Válasz Vojtina Gáspárnak
szerző: Tompa Mihály
Andris öccsétől.
Édes bátyám Gáspár!
Ugy látom, hogy a rúd nagyon is rám jár;
Szegény fejemre ennyi gúny, mocsok...
Jó, - most tehát én is tollat fogok!
Mert azt csakugyan nem szenvedhetem:
Hogy így bántsd írói becsűletem.
Bátya, azt biz Isten!
Hogy ilyen sarlatán légy, azt mégse hittem;
Mit is beszélsz te derűre-borúra?
Ritmus, mérték, numerus, rím, caesura!
Hát a fűrészt s gyalut mért nem tolod ránk?
Úgy aztán szépeket furnánk-faragnánk!
Olló, kapta, szög, fejsze és motóla,
Vers-íráshoz szükséges mért ne vólna?
Ha ha ha ha...! tisztelt bátyám, hisz annyi
Szerszámmal csizmát is lehetne varrni!
S az assonance...! hát ez miféle állat?
Boldog isten! még mit ki nem találnak!
Minden lépten-nyomon szabály, szabály,
Tőlök ha tetszik, akar megzabálj;
Hisz a költő, mint a madár, szabad,
Hogy bejárja az égi tájakat;
S midőn már-már a fellegekbe szárnyal:
Földre rántják a szabály madzagjával, -
S midőn iramni kezd fellelkesűlten:
Lábán béklyó, a nyaka hegedűben.
De engemet, már tisztelet becsűlet,
Nem kormányoz ez a sok hozzád, tűled!
Mert én átugrándozom szilajon,
E lábaim-gátló korlátokon.
Ha meglep a verscsinálás ragálya:
Bérc, tenger, ég, föld útamat nem állja.
Nem kötnek engem mérték, rím, szavak,
Ugrom, szököm, mikép a kecskebak.
Nem nézek akkor hátrább vagy elébb
Hanem rohanok mint a - vak veréb.
S tudd meg: hogy légió a mi nevünk,
Ki ezen tárgyban igy vélekedünk;
S azzal jó bátya ne bíztasd magad:
Hogy tudós leckéd majd reánk ragad.
Azt ugyan rólad fel sem is teszem,
Hogy szándékod a javítás legyen;
Minthogy beszédid mégis azt mutatják:
Csak vedd elő úgy minden tudományod!
Majd meglátd, hogy minő kedves mulatság
Az, mikoron a borsót falra hányod.
Mert bátya, minket nem ösmersz te még,
Másként a papirt nem fecsérelnéd;
Megfojtott kölykeért a nőoroszlán
A megrémült vadászt nem kapja torkán
Oly iszonyú, oly vérontó dühvel,
Mint aminőt a mi szivünk lövel
A szigorú birálat vesszejére,
Máskép fajunk, mint a birkák vezére,
(Hogy már hozzánk illendő légyen a kép)
Igavonó, ütlegbiró, szelíd nép.
Mondd bár gazembernek, - s a vad zseni:
Még ezt nagylelküen elszívleli;
Vagy üsd pofon, azt is eltűri néha,
Csak azt ne mond neki: hogy rosz poéta!
Várj csak bátya! meghallod híremet,
Pestre megyek én lakni, ha lehet;
Oda megyek fel ifjú óriásnak,
Kiből aztán bolondot nem csinálnak.
Segédszerkesztő, ujdondász leszek,
- A correctorok is nagy emberek! -
S bővitgetvén világösméretem
A molnárutcai szeméteken;
A vámszedők gorombaságain,
A bérkocsisok zsarolásain,
A tejkomponáló kofák között:
Ember legyen majd, ki velem kiköt.
Minő szép is lesz, csillagos egek!
Ha nagyembernek Pestre felmegyek.
-------------
Te csak folytasd tudós leckéidet,
De azt ha mondom, bátran elhihedd:
Hogy egy betűt sem tanulok belőlök,
Hanem eztán is csak szabadon költök.
S ingyen adván a szerkesztő uraknak:
Verseimen ezek mind kapva-kapnak;
Igaz, olcsó húsnak híg a leve:
De betőltenek egy lapot vele.
S a jó közönség nem finnyás, sokat
Ez a vers közt épen nem válogat;
Csak szép egyenlő sorokból legyen,
Sok ah-val, oh-val, hah-val vegyesen,
Egyik vers nála olyan, mint a másik;
S ebben, azt tartom, hogy nem is hibázik.
Azért tehát rágjad jó bátya, rágjad
Fülem mellől tovább is a zöld ágat!
Nem félek én, - hisz a divatlapok
Dudvásiban fris bokrétát kapok!