Utazás éjjel
| Utazás éjjel szerző: Krúdy Gyula |
Ennek az egész esetnek, amely most következik, legalkalmatosabb volna valamely régimódi címet adni; ilyenfélét: "Curly vagy egy színész története", vagy "Esmond Henrik, Anna királynő őfelsége ezredesének története", de mégis leginkább ez illenék a fejezet fölébe: "A gonosz varázsló, vagy az ártatlanság diadalma"... Tudniillik: egyszer Szindbád az a bizonyos hajós megszöktetett egy fiatal hölgyet. A kisasszony húszesztendős múlt Gyertyaszentelő Boldogasszony napján, de még mindig nagy tél volt az alföldi rónán. A kis bakterházak a téli alkonyat félhomályában úgy maradoztak el a rohanó vonat mellett, mintha személyes ismerősei volnának Szindbádnak, beköszönnek az ablakon, és továbbsietnek sürgős tennivalójuk elvégzésére. A pályaőrök havas bundájukban mozdulatlanul állottak a sín mentén, és a nehéz báránybőr sapkák alatt látszó arcokon Szindbád aggodalmat, sőt rosszallást vélt felfedezni, midőn a megszöktetett hölggyel tovább utazott. Még a hó sem hullott úgy, mint rendesen. A rohanó vonat mentén, szinte vízszintes irányban, szakadt az apró hó, némelyik a mozdony füstjétől bekormozódott, mint fekete darázs suhant tova a fehér lepkécskék között. Közel és távol nagy, fehér hómezők, ahol pontosan lehetett látni a rókák, a nyulak és kóbor ebek nyomait, és Szindbád a szerelmes csókok között kipillantott az ablakon, s azon gondolkozott, hogy hová lettek a rókák, amelyek nemrégen még itt jártak. Egy tanyaház pirosló ablakával úgy fut a tájon keresztül, mint egy bábszínházbeli kép; egy kis állomáson, ahol egy percig megállottak, az emeleti ablakban két leány ült, varrtak, a harmadik fehér alsóruhában állott a szoba közepén, a függőlámpa alatt, és éppen egy lila szoknyát próbált felvenni. Fehér karja és válla egy darabig elkísérte Szindbádot a hóesésben, aztán csak a vasúti töltés mellett álldogáló nyírfák havas gallyai integettek feléje, mint annak az ismeretlen lánynak vékony karjai. "Bizonyos, bál lesz valahol a környéken" - gondolta Szindbád. A hölgy, akit délután megszöktetett, csendesen sírdogálva üldögélt a sarokban, és csak félszemmel leste a cigarettázó Szindbádot.
- Ugye, már nem szeret, megbánta, hogy eljött velem? - mondta Szindbád, talán tizedszer, mert már nemigen tudott egyebet mondani.
A leány - kis fekete hajú, fehér arcú nőcske volt, aki a téli időjárás beállta óta a muffjában melengette Szindbád kezét, midőn esténkint hazakísérte, majd a kapuban, a sötétben lázas csókot váltott vele duzzadt ajkával, amely puha és bágyadt volt a vágytól - ijedten, csaknem kétségbeesve ült a vasúti kupé sarkában, és lábait szorosan egymásra vetette. Ártatlan leányka volt, akivel Szindbád csupán a népkert elhagyott sétányain szokott üldögélni a vasárnapi délutánokon, hó volt, hideg volt, és a közelből az érkező vasúti mozdonyok füttye hangzott néha.
- A száztizenkettes - mondta a fekete hajú leány, mert az államvasutaknál volt telegráfista.
Máskor a külvárosban tettek hosszú sétákat (a rejtettebb helyeken karonfogva mentek), és jól ismerték az ágyúgolyót, melyet a szabadságharcban lőttek egy városvégi régi ház falába. Azután a temető következett, a kopár gallyak között csendesen álldogáltak a havas sírkövek, mint olyan emberek, akiket a nagy, vidéki városból száműztek, de a határból is folyton a városból kihallatszó hangokra, harangszavakra figyelnek, mintha visszatérésre várnának. A hallgatózó sírköveknek egymás között neveket adtak, amint a temető mellett elhaladtak. Egy nagy, vörösbarna sírkövet Dobieczkinek nevezett el a telegráfista kisasszony, mert éppen úgy nevezték akkor az államvasúti üzletvezetőt. A Dobieczki komoran, csaknem összefont karokkal állott a megtört, bánatos téli fák között, mint talán a csatavesztes generális állott azon a helyen a szabadságharcban, de Szindbádot és a telegráfista kisasszonyt ez nem tartotta vissza, hogy hosszú, forró csókot váltsanak a temető sarkán, ahol keresztút volt, és éjjel boszorkányok ültek. (Ezekről a boszorkányokról nagyon sokat tudott a leányka.)
Egyszer egy régi templomocskát találtak, ahol hajdanta kálvinista prédikátorok zúgtak és mennydörögtek az istentagadók ellen, de jöttek a katonák, és őket megöldösték: itt örök hűséget esküdtek egymásnak, a beomlott falak között...
És ezután nemsokára Mimi - mert így hívták - egy lépcsőn ment volt felfelé, és Szindbád a lépcső alján kalaplevéve állott, mert akkoriban még így udvarolt a nőknek. Mimi a lépcső közepén járhatott, midőn egyszerre hátranézett, és az arcán kacér, eddig nem látott mosolygás jelent meg. Ugyanekkor kék, fehér pettyes batiszt szoknyácskáját megemelte, hogy finom lábai térdig meglátszottak, és kis félcipője, amelynek olyan magas sarka volt, mint a hajas babáknak karácsony estve a skatulyában, valamint feszes fekete harisnyája arra késztette Szindbádot, hogy kimeressze a szemét. - És nemsokára elkövetkezett erre a szöktetés... Este a vonatra ültek, és elindultak a nagyvilágba. (Talán elfelejtettem mondani, hogy a telegráfista kisasszonynak féltékeny, öreg szülei voltak, akik Szindbádról mindössze annyit tudtak, hogy egyszer éjszaka be akart mászni az ablakon... Az öregember a bibliát vágta ugyanekkor Szindbád fejéhez.)
... - Kérem - mondta Szindbád, mert fiatal korában jó és engedelmes fiú volt, amilyennek született -, éjszaka van, maga bizonyosan álmos. Kérem, helyezkedjen kényelembe, vesse le szoros fűzőjét, tegye le kalapját... Én majd a folyosóra megyek, ha zseníroznám...
Mimi, mint a vonatra ülés óta mindig, szótlanul ült helyén, és csak a zsebkendőjének mondhatott valamit, melyet állandóan szeme és orra előtt tartott... Az ifjú Szindbád (mert hiszen akkor még ifjú volt) haragosan nézett ki az ablakon a besötétedett tájra, és Mimi csak kuncogott csendesen...
- Legalább a szoros ruháját gombolja ki - folytatta esdeklő hangon Szindbád, de Mimi erre sem felelt.
Szindbád elkeseredve felállott:
- Tudja, hogy az apám gazdag ember, és engem nagyon szeret. Akárhová vetődünk, az apám mindig gondoskodik rólam, rólunk... Legalább a bársonykalapját tegye le!
Mimi sírdogálva csóválta a fejét.
Szindbád ekkor a legnagyobbra határozta el magát.
- Helyes, én magára hagyom. A hideg folyosón töltöm az éjszakát, de magának pihenni kell. Jó éjszakát!
Az ajtóhoz ment, felnyitotta, a függönyt félretolta, de Mimi még mindig nem szólt egy szót sem.
Szindbád eleinte azt hitte, hogy meghal bánatában, midőn egyedül találta magát a hideg folyosón.
Bekukucskált a függönyök között. Mimi mozdulatlanul ült helyén.
Isten veled! - gondolta Szindbád, és arra készült, hogy kiugrik a robogó vonatból a fekete, téli éjbe.
De később mégis mást gondolt.
Nagy zajjal felnyitotta a kupé ajtaját:
- Kedvesem, a menetrendből tudjuk, hogy egy éjszakai vonat találkozik a mi vonatunkkal a következő állomáson. Azzal visszatérünk. Hajnalban otthon van... És senki sem tudja meg a dolgot. A szüleinek majd hazudik valamit.
Mimi erre sem felelt. Felállott, és a tükörben igazította a kalapját, mert a mozdony már rekedt, rövid füttyel jelezte a közelgő állomást.
Szindbád férfikorában sokszor gondolt vissza az éjszakai utazásra. A pirosló ablakú, kis tanyaházakra, az aggodalmas arcú bakterokra és a rókák útjaira. Mimi emléke mindig felmelegítette a szívét...
Egy kis zsebkendője maradt Mimitől. Ezt megsimogatta, és Mimi gyenge haját érezte.
- Milyen balga voltam! - sóhajtotta.