Utak

A Wikiforrásból
Utak
szerző: Kaffka Margit

       A szőke tanár, az operációiról országos hírű műtőorvos, mosolyogva lépett be a világos, aggodalmasan tiszta kórházi szobába. Két másik doktor is jött vele, az egyik karját nyújtotta a szorongó, halovány kis öregleánynak, mindegyik igyekezett vidám udvariasságot mutatni, a friss délelőtti napfény pedig közömbösen szökkent át a porcelános padlóról a fehér gumitapétákra.

– Ha megengedi, egy kis próbaaltatást csinálunk – mindössze két percig tart –, látni akarjuk, jól bírja-e a narkózist nagyságod. Kegyeskedjék átsétálni.

       Az egyik doktor, hatvan év körülinek látszó, kissé mesterkélten elegáns és fiatalosan könnyed, pápaszemes ember mondta ezt, gyorsan, különös, édeskés torokhangon. A kék szemű professzor bólintott, és siettető mozdulattal nyitott ajtót, a beteg pedig a megriadt állat leírhatatlan pillantásával nézett vissza a másik leányra. Tudta, hogy ma már operálni fogják.

       A másik nem látszott többnek húsz esztendősnél: az ablakfához támaszkodva állt, és biztató mosollyal intett vissza. Mikor pedig az ajtó bezárult, csendesen odaszólt az apácának:

– Úgy érzem, hogy nem fogom látni többé!

       Egy darabig várt még, aztán gyorsan kiment utánuk a folyosóra. Odakinn már akkor néma volt minden; a léptek elhangzottak, és bezárult a kis műtőterem ajtaja is, a kerek, üvegtetős szobáé, ahol csillogó gyilkos fémszerszámok pihentek kegyetlen némaságban az áttetsző szekrényfalak mögött. A leány az ajtóhoz ment, és gyerekes ösztönnel, odasimulva tapasztotta a kulcslyukra fülét, a szíve pedig bolondosan verni kezdett; nemsokára aztán hallotta a nyújtott, dünnyögő számlálást; tizennyolc… tizenkilenc… húsz…

       És akkor egyszerre kinyílt a szőnyegajtó, és a szapora szavú öreg doktor lépett ki lilás árnyékú szemével és furcsa, széles mosolyával. Hirtelen karon fogta a leányt, mintha különös örömmel tenné.

– Hah, nagysádkám! Ezt nem szabad. Így felizgatni magát!… Jöjjön csak… de milyen halavány! Nővér, egy pohár vizet!

– Nem teszem többé – szégyenkezett a leány, mikor már a betegszobában voltak. – Most már szépen itt maradok, amíg vége lesz.

– Nem addig van! Le fog ülni ide a karosszékbe, és meg se mozdul, én pedig őrizni fogom.

– Isten ments! A doktor úrra szükség van odabenn; inkább csukja rám az ajtót.

       Engedelmesen leült, a férfi pedig széket hozott, és mosolyogva telepedett melléje.

– Nézze – hogy bevalljam –, nekem éppenséggel semmi dolgom nincs ott, csak láb alatt vagyok. Nem tartozom én a kórházhoz, nem is kuruzsolok már évek óta, de itt megtűrnek, ha bebotlom, mert az enyém a legtöbb részvény… Igaz! Tudja a nevemet?

       A leány összekulcsolta a kezét, és különös szuggesztió hatása alatt igyekezett ráfigyelni.

– Nem én.

– Gondoltam; pedig az előbb futtában már bemutatkoztam. Na – de én se néztem meg akkor jól magát. Hát Krammer Dénes a nevem. Dani bácsi. Ezelőtt harminc esztendővel kolerabiztos voltam, és elvetődtem Kaploncára Nesztikéékhez. A néni akkor valami megyebálra készült. Furcsa kis jószág volt, fehér, törékeny, merev liliomszár – mintha Botticelli pingálta volna, azt hiszem, beleszerettem egy kicsit. Hetekig nagyon szívesen láttak ott, és nem engedtek elszámolni – innét az ismeretség. Ő most visszaemlékezett rám, és felkeresett levelével, hogy tanárt meg szanatóriumot ajánljak – és én ma segítettem neki felmászni a boncoló asztalra. Szent Kleofás! Furcsa, ugye?

       Gyorsan, látható buzgalommal beszélt, mintha minden igyekezete az volna, hogy elszórakoztassa a leányt, aki sokszor idegesen tekingetett az ajtó felé.

– Rokona maga Ernesztine néninek?

– Egy kicsit. A mostohaapám, aki gyámom is, fivére neki. De a többi rokonomat alig ismerem.

– Nagyon szeretheti a kis öreget, ugye – hogy úgy aggódik érte?

– Idáig nem szerettem túlságosan – mondta a leány, és őszintén felnézett rá. – De ez a dolog igazán rettenetes – ez a kórházi levegő –, és úgy félt szegényke.

       Az orvos figyelmesen, csaknem meleg érdeklődéssel nézte a lányt, és közben sokszor kapkodva igazított a szemüvegén.

– Ideges maga?

       A leány elmosolyodott, és most már csakugyan egészen nyugodtnak akart látszani. Sikerült is.

– Máskor nem – felelt –, de most éppen az utolsó vizsgámról jöttem ide, fáradt lehettem, és már harmadnapja itt vagyok a nénivel; szegény, azóta egyre hozzám könyörög, hogy ugye, életben marad? Éjjel is, ha felrezzent, ezt kérdezte. Már úgy éreztem, mintha én volnék operáció előtt.

– Beteges áthelyezés.

– Aztán sok minden zavaros ügyem van most magamnak is – nem csoda, ha kijövök a sodromból, pedig máskor nem szoktam affektálni.

       Az apáca egy pohár vizet hozott a tálcán, azután kiment.

– Várjon csak – mondta Krammer doktor, és újra a szemüvegéhez kapott. – Most már gondolom, hogy kicsoda maga. Az a tanárkisasszony, ugye? Neszti néni már emlegette.

– Péter Mariskának hívnak.

– Tudom. Maga az, aki állást szeretne kapni, ugye?

– Állást akarok, igen.

– Akar. Szép! A néninek már meg is ígértem, hogy pártfogolni fogom.

– Hogyhogy? – kérdezte gyorsan a leány, és egy kissé elpirult.

– Tudja – kezdte a férfi könnyed bizalmassággal –, az úgy van, hogy én itt az emeletes házaimból élek. Na! A feleségemnek volt egy, amikor elvettem, abból csináltam még kettőt. Nem nehéz – akkoriban éppen nem volt nehéz. – Szóval – városatya vagyok. Azok az állások minálunk meglehetősen úri állapotok, de persze, rengeteg sok a folyamodó.

– Köszönöm a jóindulatát, doktor úr – mondta a leány félig zavartan, mert már szégyenkezve érezte, hogy mostantól szívesebb lesz a furcsa, árnyékos szemű öreg úrhoz.

– Még mindig reszket! – mosolygott, és megérintette a kezét. – Gyerek! Ez a műtét egészen biztosan sikerülni fog; ennek a szőke Góliátnak minden sikerül. Most fél tíz. Tizenegyre készen lesznek. Pár év múlva persze megint kiújul az egész: az már így van, a mai emberek kilencven percentje nem kerüli el az operációt, azért kell igyekezni élni addig, amíg lehet. Igaz, Nesztike mesélte, hogy szeretné magát levinni a pusztájára, úgy végképpen.

– Komoly dolog ez?… Nekem kezdett róla beszélni, de elhallgattattam, hogy majd aztán, ha felgyógyult. Azt mondta, annak rendje szerint örökbe fogad és…

– És ráhagyja vagyonát. Jó része bizony elsiklott már, a gyámapa nem volt szerencsés gazda, de Csenge még mindig szép darab, és úgy mondják, tehermentes. Magának pedig nincs vagyona, úgy tudom.

– Eszembe sem volt, hogy komolyan vegyem ezt az ajánlatot – mondta a leány kicsit hűvösebben. – Nem azért tanultam idáig. Éppen csak jólesett a kis öregtől, hogy vonzódik hozzám, és szívesen látna maga mellett. Nem sokan szerettek idáig, kivált a rokonaim, és Ernesztine tánt igazán olyan szomorúan kedves, gyermekszívű teremtés.

– Aki meg van győződve róla, hogy nagy jót cselekszik magával, holott csak őneki van szüksége egy erőteljes, fiatal életre, hogy közelében tartsa a pusztai magányában. De hát igazán egyedül áll maga, Mariska?

– Távol legyen tőlem holmi hamupipőkés szomorúság! – mondta a leány most már nevetve, hogy elhárítsa a csöppet szentimentális hangot. – A szüleimet nem is ismertem.

– És sohasem volt kolostori iskolában, ugye?

– Csakugyan nem. Világi intézetben neveltek.

– Mindjárt gondoltam. Ott sokat tornászott, és hancúrozott a többiekkel, azért néz most ilyen nyugodt és tiszta szemmel, fiatalos merészséggel a világba. Az apácák neveltjeiben mindig van valami beteges túláradás, vágyódni vágynak, és szenvedés hiányában szenvednek. Keresik a titokzatost, a forró odaadást vagy szenvedélyes feláldozást.

       A leány komolyan igyekezett belekényszeríteni magát a társalgásba.

– Ne mondja. Én most ismerkedtem meg életemben először apácával. Ez a kis fiatal, aki most kiment, nagyon kedves és okos teremtés.

– Már bizalmaskodnak? Ó, asszonyok!

– Az éjszaka behozott egy hímzőrámát, és éjfélig itt térített. Azt mondta, hogy nem bánnám meg, ha szerzetesnő lennék.

– Mondom!

– Hagyja, egészen értelmesen beszélt, csöppet sem fanatikus túlzással. Azt mondta, hogy a földön nincs megnyugvás és állandóság sehol. Hogy az élet nagy zűrzavar, mert az ember sok mindenféle dologba kezd, és még ha sikerül is valamelyik, eszébe jut, hogy egészen mást kellett volna akarnia. Az ember megbánja a szavait, mert hiábavalók, és a tetteit, mert hát érdemes-e azért élni, hogy az ember holnap is éljen? Pedig a legtöbben szegények vagyunk földi jókban. Azt is mondta, hogy az ember így is, úgy is engedelmeskedik, ha másnak nem, a szokásoknak, amelyekben felnőtt. Ha az ember szerez valamit, bútora, ruhái, könyvei vannak, akkor le van kapcsolva hozzájuk, rabja a tárgyaknak, elzárt helyet keres a számukra, és oda bebörtönzi a gondolatait is. A szerzetes igazán szabad, mert semmije sincs.

– Hát a szerelemről nem beszéltek éjfél előtt?

       Mariska elgondolkozva, komolyan nézett vissza.

– Hogyne. Azt mondta, hogy a földi egyesülés csömörletes és szomorú, hogy ő már sok beteg mellett virrasztott, akik jajgatva átkozták a testüket. A szív ragaszkodása pedig álság, mert csak az egészen kicsiny gyermekeket lehet büntetlenül szeretni meg az Istent, mert annak a neve mindig egyet jelent, és mindig az, aki volt – ésszel felérhetetlen. – A végin megesküdött nekem Erita nővér, hogy ő boldog.

       Az orvos mosolyogva csóválta a fejét, és lerázta a szivar hamuját.

– De mennyit csárálok én itt magának, doktor úr – nevetett a leány. – Még belép franciskánusnak. Tudja mit? Ne udvariaskodjék itt velem – érzem, hogy visszatartom valami dolgától, amikor lefoglalom. Hisz én már egészen nyugodt vagyok.

– Köszönöm. Nagyon őszinte, de nem megyek; meg akarom várni a műtét végét, és igazán, nagyon jó nekem hallgatni, ha maga beszél. Mondjon valamit: valamit önmagáról, az eddigi elveiről. Milyen az élet az olyan nagy leányinternátusokban, ahol idáig volt? A pajtásnőiről meséljen!

– Nem valami szeretetre méltók többnyire – beszélte készséggel a leány. – Vagy üres és hiú bábok, vagy a hisztériáig túlfinomodott idegemberek. Legtöbbször kerültem őket – sokat voltam egyedül, és az igazán jó volt. Néha reggelig is fennmaradtam a laboratóriumban – a kis vegyészlámpán teát főztem, és vastag fadarabokat dobáltam a tűzbe. Akkor olyan teljes beidegzéssel tudtam dolgozni – az éjszakai csendben –, szinte éreztem, hogy bizseregnek, nőnek, terjednek az agysejtjeim, szinte már átfogtam mindent egy gondolatban – ezek olyan fiatal éjszakák voltak. Kár, hogy már vége, most jön a verejtékszagú kenyér, ki kell mennem a világba, és nincs protekcióm – szóval most nyikorog az élet kereke. Nevet rajtam?

– Dehogy. Egyébre gondoltam. Hát a fiúkollégákkal hogy volt, Mariska? Az egyetemen – az érdekes élet lehet.

– Kevésbé, mint hinné – folytatta a leány a bizalmaskodást. – Tudja, mindennap érintkeztünk a fiúkkal, azért nincs meg köztünk az az ibolyaszínű köd, mint a társaságban. Ők meglehetősen ünnepietlenül mutatkoznak a vastag, diákos tréfáikkal, néha szenvelgésükkel, néha az ostobaságukkal is. Egy csoportot azért eléggé szerettem köztük – félig-meddig közéjük is tartoztam, a – szocialista diákokat.

– Ahá! Az „üldözöttek”.

– Nézze, ezek derék fiúk. Persze, túlzók egy kicsit, de lelkesek, komolyak, jól lehet velük vitatkozni, és olyan örömmel tesznek apró bajtársi szívességeket. Persze, nem értek velük mindenben egyet.

– Gondolom. Az asszonynép az elvei mellett érzésben azért mindig arisztokrata marad egy kicsit.

– Az is. Aztán meg ők pózolnak valamicskét. Örökösen fel vannak fegyverkezve az elveikkel; valami furcsa pátosz súlyával, olyan forradalmi, átalakító jelentőséggel csináltak mindent – aszfaltbetyárokat pofoztak, vadházasságokat protezsáltak, utcaseprők kezét szorongatták. Az elveik és a gyakorlati lehetőség közé mindig befért volna három cigányleány; de kedvesek, fiatalosak voltak. Persze, sokat bosszantottam őket.

– Egyikük sem szeretett bele magába?

– Furcsán csinálták ők. Miután először „elv”-ben elhatározták, hogy a jövő férfia a jövő asszonyának az eszébe lesz szerelmes, és kimondták szintúgy „elv”-ben, hogy én igazán nagyon csúnya vagyok; – hát valami bolondos önszuggesztióval vagy heten-nyolcan állandó kultuszt űztek belőlem. De csak egy volt köztük, aki valóban szépnek látott.

– No – és?

       A leány elkomolyodott.

– Alighanem az lesz a vége, hogy a felesége leszek.

– A házasság készülő reformja szellemében?

– No nem! Mondom, hogy ők csak eszmei harcosok. Anyakönyvvezetőhöz fog kísérni, sőt paphoz is – annak rendje szerint –, bár kijelenti, hogy csak az én meg a rokonok kedvéért. A cselédünket sem fogjuk magunkkal egy asztalhoz ültetni, ha ugyan lesz cselédünk.

– Hát miből akarnak élni?

– Ő a Bogdán – Vaziliu Bogdán a neve, erdélyi fiú –, segédszerkesztője a pártlapnak, a M u n k á -nak. És ha én is Pesten kaphatnék állást…

– No lám! Eszerint idáig már három csinos kis lehetőségéről tudok az életnek; lehet jómódú falusi földeskisasszony, szelíd apáca és formás fővárosi menyecske. Valóban keresztúton áll. A kosztümök közül a legutolsó illik legjobban magához, az asszonyos viselet – jobban a fodros kötőnél. Érdekesnek kell lennie, nem bájosnak – hatásosnak és nem takarosnak.

       Megint valami különös, édeskés árnyalat volt a hangjában, és míg konok buzgalommal nyomkodta a leégett szivar csutkáját az ablakpárkányhoz – a szemüvege fölött kicsit gúnyosan mosolygott. Mintha egyre kérdezne, kutatna, akarna valamit. Ettől a pillantástól nem szabadulhatott a leány; félig érdekelte, félig feszélyezte – és sehogy sem tudta eltalálni, hogy a sohasem látott ibolyaszínű fénycsillám a doktor szeméből ered-e egyenesen, vagy csak az üveg okozza. És úgy hatott rá ez a fiatalos észjárású, arisztokratikus ízlésű öreg, aki az ember komoly érdeklődésével és a férfi kíváncsiságával faggatta őt ebben a különös órában; – mint némely émelyítő és kesernyés orvosságok, melyeket üde és zamatos gyümölcsök szörpjébe rejtenek. Most hirtelen újra odafordult a leányhoz.

– Eszerint mindenáron itt akar állást a fővárosban. Hol próbálkozott már idáig?

– Jártam a minisztériumban.

– Állami középiskola nagyon kevés van Pesten, és szocialista vőlegény rossz ajánlat, azt ne említse! Van valami előkelő embere?

       Mariska a fejét rázta.

– Mindössze egy titkár ismerősöm van odabenn. A megyénkből való, hajdan mint szegény diák, instruktora volt a nagybátyámnak, és úgy mondja, a boldogult nagyanyám volt az első szerelme; – ő akkor megyeszép híres özvegyasszony volt és túl a negyvenen. A nagybátyáim azóta meghaltak, vagy elzüllöttek, ez a fiú pedig gyönyörűen indul fölfelé. Már előadták néhány darabját – a szamárlétrán is felvisz az út a tanácsosságig legalábbis, a miniszternek pedig négy eladó leánya van és szegények. Hát eléggé kedves ember ott az én emberem. Ha a kegyelmes, az államtitkár meg az osztálytanácsos nyaralni megy, akkor a személyi ügyeket rábízzák, és talán lehet valamit csinálni, valakit szabadságolni vagy iskolát párhuzamosítani.

– Aligha fog sikerülni. Inkább kerítsen valami asszonyt magának, valami mágnásasszonyt, az ér a legtöbbet. A polgárminiszternek hízeleg, ha egy kékvérű hölgy valamit kér tőle, a másiknak is hízeleg, ha valamit keresztülvihet. Én felajánlottam a pártfogásomat a városnál – de abban talán nem fog bízni, eléggé. Hát csak próbálgasson.

– Ó – hiszen én nagyon, nagyon hálás vagyok!

       A férfi újra ránézett a leányra, most már kissé gonoszul és csaknem sértően, éhes szemmel, úgyhogy az egyszerre elvörösödött, és kényelmetlenül fordította el a fejét a betegszoba hűs fehérségei felé. Bántani kezdte a gondolat, hogy ő most haszonvágyból tűri e sajátságos pillantásokat, és a természetes szűziessége fellázadt az erőltetett elfogulatlanság mögött – de azért mégis és mindenekfelett kíváncsi volt a folytatásra. Ehhez az emberhez hasonlóan még senki sem foglalkozott vele, ilyen gúnyosan jóakaró fölénnyel és némi hódolattal.

Egy apáca jött be, ablakot nyitott, hogy a dohányfüstöt kiszellőztesse. Az orvos eldobta a kiégett szivarját.

– Ezt nem lett volna itt szabad. No, még fél óra van hátra, még kiszáll a füst.

       Felkönyökölt, és valami bohém közvetlenséggel gyorsan egyébről kezdett beszélni. – Még meg sem kérdeztem, Mariska – mondja –, szereti maga azt a Vaziliust? Azt az újságírót, akinek a menyasszonya?

       A leány hátradőlt a karszékben. – Még nem tudom, mi az, amit szerelemnek hívnak. Furcsa, ugye, hogy ez késik nálam? Próbáltam már forszírozni is – nem megy.

– Az intellektuális fejlődése nagyon is gyors és határozott lehetett, az elnyomta a többit. Az alsó ajka valóban keskeny. De hát, ha szerelem nélkül megy férjhez – nem gondolja, hogy ez erkölcstelen?

       A leány kissé zavart lett.

– Felteheti rólam, hogy ezt megmondtam neki. Igaz, hogy ő most se lát, se hall – de azt hiszem, hogy nem sodrom veszedelembe. A vérmérsékletem elég garancia, hogy megmaradok az élet korlátai között. Bogdán a legjobb ember.

– Lám-lám! Korlátokat emleget egy szocialista író leendő felesége. Nézze, hát maga valóban szentnek tartja a megszokás törvényszerűségét, az élet mostani rendjét, szóval, a megrögzített morált?

– Betéve tudok minden elméletet ellene – mondta a leány védekező pillantással –, de valójában semmi sem késztet engem a kitámadásra. Ez a csata idegen tőlem, nincs semmi közöm hozzá.

– Maga tetszik nekem – mondta hirtelen a férfi, és most valóban könnyed akart lenni. – Sajnálom a rokonszenves szép arcát, okos szemeit, tiszta homlokát, üde formáit – hogy a tanításban kell elkopnia. A szeme majd fénytelen lesz, a haja csapzott és poros, fakó, mert nem ér rá gondozni – hogy elkopik a hangja, rekedt, zörgő lesz és a járása dobálódzó, súlyos, mert sokszor kell majd sietnie.

       Elhallgatott – gondolkozni látszott az összefüggésen azzal, amit még mondani akart.

       A leány szó nélkül várta.

– De hát így kívánja ezt a kopott, ósdi törvények rendje. Pedig minden ember egy külön világ – külön jogokkal, törvénnyel, külön erkölcsi kódexszel, és mindenki csak a maga belátásának felelős. A morált mérték után kellene szabni, ehelyett buta kényszerzubbony.

– Ej, ha!

– Miben állana például az asszonyi becsület? Ne csábítsd el a más férfiát – ne kacérkodj puszta hiúságból, és ne dicsekedj a kosarakkal, amelyeket adtál. Ennyi az egész. A többi lázító erőszak.

– Mindezeket már mondta valaki.

– Tudom, de mégis igaz.

– És a férfiak?

– Mi, a látszólagos egynejűségünkkel, csúnya falánkságunkkal, túlzott hajszáinkkal – ordas gazemberek, mocskos kutyák vagyunk. De higgye el, mindegyik ilyen gazember képes üdén, naivan, szelíd és tiszta faunmosollyal simulni hozzá a föld puha füvéhez – mert a földön aranyszín porzó hull a virágbibéről, és feszült izmokkal hajszolják, teperik egymást a gyönyörű vadak.

– Valóban költői – csúfolódott a leány, és a földre nézett. – De ha csak ez van a korlátok mögött, magtermelő bibék és a nekivadult állatok – akkor inkább csak hagyják meg a spanyolfalaikat.

– Ne felejtse el, hogy a virágoknak színes, jószagú leveleik vannak, s a szarvasbikának gyönyörű, koronás ágboga, pedig ez nagyon terhére van, mikor csak éppen ünőt keres. Vannak furcsa dolgok, éppen a szerelem körül. Az ember például szeretné telepazarolni a gondolatai asszonyát minden földi jóval, emberileg tökéletesnek látni – az ember szenvedni vágyna érte, és hűséges akarna lenni hozzá.

– Az ember állat ugyan, de sima testű, egyenes járású, tagolt beszédű, és – magasztosan szeretkező állat.

– És a korlátok – lássa – ezt ölik meg az emberben. Ha köteles vagyok valakit anyagilag ellátni, ha a hűség parancs, mely kijátszható, ha tudom, hogy őt is a kényszer fűzi hozzám, mert ő a parancsot nehezebben játszhatja ki – ejh!

– A házasság ellen semmi sem bizonyít – szólt közbe a leány merészen –, mert még nem próbáltuk meg a világot szabad szerelemmel. És ha már úgyis haldoklik, meg kell várnunk a halálát.

– Maga csakugyan ráér, gyermekem, de én már öreg vagyok. Úgy, nevessen! Milyen szépen tud nevetni. Ha tudná, mennyi minden rejtőzik felébresztetlenül egy ilyen öreg kujon lelkében. Odalenn délen láttam egyszer egy ráncos héjú, sötét gránát gyümölcsöt, de amikor széttörtem, belül piros volt, fehér magú, mint egy eleven, kacagó száj – és csurrant a vére.

       Kissé közelebb hajolt.

       Csodálatos arca volt, nyalábosan elhúzódó, mozgékony izmokkal, amelyek közt mélyek voltak a barázdák, hamis fogsorával, gyanúsan sötét bajuszával, gyér hajával és mélységes, szép szemeivel.

       Odakinn zaj hallatszott.

– Jaj, talán már hozzák is szegény nénit – mondta a leány felriadva.

– Igen, most mennek a szolgák a hordozó ágyért. Tehát sikerült.

– Röstellem, hogy elraboltam itt az idejét.

– A házamban úgyis nagy felfordulás van – magyarázta az orvos, és megzavarva, kelletlenül állt fel. – A feleségem meg a leányaim csomagolnak, holnap reggel indulnak Abbáziába. De ezt leszámítva, elhiheti, hogy én nagyon kellemesen éreztem magam a közelében. Szokatlanul kellemesen.

       A leány megbólintotta a fejét, és ő is felállt. A férfi akkor kezet nyújtott neki.

– Lehet, hogy bolondokat is beszéltem, én megrögzött vén dilettánsa minden szépségnek. Nem kell azért haragot tartania. De hogyha szüksége lesz rám, és elfogadja a szolgálatomat, juttassa hozzám az írásait. A lakásom címét megtudhatja itt a portásnál, és – például holnap délután otthon leszek, megbeszélhetnők a dolgokat.

       Mariska már nem felelhetett. Az ajtó feltárult, és két fehér zubbonyos szolga hozta széles bőrsaroglyán a beteget. Az arca ólomszínű volt, és a feje oldalt kinyúlt, mint valami tetemé – a dereka szarvasbőrrel átszorítva, nagy biztosító tűkkel megtűzdelve. Egyszerre sürgés-forgás támadt.

       A tudós professzor Mariskához ment, és biztosította a jó sikerről, egy apáca a beteg fölé hajolt vakítóan fehér fejdíszével, és éterbe mártott kendővel törülte a beteg arcát. Azután csakhamar megtelt a szoba érdeklődőkkel. Asszonyok, ismerősök jöttek, a Neszti néni távoli rokonai, vidékről felkerültek, akik a hangos beszédet és provinciális otthonosságot még nem szokták le; nekidőltek az ágynak és fontoskodtak, szörnyülködtek – míg az ébredező leány halkan, még mindig kábultan dünnyögte

– Ne mozgassák!

       Mariska tovább terelte őket az ágy közeléből. Egy darabig suttogtak még, aztán lassanként oszladozni kezdtek. A tanár utasításokat hagyott. Krammer Dénes elbúcsúzott, és a betegszobára ráborult a csöndesség. Mariska egyedül maradt a betegével. Az halkan felnyöszörgött néha, mert egyre gyűrődöttnek érezte a lepedőit, és lenn az utcán kavicshordó munkások zörögtek élesen, bántóan; később elszunnyadt – néha lábujjhegyen jött be egy apáca –, és halkan, észrevétlenül elmúlt a nappal.

       Az éjszaka is, óvatos, szelíd zümmögéssel, elkezdődött a kórházban. Egy távoli teremből még beszéd hallatszik, és átütődnek a hangok néha, mint a falhoz csapódó esti pillangó szárnya zizzenése. Valahol kulcsok zörögnek, lépések halnak el, majd a közelben egyenletesen koppanó, picike nesszel hangzik a vízcseppek esése, mert ideát a laboratóriumban nincs jól elzárva a csap. És álomszerűen, elmosódva, zümmögő, halk melódiává simulva szólal meg odalenn a földszinti kápolnában az apácák imádságos kara.

– A mélységből kiáltok fel hozzád, uram, uram – hallgasd meg az én szómat!

       A leány az ablaknál állt, és a zsongó csendességbe belekábulva, lehajtott fővel szívta be a júniusi est levegőjét. Odalenn a kórházkert fehér útjain, a líceumkerítésen túl sejteni lehetett a kavargó, nyüzsgő, élő óriási várostestet, amely most kezd az éjszakában titokzatosan feltámadni. Valami léha, kósza szél fűillatot hozott, ki tudja, honnét és Péter Mariska olyan csodálatos, élni sürgető, titkokat ígérő nyugtalanságot érzett, mint eddig soha. Mintha ismeretlen vágyakat, ismeretlen veszedelmeket sejtett volna meg – mintha mézédes virágillat csapott volna kacagva az elméletek dohos redői közé. A különös öregemberre gondolt, aki ma föléje hajolt, és műértő gonddal részletezte, boncolgatta a lényét, nőisége árnyalatait, aztán mikor megbecsülte, ínyenckedő vággyal nyújtotta ki feléje a kezét. És eszébe jutott a másik, a borzas, izzó szemű, fiatal férfi, aki olyan csodálatosan, forrón, osztatlanul és szívósan szerette őt, és ezt a szerelmet egész életre elégnek hitte. Hirtelen maga előtt látta sötét, nagy szemeit, összeszorított, ifjú, piros száját, és azt gondolta: „Milyen egyszerű a szerelem!” – Ebben a percben érezte, hogy az ő lelkébe mindig a szavak színes selyemfonalán fognak bejutni a vágyak, ingerek, nyugtalanságok – hogy tiszta asszonyi valója csak a fantáziája útján közelíthető meg. Majd a helyzetére gondolt, az élete útjaira, amelyek talányosan ágaznak szét előtte, és új szereplőket látott feltűnni a közelben. Hirtelen becsapta az ablakot.

– Írnom kell Bogdánnak. Írni fogok neki, ez jó lesz – mert most olyan zavaros minden –, még valami bolondot találok elkövetni.