Válasz (Rudnyánszky Gyulának)
Rudnyánszky Gyulának.
Olvasom, olvasom méla soraidat,
S nagyot dobban szivem a jövendő miatt,
Ha ugyan az álmok ködét járó, dőre
Poéta embernek van nálunk jövője?
Azt üzened hozzám, csengő, édes rímen,
Hogy neked is volt mar egy könyved «Nyár» czímen,
Ugyanazon czímen, ugyanazon néven,
Melylyel az enyém most a világba mégyen.
De nem kerűlheté el ám közös sorsát:
Könyves boltok csöndes polczaira hordták,
Hol az évek fakó pókhálója alatt
Nyájas olvasóktól érintetlen maradt.
Minthogy a magyarnak, mióta csak meglett,
Kerek e világon két dolog legszentebb,
Miket egy újjal sem bánt soha egy könnyen:
A király személye s a poéta könyve.
S ím, bátorságom én azért mégse vesztem:
Ez új könyvemet is világnak eresztem;
El nem térít attól, a mit vettem czélba,
Sem a végzetes czím, sem az intő példa.
Hiszen a gazdát, ha a múlt esztendőben
Nem is jutalmazta a nyár illendően:
Hát ez okon már azt kívánjuk az égtől,
Hogy jövőre a nyár kiessék az évből?
Vagy ha egy apának volt egy Pepi lánya,
A ki kérők hiján maradott pártába':
Hát azért más apa többé ne is merjen
Arra gondolni, hogy «Pepi»-t kereszteljen?
Lám, csűröm, csavarom szavad és serényen
Igyekszem dajkálni lankadó reményem;
Egyebe ha úgy sincs verselő embernek:
Minek törné szét, mint játékát a gyermek?
Lehet, hogy csalódom s keserűn megbánom:
Ott avúl el könyvem szépen a vásáron,
S az utókor előtt, elismerés helyett,
Végre még rossz hírbe keveri nevemet.
Szemfüles kutatók, múlt-bolygató elmék
Rám fordítják majd a közönség figyelmét,
Igy szólva, midőn már sírom rég bezárult:
«Bolond volt: nem vették, s mégis egyre — árult.»