valaki szenvedelemtől el nem vakulva, hideg józansággal, semmi remény által nem kecsegtetve emberi éltet tehessen semmivé; s ez okfőnél fogva bátran vallom: a megöletettnek más gyilkosa nem volt azon kivül, a ki a gonosz tettből magára hasznot várt.
S hasznot ki várt, T. Törvényszék? Az özvegy? Ha minden képzelhető esetet keresztül gondolok, alig találok oly messzéről hozott, oly keresve keresett feltételt, min valami következést építhessek; s a gyanúra leghajlandóbb gondolattal is, tettét csak azon esetben magyarázhatnám meg, ha férjét gyűlölte, más valaki eránt pedig elvakító, elleneállhatatlan szerelemmel viseltetett, s annak birtokát e bűn nélkül elérnie nem lehetett volna. S ezt állítani, hol az ok? hol a férjfiu, ki ismerte valaha a férjfiut, kiért ezt tennie kelletett? Az talán, kit a tanúk a titok éjszakáján láttak vala? De miért nem nevezik azt? miért nem említnek semmit, a mi annak kilétét távolról is sejdíttethetné? hová lőn az, mind ez ideig? miért hagyá el az asszonyt a rettenetes napokban, midőn oly iszonyú fájdalmakkal küzködött? miért nem jelent meg felgyógyúltakor, midőn keze után más esdeklett? Vagy a szövetség köztök megbomlott talán? Nem, Tek. Törvényszék; szenvedelem, mely vérrel is kész magának útat nyitni, oly hamar, oly egyszerre nem csendesedig el. Azért csatlották volna egymáshoz magokat iszonyító, szívnyugalmat örökre elsűlyesztő, életben és élet után átok alatt fekvő tettet követni el, hogy egymást többé ne lássák? Ez vala tehát a kinézés, a remény, a czél, miért a vádlott nyugalmát, életét, és becsületét koczkára tevé? ez vala az elrészegítő, elvakító, őrjöngésre gyúlasztó gyönyör, mit a boldogtalan magának álmodott? Ó, mit álmodhatott ő magának, ki e veszteség után minden esetre csak elhagyatást, pusztúlást, és sanyarító szükséget várhatott és talált?
Kinek vala tehát kinézése nyereségre? Rablónak, ki pénz és javak után áhítozik, nem; mert érdemes vala-e, hogy a gonosz magát veszélyre tegye ki a csekélységért, a tekintetet s fáradást nem érdemlő csekélységért, a mi nála található volt? Nem is raboltatott el semmi: s a parányi örökség is, mit végső utazásából magával hozott, épen találtaték. Szűkölködött a ház minden nélkül, a mi a romlott lelkűekben vágyat gerjeszszen; csak egy kincs vala e fedél alatt, mi után vadkebel sóvárgott: egy nő, kit férje életében elnyerni többé remény nem vala. S e kincs birtokáért kellett a szerencsétlennek korán elhúnynia; hogy örökségét vérbe füresztett kéz zsákmányolja fel. És késett-e valjon a zsákmányért eljőni? nézett-e időt, helyet, és illendőséget? s titkolta-e gonosz szívét, midőn kérését meg nem nyerte? nem mutatta-e a cseléd előtt boszúját? nem ejtett-e fenyegető szókat, akkor rejtélyeseket ugyan, most e vád után már világosokat? S midőn e hír már homályban kezdett mozogni, nem újította-e meg kérését levél által? nem újabb visszavettetésekor kezdődik-e a hír komolyabb alakja? És mit, Tek. Törvényszék? hiszen én tudom, én láttam, én ujjaim közt tartottam, én vizsgáltam, és olvastam egy más levelet, mit a vádlott mindjárt a halott felásatása, mindjárt az asszonytanu másod kihallgatása után, ugyanazon kéztől írva, de ismeretlen úton vett, melytől a kérő levél iraték. E levél mentséget, szabadúlást, s becsület-helyreállást igér, ha még magát meggondolja, s a szabadító jobbját elfogadja. Megfoghatatlan előttem, miért e levél nincs a pörirományok közt? s történt légyen az szándékkal, vagy gondatlanságból, minden esetre oly hiba, mit megengedni nem lehet; s minek igazítását haladék nélkül kell kezdenünk.
Nyom nyomra vezet, Tek. Törvényszék! Itt e bezárt falak közt mondom, de kész leszek ég és föld hallattára is kikiáltani: ezen egész pör mentőleg és vádlólag gyanús szövedékkel van összefűzve. Én annyit látok ez ügyben, a mi valóságra vihet; s még is e pör egész kiterjedésében nincsen egy nyom is követve, egy fonal is felfogva, egy csomó is fejtegetve. Egy emberélet veszélyben forgása, egy szegény, de mind eddig becsületben állott háznép elsűlyedése, oly parányi dolog-e, hogy érette egy mélyebb tekintetet az ügyre vetni resteljük? elég-e elmondani: két nyomorult, elvettetett emberalak mit szólott? elég-e tudni: egy eltiport, magán kivül tett, boldogtalan özvegy maga mentségére mit hoz fel? És mit? bizonyosan nem egyebet önérzésénél, minek hinni senki nem akar; fájdalmánál, minek mélységét és tisztaságát más nem látja; s istenénél, ki ártatlanságát jól tudja, de fellegeiből megdördülni, s érette csudát tenni nem fog. Miénk, T. Törvényszék, s mindenek felett miénk a kötelesség valót és igazságot nyomosan, mélyen, és fáradatlanúl keresni. Mert nekünk kell itt most vagy későbben itéletet hozni. Halált fogunk mondani? És miként adunk számot magunknak e pillantattól amaz utolsóig, ha nem követünk el mindent, hogy itéletünket a lehetségig bizonyos alapon építsük. Pallos alatt vérzik el férjgyilkolásért a nő, ki talán férje életeért magáét kétszer adta volna? Pallos alatt vérzik el az anya, ki gyermekeit isteni félelemben, hit, remény és szeretet karjain nevelte? S nem fog-e ő a mi álmainknak kétségben esett arczczal, halotti halványságban jelenni meg? Igen is, látni fogjuk őtet, és említni fogja kínait, említni elzúzott jó nevét, lesűlyesztett házát s az éveket, miket tőle elrablottunk. Előmutatja gyermekeit; visszakéri tőlünk a gyámkarokat, miktől azokat megfosztók, vissza az árvák örökre eldúlt örömeit, a jobb napok reményét, s a becsület bezáródott ösvényét. S miért, T. Törvényszék? mert hidegen néztük a cselszövényt, mit a gonosz oly magában bízva, oly kárt örülő lélekkel szőtt; mert védelem nélkül hagytuk az ártatlant, kinek istenen kivül csak a bíró igazsága marad vala; mert nem akartuk érezni a könnyek égető hevét, miket üldözött ártatlanság, miket özvegy és árvák hullattanak. Azért, T. Törvényszék, hogy e rettenetes számadást magunkról elhárítsuk, gondoljuk meg magunkat; s átlátván, legalább erősen gyanítván a gonoszságot, mely itt fondorkodva lappang; átlátván a hibát, mivel e pörben vád és mentség vitetik: szűnjünk meg minden itélettől. Meg kell vizsgálnunk, szorosan, részrehajlatlan, s fáradást nem kímélve kell megvizsgálnunk minden körülményt, minden nyomot. Be kell fogatnunk a másik tanút is, az éjjeli őrt; s mind a kettőt külön, magános, és szoros őrizet alá tétetnünk; fel kell hozatnunk a leveleket, mik a gyanús kérő kezeitől oly világos ösvényre vezetve irattak; s ennek cselekedetei, a titkos éjen hol tartózkodása, s minden idetartozók felett kemény nyomozódást rendelnünk. S lehetetlen, hogy a mi így megtudatik, mind azzal, a mi eddig világra jött, összevetve, bizonyos útra ne vezessen. Ezt, s egyedűl ezt tegyük, T. Törvényszék; ezt kívánom, ezért kérek, e miatt könyörgök; egyszersmind egyenesen és ünnepélyesen nyilatkoztatván ki, hogy ha a végitélet fel nem függesztetik: én egyfelől a pör hiányos voltát, másfelől saját meggyőződésemet s az előttem tudva levő nyomokat tekintvén, bírói székemről azonnal felkelek; s isten és ember előtt tanúnak kiállván, a vádlott ártatlan volta felől bizonyságot mondok.