A lap feldolgozottságának foka

Utazás Cytherébe

A Wikiforrásból
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
Utazás Cytherébe
szerző: Charles Baudelaire, fordító: Tóth Árpád

Szivem, mint víg madár, röppenve szállt tova,
S a kötélzet körül szabad szárnnyal kerengett
A tiszta ég alatt hajónk suhanva lengett,
Mint angyal, kit sodor a napfény mámora.

Micsoda fekete, bús sziget ez? ─ Cythére!
─ Felelték ─ a híres, agyondalolt haza,
Vén fiúk elcsépelt tündérhon-vigasza.
Lám, vártál volna-e ilyen silány vidékre?

─ Óh, édes titkok és ünnepek szigete!
Antik Afrodité fenséges, régi árnya
Tengereid fölött úgy leng, mint illat árja,
S lelkünket vággyal és lázzal önti tele!

Zöld mirtuszok hóna, nyílt szirmok szép szigete!
Kit minden nemzetek örök heve imád,
S amelyen úgy remeg szivünk sóhaja át,
Mint kerten rózsaszag, nehéz tömjént lihegve,

Vagy mint örök zene, mint vadgalamb zokog!
─ Cythére! most elém szűkös, sovány talajjal
Kelt, szirtes pusztaság, felverve tompa jajjal,
S micsoda furcsa, torz valamit láttam ott!

Ó, nem volt templom az, rejtve csalitos árnyba,
Hol ifjú papleány virágokra vigyáz,
Míg testét égeti az édes titku láz,
S leplét a kósza szél csókjainak kitárja;

Hanem, súrolva már a parti bús teret,
Hol fehér vásznaink madarak sokaságát
Verték fel, egy bitó hármas fekete ágát
Láttuk, mely ég felé nagy ciprusként mered;

Kegyetlen madarak, a prédán csüggve, kába
Dühvei téptek egy értt, akasztott tetemet,
S láttuk, hogy mindegyik vad fejszeként temet
Tisztátlan csőrt a test minden vérző zugába;

Két lyuk volt a szeme, felfakadott hasán
Lefolyó belei combjára nehezedtek,
S hóhérai, tüzén az undok élvezetnek,
Nem hagytak férfiú-tagot csőr-vájt husán.
 
Lenn, lábai alatt sováran körbe bolygó
Négylábú falka járt, s felfelé szimatolt;
Közöttük legmohóbb egy nagyobbfajta volt,
Mint pribékjei közt a főfő-végrehajtó.

Cythére lakosa! ily szép égtáj fia,
E rontások dühét tűrted csenddel betelve,
Pogány sok kultuszod bűneit vezekelve,
Melyek miatt neked sír nem nyílhat soha,

Torz, felkötött alak, a te kínod enyém is!
Éreztem, látva ott lebegő tagjaid,
Hogy fogamig kúszik sok bánatom avítt
Epe-folyója, és immár kihánynám én is...

Előtted, drágaszép emlék bús ördöge,
Éreztem: csőrei s fogai újra vájnak
Étkes hollóknak és fekete párduc-nyájnak,
Melyeknek egykoron húsomra tört dühe.

─ Bűbájos volt az ég, és sima volt a tenger,
De nékem már csupa vér volt s fekete mély;
Jaj! és szivemre már mint sűrű szemfedél
Borult a szörnyű kép, az az akasztott ember!

Vénusz! nem leltem én hires szigeteden,
Csak egy jelkép-bitót, amelyen másom rángott...
─ Óh, Uram! adj nekem erőt és bátorságot
Szívem és testemet nézni csömörtelen!