Utolsó versek

Utolsó versek szerző: Kosztolányi Dezső

        1

Ki vagy te? Gyakran felsikoltok,
     hogy lángra gyullaszt tűzöled,
s érzem, nem voltam sohse boldog
     s mi hozzád fűz, csak gyűlölet.

Sötét szépségeddel kegyetlen
     szétűzted édes álmomat,
s nem bánod azt, hogy otthon engem
     egy árva, szent asszony sirat.

Ki vagy fiúrabló lidérc te,
     ki mint egy lázas látomány
jelensz meg fényesen, igézve,
     a lámpafényes, bús szobán?

Ki vagy, ki sohse fogysz ki csókból,
     kin nem fog átok, néma vád,
te, akit minden férfi csókol
     s átkoznak a félő anyák?

        2

Halott asszony az én szerelmem,
     aki nem érez és nem él,
s meredt, fehér, szederjes arcán
     lebeg a hosszú szemfedél.

Magas, sötétlő sírban alszik,
     s azt sem tudom, hogy merre, hol,
éjjente, érzem, sírja terhét
     feldobja és hűs könnye foly.

Ekkor kitárja gyenge karját,
     vár, hí, mint a szerelmesek,
de akkor lesz menyasszonyom csak,
     ha majd én is halott leszek.

        3

Nyomomban a fekete asszony,
     a vérivó, halvány, szelíd,
ki szép szavával ront meg itt
     és csókkal öl meg játszi harcon...

Nyomomban a fekete asszony
     s ha szenvedek bús éjjelen
néz, nem könnyez mégsem velem
     s letépi párnám, hogyha alszom...

Nyomomban a fekete asszony
     és vándorútamon követ,
hol elhagy a sivár tömeg
     s véresre marja lázas arcom...

        4

Sirasd meg árva, ifju életem!
     Nézd, elfogyott mind a rakétám,
egykor enyém volt a nagy végtelen
     s most porba roskadok le némán.

Sirasd szegény, ifjú barátodat,
     hogy ráütött a szörnyü démon,
eltört a tollam, lángom is lohad,
     te vagy dicsőségem s a célom.

Dacos fejem lehull, a szív
     örvénye von vadul ragadva.
Megfojtanak parázsló csókjaid
     és eltemetsz sötét hajadba.

        5

A végtelen nagy éjszakába mégysz,
     midőn a lámpák fényük gyéren adják,
te ellesed az alvók gondolatját,
     mitől nehéz lesz a szív és az ész;
bolygasz magadba, társaid az árnyak
     s reggelre arcod krétaszinü, sápadt,
örvénybe ránt le a sok bús titok,
     mi mákonyával már elbóditott;
setét sikátoron befutsz a ködbe,
     hol legnagyobb a fojtó némaság,
s kitárva gyenge karjaid, hörögve
     átöleled a téli éjszakát.

        6

Még mostan is szeretlek,
     de úgy, mint egy halottat.
Kihamvadt gyenge lelked
     álomba néha von csak.

És hidd, te is szeretsz még
     én egykori szerelmem,
s meggyújtod régi emlék
sírmécsit a szivedben.

Nézünk egymásra még mi,
     de ajkaink dadognak...
Mit is lehet beszélni
     két ily hideg halottnak?

        7

A szél a drótot tépte, rázta,
     pelyhek szitáltak a homályban,
halk és fehér volt ama éjfél,
     hogy tőle szívszorongva váltam.

Mozgó, sötét mélységek öble
     nyelt el, amint tovább haladtam
s ő nézte halvány lámpafénynél,
     mint tűntem el a hóviharban.