Válpurgisz -éj
| Válpurgisz-éj szerző: Ádám Gábor |
Tizennyolcesztendős katona áll őrszemet a csörömpölő folyam fahídjánál. Nincsen lámpa sehol.
Bakancsát minden léptéhez föl kell szakítania a parti agyagból, amely bénítóan szívja magához vékony lábát.
Nincsen lámpa sehol. Számolnia kell, már 546-ig eljutott. Aztán fülel. Végtelen hosszú ám a kétórai őrállás Füleli a szuronyzörgést, ami messziről jelzi majd ha jön őrparancsnokával az új őrszem s akkor bemehet majd az őrszobára s lefekhetik a deszkára.
Ott csajkáját s pokrócát odatette a gyertya mellé hogy lestoppolja a legvilágosabb helyet. Mert ma éjjel olvasni akar a büdös vastag gyertya fénye mellett.
Ugyanis aludni nem szabad. Parancs. Parancs az is, hogy önkéntesnek csak a «Szolgálati szabályzatot» szabad olvasni az őrszobán.
De hogyan? Éjjel! Mikor paraszt katonák közt tetves priccsen hevervén a magányosság oly kemény, a szabályzatot nem lehet olvasni, mert annak minden szava ólom.
Van neki egy trükkje azonban. Horatiusából kitépi a következendő lapot s beteszi a szabályzat lapjai közé. Azt sem főhadnagy, sem zászlós meg nem szagolja.
Horatiust otthonról hozta még magával. Stréber volt. Nem tudta a nyolcadikos tananyagot befejezni, mert már márciusban be kellett vonulnia, Horatiust tehát elhozta ide is. Nem akart műveletlen maradni, hiszen a háboru csak múló valami. S Horatius, az igen, költő. Annak álombetűi lombszagúvá, borillatúvá, tömjénné válnak az olvasóban.
Köd van. Nem csörög a szuronyos fegyver még? Nem.
Csak a saját szuronyának kis csörgése hallszik föntről a jobb válla felől, ahogy lépked.
Irdatlan a setét. Mintha valami Behemót cuppogna nagy talpával mögötte Mindig mögötte. Akárhogy fordul, mindig mögötte.
Belelő az égbe, hogy repedjen meg ez a sűrű puha feneketlen setétség. És hallja, ahogy elsivít az ólomkúpos golyó s nem tudja, vajjon az ellőtt vagy a feléje érkező golyó zenéje ez.
Fölmegy a hídra. Messzi lövések moraját hallja. De ne adj isten, hogy egy fénypont kifakadna valahol ebből a némaság s mozdulatlanság fergetegéből.
Tán megvakult? S megijed. De hiszen a kezét látja. Puha, rövid kéz, kettő; öt-öt ujj, az iszonyatos kárpiton ötszirmú lilás virág. Igen, lát. S háttal nekidől a vastag hídkorlátnak, lábait akarja egymáshoz verni, hogy leverje ráncos bakancsáról az agyagdaganatokat. De az agyag szívós, alig hull le valami a bőrről.
Aztán úgy érzi, felszáll a folyóból a jégtáblák közül valamely csontos, szakállas rém s torkára teszi hideg folyondár kezét... Puska! Mit puska? Ez csak ember fegyvere ember ellen.
De jöjjön ide dandár millió és mozsár és tarack és lője szét ez éjt, e néma, ködbűzű éjt, ezt mutassa meg az ágyú. Embert lőni. Semmi. Rongyot lőni. Csudálja az őrszem, hogy még nem lőtték őt is ronggyá.
Otthon, anya, testvér édesen alszik-e?... Hány Shakespeare született már eddig a világra, hogy egy közülök ismertté válhatott. Legalább ötszáznak kellett lenni, mert az ember mindent szétlő, szétbunkóz, agyonirígyel; ötszáz közül megmaradt aztán egy.
Most fölvillan a túlsó parton egy láng. Megdermedve nézi, micsoda láng. Ez még nem harcvonal, itt nincs aknavető. Úgy megdermed, hogy nem is gondol arra, hogy lekapja válláról fegyverét. Valami istálló trágyadombja kapott lángra odaát. Im világít a rothadás. S két nagy kutya árnyékát világítja körül a csipke-láng s már-már örül az őrszem, hogy látja.
S amikor már örül neki, kialszik. A kutyák nem ugatnak, hallja ahogy most mellette állnak. Körülszagolják.
«Nem méssz» - rivall rájuk, ahelyett, hogy szuronyt döfne feléjük. S a kutyák cuppogva rohannak tova.
Ó micsoda féregnyi senkinek érzi magát az éjben, amelyből a gomolygó ködön át miriád fekete pont örvénylik elő, szüntelen és hidegen, keményen és hidegen. Ezek az éj bacillusai, amelyek szétszívják a szívet. Ezek az éj férgei, de miriád, de billió.
És ő csak egyedül.
Igen, ha féreg is, mégis katona. Katona, akit egy ország állít ide. Hogy itt álljon. Hogy fél? Azt nem tudja az ország, sem senki. S nem mindegy-e, hogy halunk meg, félve vagy nem félve.
A bacillusokra tanulnánk meg lőni mozsarak.
Oly nagy titkok vannak köröskörül s a tizennyolcéves őrszem oly kábult, térde egy zsibbadtság.
Verset szeretne írni. Legyen bár a világnak legrosszabb verse, de az ő verse, az ő éjének, köddel összefolyó verítékének verse.
Valami fínom szerelmes sorpár, amit egy fínom s tiszta lánynak mond a költő s a végén két sorban benne volna, hogy mindezt itt érzi, «hol a farkas, hol a medve sohasem járt, eltévedne.»
S aztán még egy sor, amelyben a lány nevet s nevetnie kell, mert nem a szomorú fiúkat szereti, hanem a sikkes táncos önkénteseket.
Most mintha távoli-távoli harang szólna. Igen! A hajnalnál hajnalabb! Jön a váltás. Két szurony zötyög az éjtengerben. Nem látni őket. S egyszerre csak itt vannak s nem tud örülni, mert még egy pillanatig szeretett volna a verssel egyedül lenni.
Aztán. Feketét iszik dohos kulacsából az őrszobán. Tompa késsel levakarja bakancsáról s lábtekercséről a sarat. Megoldozza bakancsát, lehever. Kezében a könyv, de máris alszik.
Mit? Nem szabad? Lőjék szét az álmot. - Alszik... Egy szerkesztőféle ember előtt áll, aki elolvassa a versét.
- Nem jó kérem - mondja a cvikkeres élesszemű arc. - Nem mondom, van benne valami, de nincs jól fölépítve.
- Nem jó! - mondja neki az őrszem. - Parancs, parancs, másítani nem lehet. De akkor szerkesztő úr lőjenek szét engem, ide lőjenek, mert én nem akarok féreg lenni. Vagy leszek ember - katona, vagy egy setét pont ott a híd fölött. Egy kacagó, kavargó setét pont, amely után kutyák harapnak. - És kacag.
Nem tudni, hajnal van-e, reggel-e. Topa Dezső, az őrparancsnok rázza a vállát. - Kelj fel pajtás, te lusta disznó, útra kell menned. Csak néz tapadó szemével a Topa arcára. Egyik oldala szappanhabos, a másik oldala már le van borotválva. Bal füle tövén kiserkedt a bőr, ott piros vércsepp ül.
Künn hóvihar. Jégnyilak özönlenek a megkeményedő agyagnak, hogy agyonszurdalják.
Az éjjel az a szerkesztőség csak álom volt? Nem mindegy-e, hogy a megalázás ébren vagy álomban fáj?
Egy őrmester, Grilec a neve, egy rutén parasztot pofoz az őrbódé mellett.
Nehéz itt állni a hótengerben, de itt kell állni. Kell! Ez a kell egy jégoszlop, ami az egész orkános világ tengelye.
...S nekiindul egy paranccsal az őrszem az útnak. Hósapkát vesz. Topa Dezső még egy nadrágot ad néki kölcsön.
- Aztán vigyázz, hogy a kárpáti szél le ne húzza rólad, mert akkor pirosra csípi a bőrödet.
S megy előre az őrszem, vak értelmetlen testével görög a hódombokon föl, hullik árkokba alá.
Immáron megint nincsen lámpás a fehér éjszakában. A jégnyilacskák zengve ütődnek az arcára ülő jégkéregre. A hótenger éjében miriád fekete pont ütődik derékövére, az állát marcangolja a tüzes jég, az ajkát. S görög vastag burkában a meleg fiatal szív, havat porozva csúszik, bukik, telegráf-póznákba kapaszkodik, mintha orkántól megcsavart hajó árbocához ölelkeznék.
Nem verset írni, nem szerkesztőt látni, élni akar. Temetőben akar meghalni, nem varjak erdején.
A varjú legelébb a szemet rágja.
És remegve botorkál tovább, hol meg iran és a szeméből könnyet facsar ki a hóözön.
Megáll egy szurkos póznánál és olyan meleg sírás mossa ki a szívét, hogy nem fáj már a jégnyíl.
Sír! Mért kéne meghalnom? Olyan jó, olyan tiszta, olyan igaz, olyan tanult tudnék én lenni.
Úgy tudnék szeretni. Hova futok hát?
Új erőre kap. Új ötlet menti meg. Háttal megy előre dombnak föl. Megcsúszik, visszahengergőzik, újra föl. Három óra alatt elér a trénekhez? Az orrára fagyott a nedv. Szipákol, letérdel pihenni s megtörli orrát mocskos zsebkendőjével.
Olyan tengernyi a csend. A hókristályok zengenek csak s a szíve egy nagy setét és mély barlang, ahol piros madarak lapulnak a sziklákon s fejüket szárnyuk alá rejtik.
Harangszó? Nem harangszó. Csak a hó gitároz. És alakok járnak a dombtető lila-barna ködében, vén-öreg isten harsog csuklón, kacagón. S fiatal lányok meztelen térddel, rózsapiros az arcuk s kacagnak rajta, mert egy jeges dombról visszacsúszott.
Eszébe jutnak a tegnapi éj kutyái, ma már az agyag is kemény és lányok keringenek itt.
Menni kell. Ottan nem messze, húsz méterre tán egy fekete folt. Hosszú percek után látja, hogy az feszület, talán katonák temetőjéhez rakták. Ott meg fog pihenni, ott megissza a rumos feketéjét is.
De a feszület még mindig messze van. Olyan sivár, néma a föld; fölbukik egy földrehullt telegráfdrótban. De a havat hiába rázza magáról, odatapadt.
S már itt a feszület. Ám a szélben nem kap lélekzetet. Ájultan fut a feszület felé. De mielőtt odaérne, megbotlik egy behavazott sövényben s ájult homloka egy vasfogú drótsövény szögeibe süpped s ott enyhül és bódul és hallgatja a kezére csepegő vért, amely a kesztyű vége s a kötött csuklóvédő között melegen folyik be a lüktető csuklóra.
Azt álmodta, hogy rimaszombati Giza nénje csomagot küldött neki. Nagy mohó ínnyel felnyitja, Topa is széles szájjal nézi. Hát uramisten, a rengeteg mákospogácsa mind porráomlott a fene utazás alatt. Odaállnak a ládikó két végéhez és kanállal felfalják az elporhanyósodott mákospogácsát.
Fölébred. Kirántja homlokát a drótszegekből. Mélyebbre húzza hósapkáját sebeire.
A feszület eltünt szeme elől. Jégfátyol takarja vagy az is csak látomás volt?
És dühös szomorúságában sírva fakad. Meddig még? Szüzanya!!
Az ölébe akartam hajtani fejem s drótsövény szöge vájt homlokomba.
Ó hát isten se szeret? - S felemelte daccal feléledt fejét s nekifutott, amerre nem drótsáncos a világ. Aztán meg lesüllyesztette fejét s mint vad barom lihegett neki a fejebúbján kopogó elemeknek.
Oly könnyedén sikámlott, miután sírt. Most már talán eljut mégis Stryj felé. Talán! Nagy jó. Az imént még talánja se volt.
S íme egy folyó jégtükrére hullnak előre lábai. A jég szilárd, de a közepén végig föl van hasítva. Nézi. Vissza nincs út. A szél is már oldalról üti, nem szembe. Fogja fegyverét, átlendíti a túlsó jégre, hogy az messze elkorcsolyázik. Aztán behúnyt szemmel nekilendül, élet vagy halál és repül-repül, ki tudja mióta, csak azt érzi, hogy odahaza tornavizsga van s az ugrórekordért megveregetik a vállát.
S már át is van. A térdéről leszakadt a gamásni. A homloka véres, a csuklója véres, a térde véres. S a lélekzete, az is... az is nehéz... igen.
De kell! mi és miért, nem fontos. Kell a valami! - Fújtatja a szegény szív.
Kóbor kutyák elől fut, hátha farkasok. S immár pajták, faházikók vannak körülötte. Egy kis tábla a póznán. «Károly király körút.» Mosolyog a szíve, itt már magyar bakák tréfálóznak.
S mintha már alkonyodnék. Igaz is, hiszen tél van. Január. Csak tudná, hányadika lehet.
Senki se él ebben a faluban?
A vihar elült. Messzi ágyuk dörögnek. Csak egy kémény füstöl álmatag, mintha az is már szunnyadni térne a nappali álomból éjjeli álomba.
Nincsen lámpa sehol. Kerítés sincs. Belép arra az udvarra, ahol a kémény füstöl. Égő zöld szemét körülhordja még egyszer a néma utcán.
Milyen rég volt tegnap. A tegnapi éj hídi réme, a tegnapi éj agyagsivatagja, ahol verset ír diványpárnás lányhoz. Ami utána volt, az is mily rég volt. Végiggörgött a hó-szaharán s aztán egy szentképet látott, nem is tudja, hogy a szentszűz volt-e vagy fia. Csak tudja, hogy a kép elsüppedt és homlokába, a lehullóba egy drótsövény harapott.
Most este ismét s morognak az ágyuk köröskörül. A láthatáron már fénycsíkok hasítják szét a jégboltú setétet.
Mosolyog. Miért? Az élet oly mély és gördül. Belép a házba. Gyerekhangot hall ki balról a szobából a pitvarba. Bekopog szelíden, hogy meg ne ijedjenek ottbenn. Nem felel senki, de ő belép és elmondja a rutén köszöntést.
A kemence parázsának fénye körül fekete szakállú ember ül. Fehér, sovány arcú ember ölében mocskos, elnyűtt biblia széttárva; komor, kövér betűfigurák a sárgás lapon s az egyik figurán egy piciny ujj. Maszatos, kerekarcú, félő gyermek ujja; szeme a katonára bámul. Másik kezével kisöccsét védi meg, aki mellette ül az alacsony lócán és fél, mint a kitett kutyakölyök.
Ezek zsidók.
A szakállas azonban nem néz a katonára. Most a kandallóba nézve szól: Katona vagy, ugye, uram? Ott az ágy alatt van egy fazék főtt krumpli, ez minden.
- Köszönöm - mondja a katona - előbb csak megmelegszem. S leteszi fegyverét, köpenyét.
Azok meg duruzsolva imádkoznak a gyűrött könyvből. Varázslatot duruzsol a vak ember az unokáinak; vagy talán nem is unokái, hiszen még nincs ősz hajszála egy sem, tanítójuk vagy rokonuk nékik, tudja isten.
A katona lehever az ágyra, lehámoz egy kékes kihült krumplit és hever és nézi a hármat a kemence szentélye körül s azt mondja, igen, most megpihentem.
S oly mély álomba süpped. A folyó jege alatt van s úszik, ficánkol, de lékre nem lel.
A kisebbik fiú a lábát rángatja, hogy már keljen fel. Késő este van. Az öregebbek nem mertek hozzáérni a katonához.
Három napig szeretett volna pedig itt pihenni.
Az ágyuk közelebbről bömbölnek. A föld meg-megremeg.
A vak ember megszólal: - Mondd, uram, te katona vagy, úgy-e? Még nincs béke?
- Majd lesz nemsokára - feleli a katona a német szót válogatva.
- Ezeknek a gyerekeknek elvitték a szüleit, én maradtam velük, a vak tanító. Uram, mondd, nem hallottál semmit még a békéről?
- A béke, majd lesz nemsokára. - S szeretett volna most nagyon beteg lenni, hogy a betegség és ezek itt, akik ápolnák, megőriznék őt a békéig.
S ki vinné a parancsot Stryj felé? hová is? valahová Rozwadowba.
A szobában egy ágy volt, alatta a krumplisfazék. A sarokban egy halom nyerskrumpli.
- Hát maguk, tanító, mért nem menekültek innen?
- Itt feledtek. Mostan imádkozunk. Majd csak hallunk valamit a békéről.
Ez bolond. De hát én nem vagyok-e még annál is rosszabb?
Fölkapta a pöttömnyi hajtincses fiút, mély barna szemébe nézett. Mosolyogni akart, játszani akart, kedves lenni ehhez a kicsiny furcsa jószághoz. Le akarta törülni a taknyos képét.
Ám nem ment. Nem tudott a katona mosolyogni, ráfagyott a szájára a mosoly.
Sírógörcs fogta el, kifutott a pitvarba, hogy sírjon ott a szennyszagban egymagán. S rádőlt a kilincstelen deszkaajtóra, ám sírni sem tudott.
Csak nézett a deszkaajtó repedésén át, hogy kaszabolják az ágyúk az éjhomályt.
S azok odabenn duruzsolva imádkoztak. - S én nem tudok verset. Én előlem elbútt a Szűzanya... Én nekem most itt ezeket ki kell innen mentenem.
Hangosan mondta ezt, mint a félbolond. Érezte, hogy valami rejtelmes tűzabroncs szorul egyre szűkebbre körüle.
Ezt a három embert megmentem én innen. Akkor tiszt leszek, hazamegyek, megnősülök s olyan jó, olyan tiszta ember leszek, olyan...
Idáig mondta hangosan. Ekkor a levegőn végigsikoltott egy érckúp s aztán földobta a permetező égbe a vacak ki házikót, jól megkavarta a fejek s lábak főzetjét a robbanó gáz forró levesében és a piros szívek édes békében hulltak bele mindnégyen a hófátyolos éjszaka nászába.
Az imakönyv szürke pernyéi lassan hulltak széjjel a környező fehér mezőkön.