Utazás egy cukrosbolt körül
szerző: Ambrus Zoltán
A házasságtörési drámák egy idő óta "kimentek a divatból". (Talán még majd visszamennek bele.) A színházi közönség elunta ezeknek a bonyodalmaknak az egyformaságát; elunta, hogy a sötét Királynő mindig ugyanarra ugrál, a világos Futó szintén, és hogy a sötét Bástya mindig azon mód nehézkesen vagy ugyanazzal a komorsággal mozog. "Valami újat, egy kis komolyságot, egy kis problémát! - sóhajtozik a színházi közönség. - És ha már e nélkül a téma nélkül nem tudnak meglenni a színpadi szerzők, kérjük, legalább az új idők szellemének megfelelő megoldást! Amióta a válás olyan könnyű, amióta az embereknek a szexuális életről is tisztultabbak a nézetei, a házasságtörés miatt való gyilkolás elveszítette minden értelmét, azóta az ilyen okból elkövetett emberölés fellázító embertelenség és felháborítóan értelmetlen valami, tehát ostoba, brutális, gonoszul vad önzésre, kegyetlenségre és elvetemedetten féktelen, durva lélekre valló cselekedet, amely a finomabb lelkű színházi közönségben nem kelthet tragikus megdöbbenést és részvétet, csak undort és megbotránkozást." A színházi közönségnek ehhez a hangulat-változásához a francia drámaírók alkalmazkodtak a legfürgébben - azok a színpadi szerzők, akik a drámaiság irányában ma is a legjobb szimatúak - és hamarosan megteremtették a bocsánat drámáit, amelyek éppen olyan egyformák, mint aminők a véres megoldások voltak, mert az egy időben és egyazon gondolkodásvilágban keletkezett drámák mindig meglehetősen egyformák, legalábbis nagyon egyhangúak, és minden korban meglehetősen egyformák voltak, aminek az okairól a drámaírás oknyomozó történelme eléggé kimerítő felvilágosítást nyújthat.
A házasságtörési drámák tehát, véres megoldásaikkal - egyelőre vagy mindörökre, még nem tudni - letűntek a színpadról, minthogy ott nem kellettek többé a közönségnek. Az élet azonban, mely nem törődik a divatokkal, tovább is egyre-másra produkálja a véres megoldású házasságtörési drámákat; a házasságtörés áldozatainak, a házasságtörés miatt szenvedő indulatos embereknek az "ízlése", vagy mondjuk cinizmus nélkül: érzésvilága és életfelfogása nem változott meg olyan alaposan, mint a nyugodtabb lelkületű színházi közönségé. Az élet - mindenki meggyőződhetik róla a törvényszéki hírek figyelmes olvasásából - most is éppen annyi véres házasságtörési drámát produkál, mint amennyit Dumas fils idején, a "Tue-la" elmélet és általában a házasságtörési drámák fénykorában: jeléül, hogy a válás megkönnyítésének főképpen azok veszik hasznát, akiket lelki hajlandóságaik különben is a békés megoldásra predesztináltak, és hogy a szexuális életről való tisztultabb, természettudományos nézetek inkább csak az elmélkedő ember gondolkozásvilágát alakították át és a más katasztrófáján való ítélkezést könnyítették meg, ellenben egyelőre még igen kevéssé változtatták meg az indulat emberének, az önzésben szenvedő és érzéseiben megkorbácsolt, nyugalmából kivert, szenvedélyes embernek az érzésvilágát és életfelfogását.
Azok, akik minden reform közül a házasság reformját vagy éppen megszüntetését tartják az emberiség legsürgősebb feladatának, ezt a jelenséget is a házasság intézményének a rovására írják, azon címen, hogy a házasság intézménye hosszú időre megtévesztette az embert jogai és kötelességei tekintetében. Ennek a pártos ítéletnek a tévessége szemmel látható. Mert a szóban forgó véres megoldású szerelmi drámákat csak kisebbik felerészben játsszák el olyanok, akiknek valaminő közük van a sokat ócsárolt házassághoz; nagyobb részben olyanok játsszák el, akik frigyüket nem a pap vagy az anyakönyvvezető előtt kötötték. Az, aki szívének vagy testének - bizonyára csak vélt, képzelt - jogaiban megrövidítettnek érzi magát, éppen olyan gyakran, sőt gyakrabban öl, noha csakis "szerelmi" viszony köti a dráma egyik szereplőjéhez, mint az olyan, aki ünnepiesen, nyilvánosan fogadott s később megszegett hűségi esküt torol meg; a pusztán szerelmi drámák, amelyek alapjukban véve tökéletesen ugyanazok, mint a házasságtörési drámák, számosabbak, mint emezek; és a véres házasságtörési dráma főbűnösének a mai világban mindig ugyanaz a képzelt jogosultság adja kezébe a gyilkos fegyvert, amely az elhagyott szeretőnek, az a képzelt jogosultság tudniillik, amelyet az indulat embere a szenvedélyéből merít, s nem az a másik képzelt jogosultság, amely az ünnepies fogadalomra támaszkodnék. A mai világban a házasságtörési dráma vérontója is elhagyatásának, szerelmi károsodásának a megtorlója; tökéletesen ugyanazok a lelki motívumok bírják rá az emberölésre, mint a kijátszott szeretőt; de nem az a cél, hogy házaséletének a beszennyezését mossa le a kiontott vérrel. Akit becsülete orvosának neveztek, ez a típus a múlté; egy bizonyos időé és országé volt, s talán ezt a maga ügyében bíráskodót is jobban foglalkoztatta szerelmi sértődése, a benne lappangó megbántott férfi vagy nő, mint képzeljük, vagy mint a spanyol drámaírók mutatták. A mai házasságtörési drámákban a spanyolosan értelmezett férji becsületnek egyre kisebb a szerepe; a megcsalt férjek, ha már nem szeretnek, nem is ölnek többé; az az alak, aki szenvedély nélkül, csak azért ölt, hogy bosszút álljon, amért házaséletét beszennyezték és őt nevetségessé tették, a történelemé, főképpen a színpadi történelméé. Kivételképpen talán ilyen esetek is akadhatnak; de ez ma már a legnagyobb ritkaság. A mai házasságtörési drámák egészen egyszerűen szerelmi drámák, s ami ezekben a férjet emberölésre ragadja, alapjában véve ugyanaz az indulat, amely a dohánygyári munkásnőt arra bírja, hogy levitriolozza a másikat, akihez a szeretője átpártolt.
Ezek a szerelmi drámák pedig öröktől fogva valók és örökkön ismétlődni fognak, mégpedig elég gyakran, mindaddig, amíg egy nekünk még elképzelhetetlen civilizáció, az emberiségnek valami csodálatosan magas szellemi fokra fejlődése az állati önzés minden maradványát ki nem irtja az emberből, s ebből olyan rendkívül értelmes, erkölcsös, minden önuralomra képes lényt nem formál, aminőről ma még csak álmodozni lehet. Amióta emberek vannak, s ugyanaz a nő megtetszik két férfinek vagy két nőnek ugyanaz a férfi, azóta ezek a véres szerelmi drámák mindig megvoltak; megvoltak már akkor, mikor az emberek még nem is voltak emberek, csak a majomhoz hasonlatos állatok; mert ezek a szerelmi drámák megvannak az állatvilágban is.
És meglesznek még sokáig, a különben sokban kiművelt emberek között is, akármilyen szörnyűségnek tartsuk is az emberölést, mindenki, az is, aki nyugodtságában éppen úgy gondolkozott, mint mi, s aki talán sohase sejtette volna, hogy egy rossz órában, amikor minden vére az agyába tolul, maga se tudja, hogyan, gyilkolni fog.
Egy vidéki városka cukrosboltjában - mennyivel jobb szó a rossz "cukrászda", az ő sokat kifejező, botrányos "da-de"-jével! - szerelmi regény szövődött; olyan, aminő sok szövődik az efféle cukrosboltokban, amelyeknek a társalgója, egész berendezkedése, egész egzisztenciája, ha nem is ezt a célt szolgálja, akaratlanul is, vagy szándékosan, nagy segítségére van azoknak, akik tudatosan vagy öntudatlanul csak a másik nemet keresik, s akiknél a cukrosboltban kapható édesség csak ürügy, takarója a "társaság" keresésének. (S amikor sokat szidjuk Budapestet a kávéházai és ezek női szalonjai miatt, ne felejtsük el, hogy azokban a városokban, ahol kevés a kávéház, annyival több a cukrászda.)
Kisvárosokban, ahol mindenkit jobban ellenőriz a nyilvánosság s ahol az emberek jobban ráérnek a tereferére, mint a nagyvárosokban, az efféle szerelmi regények úgyszólván az egész világ asszisztenciája mellett szövődnek tovább. A férjnek a hirtelen elhallgatásokból, a háta mögött lopva váltott s néha elfogott pillantásokból, az embereknek a puszta tekintetéből is meg kellett tudnia, hogy kutya van a kertben. Gyanakodni, majd kutatni kezdett; talált valakit, aki nem átallotta megmondani neki, hogy ő tudja azt, amit a férj csak gyanít. Ez még az áruló beszédnek sem hitt, hanem egy kínos, szemrehányással, váddal és faggatással teli éjszakának a reggelén végre is kicsikarta a vallomást a megvádolt asszonyból. Mind a kettőt kifáraszthatta az éjszaka; az asszony felhagyott minden védekezéssel, a férj az átvirrasztott éjszaka után, miután feleségével csak azt az elhatározását közölte, hogy válni fognak, kiment az utcára. El lehet hinni neki, hogy ekkor még maga se tudta, mit fog csinálni. Erre mutat az is, hogy amikor találkozott azzal, akit közönségesen a csábítónak szoktak nevezni, azzal a megbotránkoztatónak talált kívánsággal lépett eléje, hogy a szerencsésebb szerelmes vegye feleségül a már eltaszított asszonyt. A famózus cukrosbolt előtt találkoztak; amaz nem is sejtette, hogy az asszony már vallott. (Erre mutat az is, hogy még haldoklásában is mindent letagadott.) Ha a megtámadott fiatalember, akár azért, mert mindenkorra csakis a magáénak akarta volna az asszonyt, akár csak azért, hogy időt nyerjen és kijátssza az őrjöngőt, véletlenül találja mondani, hogy: igenis, kész feleségül venni azt a nőt, aki emennek a másiknak csakis ezen az áron adta oda magát: meglehet - sőt nagyon valószínű -, hogy semmi se történt volna. Csakhogy annak a fiatalembernek esze ágában sem volt a maga huszonegynehány esztendejét mindenkorra leláncolni ahhoz a nőhöz, akihez - úgy találhatta - meglehetősen olcsón jutott hozzá, és mert azt képzelte, hogy elámíthatja a férjet, a legokosabbnak vélte, ha egyszerűen mindent letagad. Tagadott és mosolygott... egy kis szóváltás... az őrjöngő férj elővette a revolverét, többször egymásután lőtt, s a fiatalember halálos sebekkel esett össze.
A véres esemény áldozatának a haldoklása vagy huszonnégy óráig tartott. Ez idő alatt természetesen minden részvét feléje fordult, és még inkább nagyon tiszteletreméltó családja felé, amely csakugyan a legkevésbé se érdemelte meg ezt a megpróbáltatást. Az általános részvét hatása alatt, de talán még inkább azért, mert az eset részletei s kivált a gyilkoson úrrá lett lelki motorok még meglehetősen homályban maradtak, a közvélemény s ennek hangoztatója, a sajtó, felháborodva kelt ki a bűntettes ellen. Számtalan cikk magyarázgatta haragosan, amit úgyis mindenki tud, hogy soha, senkinek nincs joga embert ölni, az önvédelem esetét kivéve, hogy a megcsúfolt férj egyetlen megengedett flastroma a válóper, és hogy a szerelmében csalódott embernek be kell érnie azzal a vigasztalódással, amelyet a polgári törvénykönyv biztosít számára. Ezt, kétségtelenül, a bűntettes se tagadja, s az előlegezett verdiktre legfeljebb annyit jegyezne meg, hogy még a közvéleménynek sincs joga rögtönítélő bírósággá átalakulnia olyan esetben, amikor az ügyet bátran rábízhatja az igazságszolgáltatásra.
Több megjegyzése lehetne azokra a pszichológiai fejtegetésekre, amelyek a véres esetet azon melegében kommentálták. Ezek jelentékeny része - néhol rohanvást haladó szellemben, de azért nyárspolgárias rövidlátással - statarialiter konstatálta, hogy ilyen cselekedetre csakis elvetemedett ember ragadtatja magát, olyan, akiben nincs egyéb, csak vadállati önzés és a legostobább hiúság. Ezeket az elsietett fejtegetéseket sokban megmagyarázza az, hogy az azóta nyilvánosságra jutott részletek ismerete nélkül íródtak; azok például, akik szerint a bűntettes puszta gyanúból gyilkolt, ma már aligha tartanák fenn minden állításukat.
Sajnos, az elsietett vádiratok kapcsán kell megemlékezni arról a különben mélyen megindító iratról is, amelyet a gyászoló apa tett közzé, nagy veszteségén érzett fájdalmának legelső izgalmában. Amilyen szent az egész köztiszteletben álló család gyásza, s amilyen érthető a megtört apa bánata, elkeseredése és gyűlölete a gyilkossal szemben, épp olyan nyilvánvaló, hogy a nyilvánosság elé vitt vádoló levelében tévedések vannak. Elmondja, hogy fia a legkomolyabb s a legnemesebb gondolkozású fiatalemberek egyike volt, milyen gyöngéden szerette a családját, mennyire szívén viselte az egész ország sorsát s mennyire tele volt minden finom érzéssel, ami az utolsó szóig kétségtelen, mihelyt ez a nagy tiszteletnek örvendő és nyilván szent gondolkozású úriember így írja - de ebből azt a téves következtetést vonja le, hogy fiának nem lehetett viszonya a bűntettes feleségével. Ilyen nemes érzésű fiatalember nem vetemedhetik arra, hogy bemocskolja barátjának a házaséletét... s hivatkozik a haldokló szavaira, amelyek csodálkozva kérdezték, hogy: miért támadt rá fegyverrel ez az ember? Ez a következtetés s a hozzáfűzött erősítő bizonyíték kétségtelen tévedésen alapszik. Olykor bizony a legkomolyabb gondolkozású fiatalemberekkel is megtörténik, hogy viszonyt szőnek a barátjuk vagy a jó ismerősük feleségével, néha talán nem annyira a maguk, mint inkább az asszony hibájából. A haldokló sokat idézett szavainak pedig kétféle magyarázata is lehet. Könnyen meglehet, sőt valószínű - mert hiszen aligha mondták meg neki -, hogy a haldokló nem ismerte állapotának a súlyosságát: remélte, hogy fel fog épülni, s már csak lelki nemességből is, menteni akarta az asszonyt, meg akarta óvni társát bárminő bűnhődéstől. És az se lehetetlen, hogy az idézett szavakkal csak annyit akart mondani: mért éppen őt vonta felelősségre, számadásra ez az ember, amikor az asszonyt a kósza hír már együtt emlegette más férfival is?! (Hiszen ha tudta volna, hogy őrá már rávallott az asszony!...) A haldokló szava mindig nyomatékos bizonyíték, de a haldokló nem mindig tudja, hogy ő már haldoklik... és aztán: a haldokló szavait könnyen félre lehet érteni. Annyi bizonyos, hogy a megölt fiatalembernek viszonya volt gyilkosának feleségével: az asszony nem mondaná az egész nyilvánosság előtt, ha nem így lett volna... ez az asszony nem vállalná magára a házasságtörés bűnét, csak azért, hogy a férjét mentse... és különösen: ez az asszony nem vallotta volna meg a férje előtt, hogy kedvese annak a fiatalembernek, ha a házasságtörést nem követte volna el, pedig ma már kétségtelen, hogy ezt megvallotta neki, néhány órával a katasztrófa előtt, tehát még akkor, amikor nyilván nem is sejtette, micsoda véres esemény lesz vallomásának a következése, tehát nem sejthette azt sem, hogy ha ő elismeri a házasságtörést, ez később valamelyes mentsége lehet a férjének... De szemmel látható tévedés a minden részvétre méltó, kegyetlenül meggyötört apának az a vádja is, hogy a bűntettes lelketlen embertelenséggel ölte meg az ő ártatlan fiát, holott régebben házaséletének dolgaiban nem tanúsított valami nagy érzékenységet, mert amikor az egész világ ujjal mutatott rá, férfiatlanul zsebre dugta a gyalázatát. Azt lehetne mondani, hogy: ez a vád önmagában rejti a cáfolatát. Hogy a vádlott, házaséletének dolgaiban, igenis, eléggé érzékeny, ezt sajnos, véresen bizonyította be a saját vesztére, mert neki, a jogtudónak, egy pillanatig se lehetett kétsége afelől, hogy véres cselekedetéért keservesen kell lakolnia; és ha akkoriban, amikor ujjal mutogattak rá, nem csinált semmiféle véres botrányt, ez csak annyit bizonyít, hogy vagy nem is tudott róla, mit suttognak a háta megett, vagy ha észrevette, hogy ujjal mutogatnak rá, a felesége mindig el tudta hitetni vele, hogy a kósza hír hazudik. Nem dugta tehát zsebre a gyalázatát, mert akkor még nem volt mit zsebre dugnia, s ha akkor se tudta megszólhatatlan viselkedésre szorítani a feleségét, meglehet, nem rajta múlt s négyszemközt eleget csatázhatott ezért... mert el lehet hinni az asszonynak - elég őszinte és elég beszédes -, hogy akkor, amikor először beszéltetett magáról, csak éppen "udvaroltatott magának" az akkor emlegetett úrral, de ezzel nem követett el házasságtörést.
Az asszony ennek az ügynek a fő tanúja. Eléggé megbízható tanú, mert hiszen a vallomása őt magát is vádlottá teszi. Előadásából ugyanis nyilvánvaló, hogy az ő bűne a dráma okozója, és az ő vallomása volt a katasztrófa közvetlen előidézője. Megbízható tanú, annyival inkább, mert látnivaló, hogy nem igyekszik a bajbajutott embert mentegetni; ellenkezőleg, azzal védekezik, hogy férjének féltékenykedése ragadta a ballépésre; az őt illető dolog egy részét áthárítja az amúgy is terhelt férjre. A katasztrófa után sok nap múlt el, amíg egy újságíró ügyességéből végre ez a tanúskodás is nyilvánosságra jutott. Ha korábban hangzik el, sok, hamis nyomon járó bölcselkedés - amely mind a vidéki városka cukrosboltja körül utazgatott - veszítette volna el vezető ideáját és egész eszmeláncolatát. Az asszonynak mindenesetre kár volt olyan sokáig hallgatnia; ha hamarabb megszólal, nem sorozták volna a Tarnovszkák, a Steinheilnék, a Borovszkák, a Schönebecknék és a Haverdák közé - noha csak olyan asszony, amilyen nagyon sok van.
Az asszony így vall: a férje nagyon szerette őt, de folytonosan gyötörte a féltékenységével, s talán valamelyest ez a féltékenység hajszolta őt bele a végzetes ballépésbe (A házasságtörés egyik ősrégi, szinte klasszikus mentsége, amely azonban csak a morális nyugtalanság önáltató képzelődése. Mindig ki szokott derülni, amint is kiderült, hogy az érthetetlennek talált féltékenykedés nem volt alaptalan.) Ő maga szerelemből ment férjhez, mindig szerette az urát, most is szereti. Nem igaz, hogy két esztendővel ezelőtt viszonya lett volna férjének egyik - most sokat emlegetett - barátjával; csak annyi igaz, hogy ez az ember szerelmi vallomásokkal ostromolta. Ő nem ingott meg a hűségében, de férje gyanúsítgatta és sértő módon fejezte ki a gyanakvását; egyszer rászólt, hogy menjen férjhez ahhoz az emberhez. Sértődöttségében, felindulásában igennel felelt, de később kibékültek és boldogan éltek mindaddig, amíg második udvarlójával, a most megölt fiatalemberrel meg nem ismerkedett. Elismeri, hogy ezzel már - megcsalta az urát; nem mintha szerelmes lett volna ebbe a fiatalemberbe, hanem "szinte önkívületi állapotban". (A házasságtörés egy másik klasszikus mentsége, amelynek azonban már megvan a maga fiziológiai jogosultsága.) Nem tudta akkor, hogy mit cselekszik és mélyen megbánta bűnét. A katasztrófa előtt való éjszakán férje addig zaklatta, míg végre, a hosszú gyötörtetéstől megtörten, töredelmesen megvallotta férjének, hogy vétkezett azzal a fiatalemberrel. A férje ekkor arra az elhatározásra bírta, hogy öngyilkosok lesznek. De ekkor már reggel volt, s amikor végre akarták hajtani elhatározásukat - töltött revolver mindig volt az uránál - beszaladtak hozzájok semmit sem sejtő kis gyermekeik, jó reggelt kívánni, szokás szerint, és megakadályozták őket az öngyilkosságban. Ekkor a férje elrohant, s amikor hazaérkezett, fölindultan hebegte el, mi történt, aztán elővette a revolverét és maga ellen irányozta a fegyvert, de az öngyilkosságban ismét megakadályozták. Az asszony újra meg újra erősítgeti, hogy senkivel azelőtt viszonya nem volt, de azt határozottan elismeri, hogy a megölt fiatalemberrel megcsalta az urát.
Ez a vallomás, amelynek minden részlete plauzibilis s kivált a katasztrófát megelőző órák története kétségtelenné teszi, hogy az igazságszolgáltatásnak ebben az ügyben nem egy elvetemedett emberről kell ítélkezni - amint a rögtönösen bíráskodók állították -, hanem egy szerencsétlen bűnösről, ha úgy tetszik: egy őrjöngőről, aki azonban - mert mások hibájából került a szerencsétlenségébe és mert a szenvedésből neki jutott ki a legnagyobb rész - még inkább rászolgált a részvétre, mint maga az áldozat. Amíg a büntetőtörvénykönyv nem eliminálja a beszámíthatóság egész kérdését, nem lehet ignorálni vagy csekélységnek tekinteni azt a lázt, paroxizmust vagy őrületet, mely ezt a szerencsétlent a nappali áruló vallomástól kezdve másnap kora reggelig fogva tarthatta, se azt a tomboló őrjöngést, amely az órák hosszú sora óta megviselt idegzetű embert feleségének bűnvallomása és ártatlan gyermekeinek a megjelenése után elfoghatta. Aztán nem mindenkinek ugyanaz az életfelfogása, a temperamentumok is különbözők, és önfegyelmezettség dolgában sincs mindenki egyformán megáldva. Bizonyára a bölcsnek van igaza, aki mindig, minden körülmény közepette ura tud lenni magának: de ez a bölcsnek szerencséje is, nem csupán érdeme és azok a szerencsétlenek, akik saját veszedelmökre és saját kárukra vagy vesztökre nem mindig tudnak urai maradni az értelmüknek meg az akaratuknak, még nem okvetlenül a legsilányabb emberek. A holtat már fel nem támaszthatja semmiféle megtorlás, de bármilyen mélységes részvétre méltók az őt gyászolók, ez nem ok rá, hogy minden mentséget meg kellessen tagadni attól a bűntettestől, aki a bűnét csak átkozhatja és mindenkinél tovább sínyli. És különös, amíg mindennapos, hogy az egész világ a lehető legenyhébben bírálja el azokat, akik gondatlanságból, könnyelműségből ölnek meg nekik semmit sem vétő embereket, akik játékból, úgyszólván mulatságból gázolnak át emberéleteken - és amíg mindennapos, hogy azok, akik a legalávalóbb haszonlesésből (például a víz, a tej, az élelmiszerek megmérgezésével) embertársaik százait küldik a halálba, minden bűnhődés nélkül vagy csekély pénzbüntetéssel szabadulnak a sokszor sántikáló igazságszolgáltatás elől, csak azért, mert a kezöket nem lehet rajta érni a halálon: attól a bűntettestől, aki idegeinek órák hosszú során át való elgyötretése után, az őrjöngés egy rohamában és talán igen közel az őrültség kitöréséhez, megöli azt az embert, aki egész érzelmi életének megrontója volt, ettől a bűntettestől megtagadjuk még a mentséget is, minden mentséget, csak azért, mert újabban ki nem állhatjuk a régi francia drámákat és azóta csak a német könyveket olvassuk.
Különös - szoktuk mondogatni - ez a mi társadalmi morálunk. A világ elítéli a házasságtörést, de érdekes, szimpatikus, kiváltságos embernek tekinti azt, aki feldúlja más ember házasságát. És mindenki szörnyűségnek, becstelenségnek tudja az emberölést, de azért sokan valóságos hőst látnak abban a férjben, aki kioltja az úgynevezett csábító életét.
Az utóbbi mondással egy kicsit elhajítjuk a sulykot. A hősiességről ugyan nagyon különbözők a fogalmak, és vannak olyan gyermeteg lelkek is, akik minden passzionátus kötekedőben egy-egy hőst tisztelnek, de a bosszúálló férjet senki se látja hősnek, a legrémesebb vérengzés után se. A megcsalt férj a rászedetésével a világ szemében olyan megrövidülést szenvedett, amelytől az önáltatás; az alaptalan elbizakodás és a rövidlátás valamelyes komikuma örökre elválaszthatatlan; mindjárt egy bukással, egy csatavesztéssel lép a világ elé, s annak az emlékét, hogy éppen a gyöngeségeivel vagy legalább is szánalmas helyzetben kezdett szerepelni, semmiféle tragikus föllépés se választhatja el az alakjától. Ez mindenkorra megfosztja attól, hogy a hős szerepére aspirálhasson; a hős nem kezdheti megaláztatással. A hősnek mindvégig felül kell maradnia; az első megaláztatás csak akkor érheti, amikor már holtan terül el a földön; hogy emléke nyomban fölemelkedjék a dicsőségbe.
Ellenben tagadhatatlan, hogy a világ elítéli a házasságtörést, de érdekes, szimpatikus, kiváltságos embernek tekinti azt, aki feldúlja más ember házasságát. Ez: az első pillanatban nagy következetlenségnek s a társadalom egy nagy hazugságának, képmutatásának tűnik fel.
Pedig itt se a következetlenség, se a képmutatás nem olyan nagy, mint amilyennek látszik. És ez az ismeretes társadalmi jelenség nem jelent többet, csak azt, hogy az ember gondolkozása nem olyan egy darabból való, mint a márvány; csak annyit jelent, hogy az emberi gondolkozás, ítélet, képzelet és érzés meglehetősen szövevényes, bonyodalmas, kompozit, összetett valami.
Kapcsoljuk ki azoknak az esetét, akik valójában, titokban, magukban, nem ítélik el, hanem a legtermészetesebb dolognak tartják a házasságtörést - vannak ilyenek is sokan, nők még többen, mint férfiak - s akik csak valamilyen érdekből hirdetik ennek a nézetüknek az ellenkezőjét. Ezeknél nem lehet szó következetlenségről, csakis képmutatásról, de ez a képmutatás már más fejezet alá tartozik. Maradjunk azoknál, akik őszinték akkor, amikor elítélik a házasságtörést s akik mégis érdekes, vonzó, felsőbb lénynek nézik a "csábító"-t. Ilyenek vannak a legtöbben; és mi e helyütt "világ" alatt az uralkodó felfogást értjük.
Tehát: igenis, főképpen olyanokból áll a világ, akik meg tudják érteni a házasélet tisztaságának társadalmi, családi, szerelmi és egész etikai jelentőségét, következésképpen elítélni való dolognak tartják a házasságtörést, és azért mégis majdnem mindannyian egyek a "csábító", az asszonyoknál szerencsés ember tiszteletében. Honnan ez az ellentmondásnak látszó valami ugyanazon lélekben?
Onnan, hogy mind a két nézet őszinte lehet és jól megfér ugyanabban az emberben. Onnan, hogy az első vélemény: etikai ítélet, a második ítélet pedig pusztán: materiális becslés.
Az etika - merész rövidítéssel szólva: - összeköttetésünk mindazzal, ami transzcendentális, vagy ha úgy tetszik: összeköttetésünk a világrenddel. Tudata, megérzése, vagy legalább sejtelme annak, hogy az erkölcs nem intézmény, nem épület, nem emberi alkotás, hanem a világrenddel való egybeköttetésünk, egységünk egy természetes következése, a dolgok egyazonságából, a természet egységes törvényhozásából sarjadzott valami, olyan erő, mint bármely más nagy természeti erő, hogy tehát az ember erkölcsi élete: szükséglet, mert. az erkölcs éppen olyan magasabb rendű természeti produktum, mint például az emberi értelem. Bármily különböző az emberek világnézete, az erkölcs szükségének megérzése a kultúra egyik legáltalánosabb jelensége; az ember, mikor a maga kis gödréből magasabb régiókba emelkedik, etikus lénnyé válik; az ember etikus lény az ünnepnapokon, mondjuk: minden vasárnap.
Hétköznap azonban: földhözragadt, csak a matériának élő.
És materiális szemlélődése, hasonlítgatása, becslése azt mondja neki:
Az asszonyoknál szerencsés férfi - más egyéb, de már jelentéktelenebb kiválóságain kívül, amilyenek: a gondosan ápolt külső, a jó modor, a nőismeret és az asszonyokkal való bánásmód ügyessége, az értelmi szuperioritás stb. továbbá azon kívül, hogy az asszonyok lévén a passziója, java idejét, "munkájá"-nak legnagyobb részét szenteli ennek a hódításnak - főképpen, legátalánosabban annak köszönheti ezt a szerencséjét, hogy: erősebb férfi az átlagosnál, vagy legalább erősebb férfi azoknál, akiktől "hódít". A normális nő - aki nem perverz, akiben nincs meg a szerelmi "farkas-étvágy", akiben a szerelem vágya nem fajult szerelmi dühöngéssé - többnyire (mert itt ezerféle más körülményről, ezer kivételről is lehat beszélni, de ez az ezer kivétel mind csak megerősíti a millió esetben beváló szabályt) ...tehát a normális nő legtöbbnyire csak akkor választ új férfit, ha erősebb férfire van szüksége, mint az, akinek az oldalán van. És a nő szervezete már olyan alkotású, hogy ösztönszerűen megérzi az erősebb férfit... vagy menjünk mindjárt egy lépéssel tovább: a szerelmi vágyában ki nem elégített asszonyra a Don Juan már csak azért is érdekes és vonzó, mert ha ennek csupán a puszta hírét ismeri is, e hír mögött az erősebb férfit sejti.
Szóval: az asszonyoknál szerencsés férfit azért találja érdekesnek, szimpatikusnak, kiváltságosnak nem csak a szerelmi vágyakozásában kielégítetlen asszony, hanem más is, az úgynevezett csábítót azért tekinti vonzónak, bizonyos tekintetben felsőbb lénynek, azért respektálja, "tiszteli" az egész világ: nemcsak a kielégítetlen nő, hanem a többiek is, nemcsak az irigykedő férfi, hanem az is, aki közömbösen, hidegen latolgatja, hasonlítgatja össze, vagy egyszerűen csak észreveszi az értékeket, mert a szerelemben szerencsés férfinek a puszta híre mögött is valami természeti adományt, valami természeti kiválóságot sejt az egész világ. A férfierőnek a szuperioritását, mely tökéletesen ugyanaz a természeti kiválóság, mint a női szépség.
Már pedig a természeti adományok, mondjuk: a szép hang vagy a szép női arc, alak, de az összes természeti harmóniák megbecsülésében mindnyájan egyek vagyunk, az is, aki mindezt olyan hidegen, közömbösen és idegenül nézi, mint a virágot az öreg kalmár, akinek a hajói sehogy se akarnak megérkezni. Valaki a legőszintébben elítélheti a házasságtörést vagy a feslett életet és emellett p maga is házasságtörő vagy feslett életű lehet; azért még nem okvetetlenül képmutató, csak gyönge akaratú és könnyen bűnbe eső (bűnnek itt azt nevezzük, amit ez a valaki maga is bűnnek tart); de tegyük fel, hogy e házasságtörést vagy a feslett életet őszintén elítélő következetes is és ő maga kifogástalan életű: azért a feslett életű szép nőt mégis szépnek fogja találni. El kell ítélnie ennék a szép nőnek az életét, de mégse tagadhatja le maga előtt, hogy ennek a szép nőnek az arcában és alakjában csak gyönyörködni lehet.
Sőt, mert közelebb vagyunk a földhöz, mint a felettünk és a körülöttünk lévő más világokhoz, materiális értékbecsléseinket sokkal gyakrabban hangoztatjuk, mint etikai meggyőződéseinket. Még az a gyöngénk is megvan - noha emellett is megmaradhatunk etikus lényeknek - hogy a természeti kiválóságokat hétköznapokon, tehát a legtöbbször, sokkal inkább értékeljük, mint a lelki kiválóságot. Tiszteljük, imádjuk a szent életű nőt, a minden önfeláldozásra kész irgalmas nővért, leborulunk előtte, rajongunk a nagy emberért, aki előbbre viszi a világot, bálványozzuk a lángelmét, a nagy feltalálót, bölcselőt vagy költőt, de a nagyon szép nőt meg a kivételes fizikumú, bikaerejű férfit jobban irigyeljük.
A fizikum kiválóságai: a nő nagy szépsége és a férfi kivételes testi ereje a természetnek legáltalánosabban, legjobban irigyelt adományai. De ezek az irigyelt adományok veszedelmet is rejtenek magukban. Hányszor olvassuk, hogy egy-egy nagyon szép leányt megölt egy bőszülten szerelmes vadállat, csak azért, hogy ha már az övé nem lehet, másé se legyen! Nem tudhatjuk, hogy a cukrosbolt előtt megölt fiatalember drámájában mekkora szerepe lehetett a természeti kiválóságnak. De ha a cukrosboltban megkezdett és rá nézve olyan fatálissá vált hódítását valami vidéki donjuáni hírnek, más nőknél elért sikereinek köszönhette: úgy sorsa hasonlít azoknak a szép leányoknak a végzetéhez,: akiket azért ölnek meg, mert nagyon is szépek. Valami kevéssel jobban járt, mint ezek a szerencsétlenek, akiket végzetes szépségük már akkor megöl, amikor az életet még meg se ízlelhették, amikor a szerelmet, amelynek áldozatai, még meg se ismerhették; ez a megölt fiatalember, ha már a szerelem miatt meg kellett halnia, legalább megismerte a szerelmet; és nem olyan ártatlanul halt meg, mint azok a szerencsétlenek; hibát követett el, vagy: az őt legjobban mentő esetben: részese volt egy hibának... Azért, akár megvolt benne, akár nem, az a természeti kiválóság, amelyet minden véres szerelmi kaland sejtet - bizonyára kár minden természeti kiválóságért - nemcsak a családja, az ő maga sorsa is minden részvétre méltó, mert az kétségtelen, hogy a lelki kiválóság nem hiányzott belőle. Kár érte, de az tagadhatatlan, hogy hibát követett el, vagy legalább: az őt legjobban mentő esetben, részese volt egy nagy hibának.
Kényes, nehézségekkel teli és éppenséggel nem illő dolog egy élő, szenvedő és már bűnbánó asszony elbukásának az okait vizsgálódás tárgyává tenni, még akkor is, ha az az asszony maga tárja fel a nyilvánosság előtt esetének egyes részleteit. (Csakugyan, az élők bárminő boncolgatását meg kellene tiltani.) Tartózkodunk is ennek a témának a feszegetésétől, de egy nagy kérdést mégse hagyhatunk figyelmen kívül akkor, amikor a cukrosbolt előtt elkövetett emberölés nyilvánvaló mentségeivel foglalkozunk. Megkönnyíti ennek a kérdésnek legalább a fölemlítését - és talán felold bennünket az indiszkréció vádja alól - az, hogy a dráma női szereplője maga is előhozakodik ezzel a kérdéssel és tagadólag felel rá, amikor azt mondja, hogy: szerette a férjét, most is szereti, a megölt fiatalembert nem szerette, egy lázas pillanatban bukott el, nem tudja hogyan.
A világ - malíciából-e vagy csak lelki lustaságból, jóra való restségből? - szereti a házasságtörésnek minden esetét a szerint ítélni meg, amely a normális nő házasságtörésének csakugyan a leggyakoribb, legtipikusabb, mondhatni: legklasszikusabb (és legigazoltabb) esete; kivétel nélkül, mindig föltételezi, hogy a nő azért választott új férfit, mert az erősebb férfit kereste. Minden megcsalt férjre ráháramlik annak az ódiuma, hogy sok megcsalt férj van, aki alaposan rászolgált a sorsára. Pedig ismeretes, mindenki tudja, hogy vannak házasságtörések, még pedig elég nagy számmal, amelyekben a nőnek ez a mentsége nincs meg. Amikor a férj ép, erős, egészséges és a nő mégis megcsalja az urát. És a házasságtörő nőknek ebbe a kategóriájába nemcsak a szerelem betegei tartoznak; nemcsak azok az asszonyok, akiknek a szerelmi falánksága határtalan, nemcsak a moral insanity-ben szenvedők, a végképpen romlottak, a lelkük mélyén örök durvaságban maradók, akik csak strucctollas kalapjaikkal, ékszereikkel és divatos ruháikkal különböznek a nőstény állattól -, nemcsak a szexuális élet női nihilistái, akik semmiféle nemi cselekedetet nem tartanak elítélnivalónak, a házasságtörést sem, mert a teljesen szabad nemi életnek a mai társadalmi rendben a házasság egyik akadálya lévén, szerintök a házasságtörés ennek a szabadságra való törekvésnek egyik természetes, bűntelen lépése, végül nemcsak olyan nők, akik ép, erős, egészséges férjükhöz örökkön idegenek maradnak, mert mást szeretnek és mindig csak erre a másra vagy másokra vágyódnak -, ebbe a kategóriába olyan nők is sorakoznak, akik meg tudják érteni a házasélet tisztaságának társadalmi, családi, szerelmi és egész etikai jelentőségét, következésképpen elítélnivaló dolognak tartják a házasságtörést, szeretik is férjüket, nem szerelmesek a másikba és mégis megcsalják a férjüket. Igen sokszor megtörténik, hogy az ilyen nőt csak a könnyelműség, a meggondolatlanság, a lelki üresség, a mulatozás vágya, a műveletlenséggel együtt járó érdeklődések, a gyerekes dac, az unalomból kezdett szerelmeskedő játék viszi bele a házasságtörésbe, az ostobán megengedhetőnek és veszélytelennek tartott flört apró szennyességei, vagy más efféle, néha a megtorlás keresése, máskor a pompásabb élet áhítozása s az a képzelődés, hogy a házasságtörés már ennek az aranykapuja, vagy akármi, mert semmihez se kell olyan kevés, mint a házasságtöréshez... mert ennek a dolognak ezer meg ezer változata van, lásd: a világirodalom nagyobbik felét.
A világért se akarunk találgatásokba bocsátkozni; itt csak annak a megállapításáról lehet szó, hogy: vannak házasságtörések, amelyekben bárminek nagyobb szerepe van, mint a szerelmi kiéhezettségnek.
És megjegyezhetjük, amit könnyű észrevenni, hogy az ilyen házasságtörések elkövetői többnyire éppen azoknak a nőknek a köréből toborzódnak, akikben nem aludt el végképpen a lelkiismeret, s akik a házasélet tisztaságáról utóbb is úgy gondolkoznak, mint a moralista.
- Tehát annál inkább igazunk van! - mondhatnák azok a hivatásos moralisták, akik annyira siettek a cukrosbolt előtt elkövetett emberölés mentségeinek a lekaszabolásával. - Ilyen esetben a férj összeüti a bokáját és azt mondja az asszonynak: "Én jobbra, te balra; viszontlátásra a bíróságnál!" De ölni!... És pláne az úgynevezett harmadikat, aki a tisztelt férj úrnak nem tartozott semmi regard-ral!... Vigyázott volna jobban a feleségére. Micsoda ostobán elvetemedett hiúság, micsoda féktelen, bestiálisan vad önzés kell ahhoz, hogy valaki öljön azért, amit olyan sokan a legnagyobb békességben s a legcivilizáltabban tudnak elintézni!... Ölni azért, mert az asszony mást választott, mert az egyes számú urat nem szereti többé!... Ezen annyira föl kell háborodni, hogy az ember szinte hajlandó volna inkább a párbajt ajánlani megoldásul, a középkori párbajt, amelyet most kezdünk szerencsésen kiüldözni a világból. Az mégse volna ennyire embertelen, lelketlen, brutális dolog.
Mindez megállhat így, a papíron, és az kétségtelen, hogy: embert ölni nem szabad; aki embert öl, annak ezért lakolnia kell. De az, aki afféle jeleneteket állott ki, aminőket a szóban forgó emberölés elkövetője, nem tekinti a dolgokat olyan nyugodtan, mint mi, akik papíron elmélkedünk rajta... efféle jelenetek után a megcsalt férj csak a legritkább esetekben üti össze a bokáját, kivéve talán azokat a megcsalt férjeket, akik a házasságtörés egész kérdésének nem tulajdonítanak valami nagyobb fontosságot, meg azokat, akik úgy találják, hogy rászolgáltak a sorsukra. A többiek, még ha már nem is szeretik a feleségüket, kivált nem olyan bolondul, mint a cukrosbolt előtt hadonászó szegény őrjöngő, irigylik a hivatásos moralisták perfekt nyugalmát, de nekik azért, közvetetlenül az után, hogy jól keresztül szántottak a hátukon, mégis csak fáj egy kicsit a fejük.
Aztán meg a "hiúság" szó ott, ahol ennek az emberölésnek a rugóiról folyik a tárgyalás, bizony, meglehetősen halványnak látszik.
A megpofozott, leköpdösött, összevissza rugdalt embert - pedig az ilyesmiért is hányszor esik emberhalál! - nem éri olyan nagy megaláztatás, mint a megcsalt férjet. Minthogy a nő házasságtörésének leggyakoribb motívuma s egyetlen igazolása: a férj férfiatlansága, a házasságtörés ténye porig alázza a férjet a másik előtt jobban, mintha ez a pofozógép szerepét vállalná magára, megalázza értelmében, jellemében, ösztöneiben, a lelkében is, a fizikumában is, egész emberi mivoltában, abban az évszázadoktól és évezredektől kapott egész örökségben, amelyet testével-lelkével a világban hurcol. Mert a házasságtörés ténye epigrammatikus kifejezése annak az ítéletnek, hogy az a másik minden tekintetben szuperioritásban van vele szemben. A leköpdösött bölcsész fölemelt homlokkal nézett a magasba, abban a tudatban, hogy ő kiválóbb lélek, mint brutális támadói. Az, akit valami sikerült gaztettért összerugdaltak, vigasztalást találhat abban, hogy a fájdalom csak pár percig, a szégyen csak három napig tart, és ő mégis értelmesebb lény, mint azok, akik bosszút állottak rajta, mert a tőlük kicsalt hasznot még se tudták visszaszerezni tőle. A megcsalt férjet minden emberi tulajdonságában pellengérre állították, még az ösztönéletében is; neki nem lehet más flastroma, mint a retorzió, s ennek híján más választása, mint a szégyenbe való beletemetkezés, ahol egyetlen pislákoló reménysugara: a felejtés. A világ is úgy fogja fel a dolgot (s a vidéki városka kis világa, amely szigorúbb, mint a nagyvárosé, ilyen esetekben rettenetes tud lenni), hogy a házasságtörés ténye lesújtó kritikája a férjnek, s ez a kritika annyival inkább megsemmisítő, mert attól ered, aki őt a legjobban ismeri; legilletékesebb kritikusának a kalamárisából. És ha véletlenül nem törődnék a világ ítéletével, nem emancipálhatja magát attól a tudattól, hogy mindenekelőtt éppen az előtt szenvedte ezt az elképzelhető legnagyobb megaláztatást, akit a legjobban kell gyűlölnie, mert hiszen ez őt kifosztotta, csúffá tette s egy kissé keresztül gázolt az egész egzisztenciáján. Talán az is eszébe jut, hogy valaha, amikor ő volt ennek a harmadiknak a helyzetében, minden meggondolása ellenére csak szánakozással vegyes megvetéssel tudott tekinteni arra az emberre, akinek a feleségét titokban ő ölelte. Ha tehát most, őrjöngésében, a szégyenérzettől se tudott szabadulni, itt nem a megsértett hiúságról lehet szó, mint akkor, amikor mást helyeztek eléje, vagy valami kitüntetést elvittek az orra elől; itt csak megkorbácsolt önérzetről, vagy talán a vérig sértett emberi méltóságérzetről lehet szó.
Azt vallja, hogy a cukrosbolt előtt, a végzetes találkozáskor, amikor elhebegte a kívánságát és szóvitába elegyedtek: "Jenő mosolygott"... Ez a mosolygás volt az, mondja, ami fejébe kergette a vért és ekkor kezdett el ész nélkül lövöldözni. "Jenő" talán csak kényszeredetten mosolygott... és meglehet, hogy a szerencsétlen csak rémeket látott. Mindegy; ha így volt, ez a fatális körülmények rovatába tartozik. Annyi bizonyos, hogy a lázas agyvelőn az a villámlás futott végig, hogy: Jenőnek nincs igaza, ha rajta mosolyog!... Mi más cikkcakkozhatott a nagy izgalmak régóta működő villamos áramától túlhevített agyban, ha nem az a gondolat, amelyről előbb szóltunk: hogy ez az ember, ráadásul ahhoz, amit ellene vétett, még meg is veti őt, abban a hiszemben, hogy a megcsalt férj rászolgált a sorsára?!... Az izomzat, az értelem és a jellem megcsúfoltatását könnyebb elviselni, mint ezt a megaláztatást, mely az embert lényének legörökebb, legbensőbb, legérzékenyebb részében karmolja véresre.
Ha tehát arról esik szó, hogy a felbőszített ember vad cselekedetében része volt a méltatlanul elszenvedett megaláztatásnak, annak az érdemetlennek érzett szégyenkezésnek is, amelyet moralistáink a hiúság fellobbanásának kicsinyítenek, tehát nemcsak a szerelmi, hanem a megsértett büszkeségből fakadó bosszúállásnak, a megtorlásnak is - ezt nem igen lehet tagadni. De e mellett is minden arra vall, hogy ezt a szerencsétlent főképpen a szerelmi sértődés izgatta, ingerelte, és mindenekfelett a szerelem láza volt az, ami őrült tettébe bele sodorta. Semmi se olyan szemérmes és titkolózó, mint ez a láz, kivált halálos sérelmében, és meglehet, hogy a boldogtalan még a kimerültségében mindent megvalló asszonynak sem szólt erről. De bizonyíték erre az őrjöngeni kezdő lelki tétovázásán kívül az a kívánsága is, amellyel a magánál szerencsésebbnek vélt riválist megrohanta, hogy ti. a "csábító" vegye feleségül a tőle elváló asszonyt. Ez a szerelmes esztelensége. A szerelmesé, aki a már kétségtelen tisztátalanság után is minden áron tisztábbnak akarja látni szerelmesét, mint amilyen valójában, és továbbra is ennek a fölemelésén fáradozik, noha mindegy lehetne neki, hová jut az, aki számára már elveszett. A szerelmesé, aki mikor büszkeségének és szerelmének halálos sérelmében maga követeli a válást, sehogy se tud belenyugodni kedvesének elveszítésébe, és még ennél is kevésbé tud belenyugodni abba a gondolatba, hogy azt, akitől az ő lelke nem tud elszakadni, az a másik ember, akit az ő párja szeretni tudott, holmi mosogató rongynak tekinti (amint hogy annak tekint minden olyan asszonyt, akihez könnyen jutott hozzá). Nem; az az ember, aki gyermekei érdekében, gyermekei anyjának a jóhírét akarja összefoldozni, nem delirál így. Így a szerelmes delirál, aki nem tudja, mit csináljon, aki kifosztottságában, kétségbeesésében nem tud kitalálni mást, csak őrültséget.
A párbaj? Bajos azt állítani, hogy a világ ezentúl már meglesz párbaj nélkül is; ott, ahol valamiért küzdelem folyik, sokszor még most is a párbaj látszik a legegyszerűbb és legkényelmesebb megoldási módnak, néha nem is kínálkozik más megoldási mód. De ahol már nincs miért küzdeni, s kivált az efféle esetekben, a párbajnak soha se volt sok értelme. Hogy az érzelmi életében kifosztott és lénye legbensejéig megsértett, egész emberségében megalázott ember ráadásul még egy legutolsó legyőzetést keressen, amikor nem maradt egyebe, csak a vad elégtételszerzés lehetősége, ezt már nem igen lehet megkövetelni, még az őrjöngőtől se.
Ebben a drámában mindenki sajnálnivaló, de a leginkább sajnálnivaló az a szerencsétlen, aki miközben a gyermekeiért, meg egy elkényeztetett, az élettől érdemtelenül sokat követelő, puhalelkű asszonyért fáradozott, nem is álmodta, hogy a gyötrelmes izgalmak huszonnégy órája és az öntudatlanság egy perce nemsokára a bírák elé juttatja.