Városi csodák pusztán

A Wikiforrásból
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
Városi csodák pusztán
szerző: Móra Ferenc

     Dolgom volt a minap az ötömösi pusztán. Mivel sürgős volt az utam, autót fogadtam.

- Nem akadunk el a homokban, vezető úr? - kérdeztem az autókocsist.

- Ne tessék attól félni, jártam én már ott máskor is. Oda se néz az én gépem egy kis homoknak.

- De nem kis homok van ám ott, hanem nagy.

- Nem nagy az, inkább nagyon is apró, hanem sok - tréfálkozott a kocsivezető.

A homokkal nem is volt semmi baj. Csak úgy ette a gép a hosszú utat. Utolértünk, el is hagytunk minden kocsit, amit csak láttunk. Csak akkor lassítottunk egy kicsit, mikor szembejövő kocsival találkoztunk. A tanyai lovaknak szokatlan még egy kicsit a ló nélkül száguldó kocsi, és vigyázni kell, hogy meg ne vadítsa őket a motor berregése.

Nagyobb baj volt ennél az, hogy a puszták közepén meg kellett állnunk, mert nem tudtuk tovább az utat. Ahogy ott álldogáltunk, megszólít bennünket egy harcsabajuszú kis öregember:

- No, tán elfogyott a benzinük?

Meglepett, hogy a puszták közepén is tudják, mi a gépkocsinak az abrakja. Szemügyre vettem a kis öreget, s úgy néztem, valami csőszféle ember. Meg is kérdeztem tőle.

- Az vagyok én, uram, már negyven-egynéhány esztendeje.

- Akkor maga bizonyosan tudja az utat a zöldfás iskolához, s tán meg is mutatná.

- Meg én, nagyon szívesen.

- Üljön fel hát ide mellém, ha nem fél az autótól.

- Hát miért félnék? - sodorta meg a harcsabajuszt az öreg. - Nem olyan rugós az, mint a ló!

- Hátha kifordít bennünket?

- Itt akkor se törik csontunk, mert puhára esünk.

Persze hogy nem fordultunk ki. Szerencsésen megérkeztünk a zöldfás iskolához, ahol ebéddel várt a tanító.

Elmondom neki beszélgetés közben, mennyire meglepett, hogy a pusztai emberek ilyen hamar megbarátkoztak az autóval.

- Ó - mosolygott a tanító -, azért, hogy olyan messze vagyunk a várostól, nem vagyunk ám mi elmaradt emberek!

S azzal odamutatott a falon a telefonra.

- Látod, van ám nekünk ilyen is!

Abban a percben csendül a telefon.

- Halló! - ugrik oda a gazdája, s a füléhez emeli a hallgatót. - Igen, itt a zöldfás iskola beszél. No, mi újság, János? Jól van, fiam, majd átüzenek. Isten megáldjon, János!

Aztán elmagyarázta, hogy a fiam, János nem az ő fia, hanem a szomszédjáé, bizonyos nevezetű Sebők Fügedi Pál gazdáé, aki alig egy kis félórányira lakik az iskolához. János juhászkodik a kancsalszéli pusztán, ide vagy harminc kilométernyire, s most ő telefonált az odavalósi iskola telefonján. Arra kérte a tanító urat, üzentessen át az atyjának, hogy elfogyott a tarhonyája, vasárnap, mikor ráér a kocsi, küldjenek ki neki egy zacskóval.

- Mennyi idő alatt teszi meg a kocsi azt a harminc kilométert?

- Bizony, itt a homokon kell neki vagy negyedfél óra.

- Na - mondom -, kár egy zacskó tarhonyáért annyira törni a lovakat. Jobbat tudnék én annál. Majd arra kerülünk hazafelé az autóval, és elvisszük.

Úgy is lett. Egy óra múlva már ott dudált az autónk a kancsalszéli birkalegelőn. Mégpedig igen nagyon dudált. A Jánost kerestük vele, mert csak a birkákat láttuk a legelőn, de akármerre tekingettünk, a juhász nem volt sehol.

- Ejnye, ejnye - néztem körül bosszúsan -, mit csinálunk most ezzel a tarhonyával?

Egyszerre csak valami gyönyörű érces hang elkezdi énekelni a Himnuszt.

- Gramofon - néz rám csodálkozva a kocsivezető.

Akármi volt, nagyon szép volt. Levettük a kalapunkat mind a ketten, és csak mikor a dal elhallgatott, akkor indultunk el a kis akácos felé, ahonnan a hang jött.

János juhász hevert itt a gyepen, mellette a tátogó tölcsérű gramofon. Éppen új lemezt akart rátenni, mikor meglátott bennünket. Fölugrott, és tisztelettudóan megbillentette a pörge kalapját.

- Engem tetszenek keresni?

- Magát én, János. Úgyis erre volt utunk, elhoztuk a tarhonyát. De hát micsoda juhász maga, János?

- Miért, kérem szépen? - nézett rám megütődve.

- Hát a juhászlegény furulyázni szokott, nem gramofonálni.

- Hja úgy! - szaladt mosolyra János bodros bajuszkája. - Van nekem furulyám is, kérem, tudok is vele bánni, de a danoló gépet jobban szeretem, mert az többet tud, mint én.

- Danoló gép? A gramofon az, ugye?

- Az, kérem, de szebb az úgy magyarul, hogy danoló gép.

- Aztán hogy jutott maga ehhez?

- A béremből vettem már vagy három esztendővel ezelőtt. Van ilyen sok a pusztán, hanem azt hallottam a múltkor a városban, hogy van már olyan danoló gép is, amelyikhez se tű, se lemez nem kell, mégis olyan szépen dalol, mint ez a masina.

- Van, János, azt úgy hívják, hogy rádió, annak még nincs magyar neve.

- No, majd lesz, ha ide a pusztára kikerül, mert addig csak nem lesz nekem nyugtom, míg olyat is nem szerzek.

El is hiszem, hogy mire jövő ilyenkorra megint tarhonyát viszek Jánosnak, akkorra már rádión hallgatja a Himnuszt. Nem úgy van már, mint régen volt, mikor a magyar nép nem akart megbarátkozni semmi új találmánnyal. Azóta több az iskola, és értelmesebbek az emberek, azóta a művelődés eszközei is gyorsabban raknak fészket még a puszták világában is.