Utolsó szonett Eadhoz
(Juhász Gyula, 1913)
Nem bánt, hogy valami másképp esett,
Mint a szerelmi vágy előre szánta,
Kezembe szállott egy kedves madárka,
Elszállt, sugallván ezt az éneket.
Hiszen miatta lett e szűk jelen,
Mely az idő árjába folyna vissza,─
Az eltűnő gyönyörtől szűzi tiszta,
Örök valóra váló győzelem ...
Az úton, amely a sírkertbe lép,
Földem felé tart holmi szőkeség,
Már mosolyogva rám szemet vetett.
Hogy mit művelt velem, sohase tudja,
E nimfa, mely faunnal incseleg,
Nem volt Ead, de én Pán lettem újra.