Vándorló földek
| Vándorló földek szerző: Tömörkény István |
Senki ebből a napból nem gondolta volna, hogy mit lesz hozandó. Úgy kezdődött, mint a másik, az állatok is azok maradtak, amik tegnap, pedig mondatik, hogy az állat megérzi a veszedelmet. Bizonyos-e, senki megmondani nem tudja, mióta a régi boszorkányok elmúltak, s ma már nincs ember, aki a madarak és denevérek nyelvét értené. Egyedül a kutya az, amely néha világos, napos délelőttön kifut az árnyékból a tanyaudvar közepére, s föltartván a fejét olyformán, mint mikor a ló szokott a felhőkre nevetni, idegen hangon hosszú, szomorú vonyításba kezd. Ez rendszerint nem jót jelent, az bizonyos. De ezúttal a kutya se tett ilyest, és semmi állatok nem nyugtalankodtak. A lovak italt kaptak rendes időben, hajnaltájon, és ugyanakkor a kakas az ő régi módján üdvözölte a hajnali csillagot. Feketésbe volt még a táj, de az akácok fiatal levelei már ébredtek alvásukból, a jegenyék legteteje pedig bólongatni kezdett, mert apránkint föltámadt a szellő...
Így volt ezen a reggelen a tanyán. Hajnalhasadtán fölkelt Fehér Máté, és szétnézett az udvarban az állatok között. A kutyát láncára kapcsolta vissza az éjjeli szabadságából, s mire a felesége is kijött a házból, fogadta az asszony jóreggel-kívánatát. Viktor a tyúkokat nézte körül, s kötőjéből sárga kását szórt az egészen apró fiókoknak. Máté egy ágat vett föl a sövény mellől, s védte a pár napos csibéket a falánk kacsák rohama ellen. A kacsák már meg is fürödtek akkorra a kút mellett a vízben, s most el akarták enni a sárgakását a sárga csirkék elől. A gácsér vezette a támadást, de a Fehér Máté jól a fejére ütött az ággal.
- Te rosszcsont - mondta neki -, eredj kígyót fogni, még majd hogy éppen téged traktálunk kásával.
A gácsér - élemedett, okos kacsa volt ez - el is ment, és hápogva hívta maga után a hadát. Siettek, megkerülve a sövényt, ki az árokszélre, s ott lármázni kezdtek nagyon.
- Tanakodnak most, hogy mittevők lögyenek - szólt Máté Viktornak. - Jót húztam a Makszi fejére.
Ezen nevettek. Viktor most elereszté a kötője sarkát, s mind odaszórta az ételt a csipogóknak. Mivelhogy odabent is csipogni kezdtek. Kihallatszott a házajtón, hogy valaki azt kiáltja:
- Anaaa...
- Mék, mék - felelte rá szinte öntudatlan az asszony - mögyök mán, kis pulyáim.
Máté boldog mosollyal tekintett utána. Messzi, a mezőség túlsó oldalán hirtelen hosszú tűzdárda jelent meg az égen, s utána rögtön a föld peremén vörös világával feltűnt a mindenek élesztője, a nap. Libegett, egyre jobban mutatva magát. Máté eldobta az ágat, s kalapját emelvén, köszönté. Aztán nézte, mert soha ennek a nézésével betelni nem lehet. Az Isten küldötte ő, ki sírjából minden reggel feltámad lassan és méltóságosan. Azonnal üdvözölni kezdik a madarak; a szarka cserreg, és a sas gyorsan emelkedik, mint illik is, hogy alantosai nevében tisztelje. A Búböce megszólal az istállóban, és azonnal ki is lép a kúthoz, s a gazdára tekintvén, a maga nyelvén pár rövid szóval mondja neki: - Vizet, Máté, vizet a Búböcének.
A libák meg egyszerre nekiiramodnak, és keresztül röpülnek a sövényen.
- Gágá - mondják a libák a napnak, s feléje terjesztik szárnyaikat.
A töröttlábú varjú, a tanyaudvarok humoristája, már rég lejött a padlásföljáróról, s ezúttal abban foglalatoskodik, hogy a zabos zsákon a lusta macskát költögeti, a farkát csipdesvén. Az akácok teljesen fölébredtek, leveleiket szétbontják, illatuk azonnal érzik. A jegenyenyár zöld levele a szellőben fehér hamvas alját mutogatja. Mindez egybeolvad, és mindez gyönyörű. Nincsen ennél különb templom a világon.
- Kszű, pszű - kiáltja mérgesen a macska, és jól pofonüti a varjút. - Grá, grá, kurkurkur - felel rá emez ijedten, s rögtön elugrik, és billeg a kutya felé, hogy ezentúl most már majd ezzel társalog.
Máté néz és hallgat és áll elmerülve, így nyújtván imáját mindezekért annak, aki adta. Azután fogja a baltát, s folytatja a dolgot ott, ahol az este elhagyta, és faragja az új kapubálványt a régi helyett, mert idővel még a kapubálványok is elmúlnak. Akkor kijön a pitvarajtóba Viktor, a két karján két apró emberrel.
- Apja - mondja -, apja!
Máté leteszi a baltát, és odamegy. A Pistika ez meg a Miska. Pistika a jobbadik, Miska a balabbik. Tökéletes egyek, mert ikrek, de mégis a Miska a tömzsibb. Lyuk van a képin, ha nevet. Erről lehet megismerni, hogy melyik kicsoda.
- No, mit köll mondani? - kérdezi Viktor.
- Addon Iszten ló löddelt. - Így véli Miska, hogy ezt kell mondani. A példán Pistika észretérvén, szintén szól:
- Addon Iszten ló loddalt.
- Ló löddelt, ló loddalt - köszönti vissza őket boldogan Máté, csók között. - És mindön kutyáim...
István és Mihály lekívánkoznak a földre. Kissé hideg még és harmatos, azonban azért nagyon jó. A kicsi meztelen lábak edződést szívnak föl az áldott homokból.
- Újság van, apja - szól Viktor mosolyogva. - Nagy újság.
- No? - mondja Máté.
- Hát nem találja kend el?
- Újság? - ismétlé Máté. - Nem tudom. Nem vélök rá.
- Hát... - folytatja dévajkodva Viktor.
- Hát? Mondd no, ha tudod.
- Hát épp ma két esztendősek a gyerekök.
- Ó, uramisten - nevet Máté -, hát ijen vén népek mán kentök, iftyurak?
- A! Búböce! - mondja Miska a tehénre.
- A! Búboca! - mondja Pista is.
- Ugyan, hát mit adjak nekik? - szól Máté.
Tanyán nincs játék a gyereknek, de nem is kell. Ott a liba, tyúk, csirke, kutya, macska, sündisznó: mind jóbarát. Egyedüli ellenség a sánta varjú, mert az kiszedi rendesen a Pistika kezéből a tejes kenyeret. Hát a dióval gurigázni kutya? Vagy beleülni a talicskába kettősen, aztán hajtani a lovakat: dű te Tárga, hóha hó! A homokba pedig olyan házakat lehet építeni, hogy az valóságos ritkaság. Máté bemegy a belső házba, és két darab egészen fényes krajcárt hoz elő.
- No, netök. Egyik egyiknek, másik másiknak. De jól vigyázzatok rá. Ezön vösz édösanyátok nektök ruhát. Ez pénz, úgy nézzétök.
- Péz - szól Miska.
- Péd - folytatja Pistika.
Teljes csodálattal tekintik meg, külön-külön, egyik a másikét. A barnapiros apró arcokon a bámulat ül. Lám, ilyen is van a világon, amit ők még eddig soha nem láttak.
- Ni! - mondják egymásnak.
Máté és Viktor nézik, egymás mellett állván, a húsukból való húst, a vérükből való vért.
- Az enyimek - szól Viktor.
- Hát hogyne. Mindön a tied mán éppen - felel évődve Máté.
Evvel aztán megy is vissza az akácfarúdhoz, amit faragni kell. Az asszony a házba tér, hogy rendezkedjen. Így vannak egy darabig. Viktor már mindent rendbe szedett, s a konyhában foglalatoskodik, hogy a tejet melegítse a népeknek. A balta alatt kint kong a rúd, s reccsen róla sorra az a darab, amit Máté lehánt. Egyszer bekiált:
- Viktor te! Vidd be a gyerököket.
Az asszony kilép:
- Miért?
- Úgy nézöm, föltámad a szél.
Valóban, a tanya mellett, a vetéseken, a szélkiáltó madár egyre erősebben hallatja szavát. Fönt a jegenyenyárfák tetejének birodalmában már zúgás van. Hirtelen messze vékony hegy emelkedik a homokból, egyre nagyobb, egyre magasabb. Ott már a forgószél járja a boszorkánytáncot. Viktor épp hogy ölbe kapta a gyerekeit, s bevitte a házba, már ide is érkezett süvöltve. Utána nagy zúgás következik, és végigvágtat a tájon a száraz vihar. A gólyafészek leröpül a kémény tetejéről, és száll messze az apró gólyákkal egyetemben. A jegenyék sírnak, s a nagy elhajlásokban pattog a derekuk. Minden, ami csak állat, sietve menekszik az udvarból födél alá. A Náci varjú nagyon jól megfér most a Jancsi macskával. Minden madár elül, csak a szélkiáltó szava hangosabb egyre, amely bolondul szaladgál a fejét épp most hányó búzavetés között. Máté sietve futkos az udvarban, becsukva minden ajtót, ablakot, ami nyitva volt. Néhány eltévedt apró csibét fölszed, s bedobja a kotlóshoz, az ágasrúl leszedi a köcsögöket, s a földre fekteti. Az idő pedig mindig nagyobb. A szénapadlás elől elfújta a nehéz létrát, és bontogatja már a ház tetejét. Egyre lejjebb száll, a földet keresi, hogy abban kárt tegyen. Mikor aztán leér, hogy egész hatalmával söpri a füvet, a homokot, egyszerre semmit se lehet látni. Ez az az idő, mikor a vasjáromszög megtanul röpülni. Nincs levegő, se ég, se föld, csak homok van, szálló, röpülő homok, mely elfog mindent, és betemet mindent. Rettenetes a zúgás. Kétágú öreg törzsek kettéhasadnak, fiatal fák gyökerestül fordulnak ki, s földre fekszenek, azon henteregvén. A föld fölszállt a levegőbe, a föld utazik, s nő a homok, mindegyre nő. Máté kiáltana bele a zivatarba, de nem bír, a röpülő homok úrrá lett az emberen.
- Isten, hol vagy? - szól elhaló szava.
Még egy ideig dőlnek a fák, és visz mindent a szélzivatar: gerendát, szénaboglyát, azután haragja kezd elülni. Egy nagy utolsó fúvás elviszi még a galambok dúcát, azután óriási hosszú sóhajtásával elvész a zivatar. Vonul odább, három-négy forgószél homokhegye fut végig a tájon távozóban.
A homok lassankint leszáll, a reszkető levegő elcsendesül. Máté rázta magáról a földet, ami ellepte, s mély szomorúsággal néz végig a tájon. Lám, mit hozott a nap. A szálló homokban, ami ellepte az udvart, a sövényajtóig megy, hogy megnézze azt, amit megnézni rettegés és lelki kínszenvedés: mi lett a vetésből Isten ezen csapása után. Ám a sövényajtót kinyitni nem lehet, úgy tele van fújva mindennel, fával, karóval, vödörrel, homokkal. Hát csak a sövény fölött tekintett szét a fekvőségre, és amint a szúrós ágakat széthajlítván, tekintete a vetésekre esik, följajdul. Mintha kétágú szigonnyal szaggatnák szívét, mintha kalapáccsal vernék a fejét, a homokkal lepett haját a vihar boszorkányai. A nyílegyenes táj most dombos, hepe-hupás. Ahol a búzavetés állott, nagy, tágas mélyedés látszik, mint amilyen a kiszáradt tófenék szokott lenni, ahol pedig az árpa virult, ott se síkság, se árpa, hanem magas domboldal: a búzavetés földestül átvándorolt az árpavetésre. Látván ezt, s a maga tiszta eszével azon pillanatban fölfogva e dolgok következményeit, Máté szemeiből kicsurran a könny, és vize elvesz a képét borító homokban. Úgy érzi, az esze pusztul, s minden, ami a világon van, előtte elfeketedik. Lassan megfordul az ember. Visszamegy a házig, s éppen mikor Viktor halaványan nyitja az ajtót, szemközt ér vele.
- Viktor - mondja megtört szomorúsággal -, látod-e? Látod-e? Nézd, nincs sömmink. Amit a jobb kezével adott az Isten, elvötte. A bal kezével járt itt. Nézd; Elpusztultunk. A nincstelenségbe jutottunk. Mivel érdemöltük?
A szeretett ember könnyázott, poros arcára függeszti szemeit az asszony, és az ajtófélfába fogódzik e megrendülések alatt szótalan. Ki tudna erre mit felelni? Ő is csak úgy van, mint amaz, itatni kezdi az egereket a szeméből, s állnak a pusztulás közepett hallgatag.
Ám Miska félretolja az anyja szoknyáját, és előlép. Csillog a kezében az új krajcár, és kínálva nyújtja az apja felé:
- A! Apám! Péz!
Pistika a másik oldalon következik elő, és röviden kínálja vagyonát:
- Péd! Péd!
Fehér Máté letérdelt az istenhozta homokba, átvette két karjával két gyermekét, és Viktorra nézett. Könnyezése már elcsillapodott.