Vásár
szerző: Tömörkény István
Az átokházi kapitányság egészen odalent van Szabadka alatt, de azért Vadlövő István mégiscsak bejött a vásárba. Semmi venni valója nem volt éppenséggel, mert Vadlövő, világéletében barkácsoló ember lévén, nem ad pénzt kaszanyélért, hanem maga faragja. Ilyen furfangokkal gyarapszik aztán a vagyon, mert akárki akármit beszél, csak úgy érdemes a pénzt megkeresni, ha nem költi el mindjárt másra az ember. Azonban amit cifra kaszanyélre sajnál, még sem sajnálja sem magától, sem a családjától.
- Most vásár van bent - mondta otthon -, ilyenkor sok mindönféle mutogatások vannak, azokon az embör eleszmélködik. Továbbat az a gyerököknek is gyönyörűség. Hagy tapasztaljanak.
Ebben igazat adnak neki az otthonvalók, mert az átokházi pusztán néhány kútágason kívül alig lehet egyebet látni. Így aztán el is határoztatik a menés. Már szombaton este nem lehet bírni a tanyában a Viktor lánnyal és az Énok gyerekkel. A városba mennek holnap, a városba! Oda még a tanító úr is csak egy hónapban egyszer megy.
- De talán még akkor se mönne - véli Vadlövő -, ha nem kéne szögénynek ojan nagyon a fizetség.
Az asszony is tesz-vesz, vasalja a városba való szoknyát, és sokáig tépelődik azon, hogy az új ruhát adja-e az Énokra. Már a városban igazán az új ruhát kellene ráadni, mert az ilyesmi ünnepélyes alkalom, más oldaláról tekintve azonban a dolgot, kocsin rettentőn kopik a ruha. A gyerek apja dönt a kérdésben. István azon véleményben van, hogy nem lehet most itt Énoknak a kedvét szegni. Ha már kedvtöltésre van a nap szánva, ne essen a gyereknek az zokon, hogy hát ő mostan itten nem új ruhában jár-kel. A ruha ugyan kopik kissé, de hát majd egészen tiszta, száraz szalmát tesznek a kocsiderékba. Azon majd úgy elhevernek a gyerekek a városig, hogy az csupa gyönyörűség.
Vasárnap virradóra ugyan korán kelnek. A Fiastyúk még fönn van az égen, mikor Vadlövő már tökéletesen elkészült, s mert az asszonynak az öltöztetéssel van dolga, ezúttal a reggeli gondját magára veszi. Pár apró szilánk lángjánál szalonnát süt, hogy éppen ha már ilyen korán kelnek útra, egyenek valami meleg ételt az aprók. Gyors falatozás megy most, mert messze a város. Azután befog az apja. A tanyában ott marad a béres, annak kiadják egész napra az élelmét. Vadlövő pedig a kocsiderékba helyezi a gyerekeket, az asszonnyal együtt előre ülnek a subára. Gyű, no, isten nevében - szól a lovakhoz, s vidáman kocognak ki az eperfás udvarból. Szalad, szalad a kocsi, időközben megvirrad, s feljön a nap. Énoknak eszébe jut, hogy ma nem imádkozott, s most a kocsiderékban mondani kezdi a maga pár soros tudományát. István hallgatja, elmosolyodik, s figyelmeztetőleg oldalba üti könyökével az asszonyt. Azután a gyeplőszáron kiveri a pipát, s újra tömi.
- No, még ez a pipa, gyerökök - mondja -, aztán ott löszünk a tötthejön.
Nemsokára kezdődnek a csodák. Nagy gyárak kéményei következnek. Továbbá vasbikák húznak vaskocsikat a töltéseken. Egy háznál meg kell állni, s kardos ember közeleg a kocsihoz.
- No - szólal meg haragosan Vadlövő -, ezt a két gyerököt csak nem akarja mögvámolni? Nem eladók ezök.
- Más nincs a kocsin? - kérdezi a vámos.
- Hát a magunk étele, kulacska, kenyér, szalonna, sült hús füstölt oldalasbúl, mög egy kevés kalács a gyerököknek.
Voltaképpen ezt se kellett volna mondani, de Vadlövő ezzel bosszantani akarja a vámost. Hagy lássa, hogyha szögényök vagyunk is, de jól élünk.
Így aztán mennek befelé. Találnak hamar istállót és korcsmaudvart, ahol megálljanak. (A lóvásár is áll most, s a legtöbb kocsi odakint van, amely bejött.) A lovakat bekötik, a subákat valamely becsületes ember gondjaira bízzák, a tarisznyát és kulacsot ellenben viszik magukkal. Énok buzgón söprögeti magáról a szalmát.
- Édösapám - mondja -, vösz-e kend neköm olyan lapdát, amelyik fölmén a levegőbe?
- Jaj, cselédöm - feleli az anyja -, drága az nagyon.
- Aztán - toldja Vadlövő -, ha egyször elszalajtod, soha többet utol nem éröd.
Ezen Énok egy kissé elszomorkodik.
- Majd vöszünk mást, no - biztatja az apja. - Van itt mindön, még tengöri herkentyű is.
Négyesben lassan járni kezdik az utcákat. Vadlövő néha egy-egy ismerőssel találkozik. Legelsőbb a csősszel a Matók-hegyből, aki ott a szőlőt szokta őrizni. Új csizmában van már a csősz, azt most vette bizonyosan, s föl is húzta azonnal, kevélykedők szokása szerint. A kezében meg hosszú új bot gyertyánfából, nagyon szép gombbal a felső végén.
- No, ez a bot hosszú egy kicsit - szól neki Vadlövő. - Mért nem rövidebbet vöttél?
- Hát hosszúnak hosszú egy kicsit - feleli a csősz -, hanem hiszen le löhet ebbűl vágni.
- Fölülről - veti oda István.
- Fölülről? Mér fölülről?
- Hát hiszen fölülről hosszú - évődik tovább a gazda a csősszel. Azután kezel vele, és megint csak mennek odább. Végignézik a belső vásárt, a tálasokét is. Azután a sajtpiacra mennek. Ott nagy juhsajtok vannak egy rakáson, s István az árak után érdeklődik. Némely túrót meg is kóstol, s a fölvett darab felét az asszonynak nyújtván kérdő tekintetet vet rá.
- Jobb a mienk odaki - szól az asszony.
- Nono - adja rá a helybenhagyó véleményt István.
A maguk dolgát ezzel körülbelül el is végezték. Most már semmi más tenni való nincs, mint haladni a komédiáspiacra, mert az lesz a gyönyörűség. A komédiáspiac nagy téren van, és a sok mindenféle sátor körül tömérdek ember tolong. Ott nóta szól, minden sátornál más, verik a csengettyűt, a nagy dobot, a rézüstöt, kiabálnak a sátorok előtt a komédiások családjai, és instálják befelé az embereket. Van olyan fölös számmal, aki hajt a szóra.
- No, Viktor - mondja Vadlövő a lányának -, ilyen muzsikára tudnál-e táncolni?
Viktor féligmeddig-formán nemsokára az eladók sorába lép, s vannak már sejtései. El is pirul, és zavarodását azzal rejtőzteti, hogy Énokra szól, akit kézenfogva vezet a sokaságban.
- Ugyan ne maradozz el mindig...
De bizony Énok hajlandó az elmaradozásra, mert egészen a különféle mutogatások irányába értek már, és sok a megcsodálni való. Ott van legelsőbb az óriási hölgy a Sziléziábúl. Egy sátorban van az, és kívül ki van festve egészen a maga valóságában. Nagy az nagyon. A derekára kék ruha van festve, a szoknyája vörös, de a lábaszára ebből térden fölülig kimaradt.
- De szömtelen - mondja az asszony, amire Vadlövő fölrántja az egyik vállát:
- Hát ha ez a kenyérkeresete...
A ponyva előtt pedig áll egy ember, és nádpálcával mutogat. Azután egy nagy darab réztányért ütöget a bottal. Mikor a figyelem egészen odafordul, szóba kezd:
- Itt láthatom az óriás hölgy Sziléziábúl. Van fölülről lefelé az a száznedvenhét centiméter, alulról fölfelé az a százhetvenkilenc centiméter. Ed summába a három méter és húsz centiméter megy a magasság, és elsüt ed ádjút a kebelin! Üt krajcárért mindenki megláthatom. El ne mulaszom senkisem asz olkalom. Ha én nem mondok igaszt, üthet engem mindenki pofon...
Vadlövő igen jót mosolyog ezen beszéden, s utolsó szavára ráfeleli:
- Üssön a ménkű.
Azt mondja a kíváncsi Énok:
- Aztán, apám, igazán óriás?
- Ugyan mán, te... - feddi az apja azon célból, nehogy valamiként a bemenésre kösse magát a fiú -, hiszen ha az volna, ebből az alacsony sátorból kilátszana a feje.
Ebbe Énok belenyugszik. Még egy darabig ugyan húzogatja magát vissza-visszatekintve, de csakhamar megbékül, mert egy igen hosszú sátor következik. Ez a történelmi kiállítás, amint a kiírás mutatja. Végig van az oldalán aggatva kívül képekkel. Ott van a Sarajevo ostroma, és ez valósággal éppen ilyen lehetett, mert a cukfűrer Gera Pétert meg is lehet ismerni rajta. Azután ott van a Salamon király ítélete, ahogy vágatná kétfelé a kisdedet. Túl rajta meg van rajzolva a zöldre festett halfarkú kisasszony. Bent elevenen is látható, ahogy a Vörös-tengerből kifogták. A középső följárónál pedig egy nagyhajú asszony ül, és szedi a pénzt. Fölötte kosarak üveggyöngyből. Az ura meg piros mellényben van és árvalányhajas kalapban, sarkantyús csizmában, lobogós inggel. Táncol, és közben fokossal mutatja az üvegkosarakat.
- Mindenki kapsz ed nyereméntárd.
Vadlövőék most ezeket nézik azon nyugalommal, amely mindezen furfangokat figyelemre méltatja ugyan, de megveti.
- Lessük, ki mit nyer - véli István.
Szórványosan jönnek kifelé a cédulákkal, és a nagyhajú asszony osztogatja kifelé a nyereménytárgyakat. Egy legény valami rossz garasos szivarszívó szopókát kap, amit mérgesen visszadob. Ez a nézőkben kacajt támaszt. Azután jön egy úrféle, aki már több szerencsével járt. Gyerekórát kap láncostul, s nem tudja, mit csináljon vele. Énok szemei mondhatatlan vággyal tapadnak az úrfélére, amint lépked a följárón lefelé. Hihetőleg tiszta színaranyból van ez az óra...
- Hogy hívnak, kis öcsém? - kiált rá az úrféle.
Énok megzavarodik, de aztán eszébe jutnak a tanító úr tanításai, és bátran felel:
- Engöm hívnak Vadlövő Énoknak.
- No, hát akkor neked adom ezt az órát.
A kezébe is nyomja azonnal. Ilyen érzésekről, amik most Énokban támadnak, csak az tud számot adni, aki valaha már főnyereményt csinált. Köszönni is elfelejti, csak nézi, s fölkiált:
- Édesanyám, nézze már kend is...
Az úrféle elveszett a tömegben, s mert hogy a szerencsés Énok körül most nagy csoportosulás támad, ismét csak odább haladnak. No, ez nem valami híres. Odabent egy ember birkózik egy medvével. De bemenni és megnézni, bárha csak két krajcár az ára, nem érdemes. Úgyis ki van az oldalára a dolog festve egészen úgy, ahogy történik. Hanem ezentúl aztán következik a hajóhinta. Ezen már sokkal többet lehet szemlélni. Nézik sokáig. Énok bámulatát megosztja a hinta és az óra között. A hintát elnézné reggelig is, egyben azonban már szeretne otthon lenni, hogy a pusztai gyerekeknek megmutassa az órát.
- De hogy van az, édösapám, hogy nem jár ez az óra? - kérdezi megütődve.
- Hát hiszen majd jár, csak várd ki az idejit - vigasztalja az apja. - Te se tudtál járni kicsi korodba.
Most a túlsó oldalon, ahol szintén végig van sátorral a piac, rettenetes lárma támad. Ott van a világ legelső állatsereglete, amely most jött a francia országból, és útban van az angol ország felé. Kezdődik az etetés, s ezen nagy dolgot méltó lármával hirdetik. Bent valami nagy láncokat húzgálnak, és valaki bőg. Ez így együttesen képezi az oroszlánok ordítását a sivatagokon. A sátor ponyvája föllebben, és két kopott tevét kihoznak. Három ember, továbbá a hírneves oroszlánszelídítő hölgy áll az emelvényen, s hogy a tökéletes lármában, ami itt dúl, a szavakból valamit mégis érteni lehessen, hosszú bádogcsöveken keresztül kiabálnak. Kihoznak egy csenevész krokodilust is, amely a tudósok állítása szerint Hamburgban hetven éves. Vadlövőék ezt a sátort nézik egy darabig, különösen a tevét.
- De csúf apád löhetött - mondja neki István.
A család lassan-lassan abbahagyja az érdeklődést. Volna ott még tömérdek nézni való, de a fülük már megunta azt a rettentő zsibongást, a lábuk kiállt a nagy tolongásban, a szemük betelt a látnivalókkal. Jó szerencse, hogy a szomszéd toronyban üti az óra a tizenkettőt, s nyomban utána ünnepi méltósággal szólni kezdenek a népekhez a harangok.
E pillanatban az egész sereg kalap és sapka megmozdul, s a pusztai emberek fejei mind-mind födetlenül maradnak. A harang megmozgatja azon emberek szívét, akik ritkán hallják, s bensőjükbe szállván gondolataikkal, nyilvánvalóan fordulnak el e vásári hiábavalóságoktól. Hasonlóképp Vadlövőék.
- Gyerünk - mondja István, és szavának senki se mond ellent.
- Gyerünk ám - mondja a felesége, Kiskabók Apolló -, mert mán a gyerökök is nagyon éhösök löhetnek.
Viktor azt mondja:
- A szömivel nem lakik jól az embör.
Így aztán most már visszatérnek a kocsira. A korcsma udvarán az a másik kocsiról való derék, becsületes jó ember (neve nem tudatik), csakugyan megőrizte a subákat, sőt vetett a lovak elébe is. Tisztesség okából Vadlövő kitekeri a kulacs nyakát, s kínálja a jó embert borral.
- Köszönöm szíves jóságát, de nem fogadhatom - szabódik amaz kenetes hangon.
- A bort? - kérdi csodálattal Vadlövő.
- Igen, a bort. Hitvallásom tiltja - mondja megint az újhitű.
- Hát akkor isten fizesse mög a szívességit - szól Vadlövő, és kezet szorít az emberrel.
- Ő már mög is fizette azt neköm.
Fölülnek a kocsiba ebéd irányában. Már akármennyire degesz a tarisznya, meglappad, mire a végét érik. Közben a kulaccsal is társalkodik István, s nyújtja a többinek.
- Mán csak csúnya állat az a teve - mondja egyszer.
- Vagyis a sivatag hajója - teszi hozzá a tudós Énok.
Ebéd végével befog Vadlövő, s miután lefizette az egy hatos helypénzt, útra kelnek. A Sárga és a Badár vígan kocognak, mert a lóban megvan az a szokás, amit sok ember nélkülöz, hogy szeret hazajárni nagyon. Énok, aki a kulacs rejtélyeit nem ismeri, többet kortyantott, mint kellett volna, s hamar elalszik a kocsiderék szalmáján. Viktor betakarta a subával, s előkotorászván az alvó zsebéből az órát, nézegeti. Csudálatos az, hogy ha a gombját forgatják, forog a mutatója.
Haladnak. Egyszer azt mondja Kiskabók Apolló:
- Látja kend, most a képünket le löhetött volna vötetni.
- Lenek le - mondja gondolkozás után válaszadásképp István -, de minek? Ugyan hová tötted volna?
- Hova? - kérdezi az asszony. - A tiszta szobába. A Kossuth Lajos mög a Ferenc Jóska közt éppen elfértünk volna a falon.
Vadlövő nevet.
- No, ezt mögént eltaláltad - szól. - Éppen mink vagyunk azok közé valók.
Apollónia kissé ingerülten vág vissza:
- Nem tudom, mért ne? Kata ángyóék is éppen úgy ott vannak. Ha nekik futja, nekünk mért ne futná?
Vadlövő István egy darabig hallgat, mint ahogy ez már hiábavaló asszonybeszédek után meggondolt férfiaknál szokás. Szólítja a Badárt, s azután, hogy válaszadásra mégis méltassa a feleségét, komolyan szól:
- Futja-e, nem futja-e, nem tudom. Hanem példaadásként Kata ángyójékat ne hozd elő, lelköm. Más nép az ám, nem affajta, amilyen mink vagyunk. Nem tudom, tudnának-e Kata ángyójék egész napon át egy hatosbúl elmulatozni a családjaikkal együtt...
Az asszony, belegyőződvén az igazságba, nem szól semmit. A kocsi békén gördül a mezők füvei fölött az átokházi puszta felé.