Utolsó versek
szerző: Kosztolányi Dezső
1
Ki vagy te? Gyakran felsikoltok,
hogy lángra gyullaszt tűzöled,
s érzem, nem voltam sohse boldog
s mi hozzád fűz, csak gyűlölet.
Sötét szépségeddel kegyetlen
szétűzted édes álmomat,
s nem bánod azt, hogy otthon engem
egy árva, szent asszony sirat.
Ki vagy fiúrabló lidérc te,
ki mint egy lázas látomány
jelensz meg fényesen, igézve,
a lámpafényes, bús szobán?
Ki vagy, ki sohse fogysz ki csókból,
kin nem fog átok, néma vád,
te, akit minden férfi csókol
s átkoznak a félő anyák?
2
Halott asszony az én szerelmem,
aki nem érez és nem él,
s meredt, fehér, szederjes arcán
lebeg a hosszú szemfedél.
Magas, sötétlő sírban alszik,
s azt sem tudom, hogy merre, hol,
éjjente, érzem, sírja terhét
feldobja és hűs könnye foly.
Ekkor kitárja gyenge karját,
vár, hí, mint a szerelmesek,
de akkor lesz menyasszonyom csak,
ha majd én is halott leszek.
3
Nyomomban a fekete asszony,
a vérivó, halvány, szelíd,
ki szép szavával ront meg itt
és csókkal öl meg játszi harcon...
Nyomomban a fekete asszony
s ha szenvedek bús éjjelen
néz, nem könnyez mégsem velem
s letépi párnám, hogyha alszom...
Nyomomban a fekete asszony
és vándorútamon követ,
hol elhagy a sivár tömeg
s véresre marja lázas arcom...
4
Sirasd meg árva, ifju életem!
Nézd, elfogyott mind a rakétám,
egykor enyém volt a nagy végtelen
s most porba roskadok le némán.
Sirasd szegény, ifjú barátodat,
hogy ráütött a szörnyü démon,
eltört a tollam, lángom is lohad,
te vagy dicsőségem s a célom.
Dacos fejem lehull, a szív
örvénye von vadul ragadva.
Megfojtanak parázsló csókjaid
és eltemetsz sötét hajadba.
5
A végtelen nagy éjszakába mégysz,
midőn a lámpák fényük gyéren adják,
te ellesed az alvók gondolatját,
mitől nehéz lesz a szív és az ész;
bolygasz magadba, társaid az árnyak
s reggelre arcod krétaszinü, sápadt,
örvénybe ránt le a sok bús titok,
mi mákonyával már elbóditott;
setét sikátoron befutsz a ködbe,
hol legnagyobb a fojtó némaság,
s kitárva gyenge karjaid, hörögve
átöleled a téli éjszakát.
6
Még mostan is szeretlek,
de úgy, mint egy halottat.
Kihamvadt gyenge lelked
álomba néha von csak.
És hidd, te is szeretsz még
én egykori szerelmem,
s meggyújtod régi emlék
sírmécsit a szivedben.
Nézünk egymásra még mi,
de ajkaink dadognak...
Mit is lehet beszélni
két ily hideg halottnak?
7
A szél a drótot tépte, rázta,
pelyhek szitáltak a homályban,
halk és fehér volt ama éjfél,
hogy tőle szívszorongva váltam.
Mozgó, sötét mélységek öble
nyelt el, amint tovább haladtam
s ő nézte halvány lámpafénynél,
mint tűntem el a hóviharban.