Urak és parasztok
szerző: Thury Zoltán
Dél felé kezdett el esni az eső, de csak permetezett s ugy tréfázott, hogy abbanhagyta, meg ujra kezdte. Nem volt valami komolyan nagy idő, bár fekete volt az ég, mint valami sötétbarna posztó, a mire piszkos kék tintafoltokat mázoltak el fellegnek. Inkább a dörgés volt ijesztő. Valami messze búgással kezdődött el, mindig közeledett a hangja s olyan rémséges hangos lett, mintha valami ennél a világnál nagyobb vadállat ordítana le messzi magasról s ugy hallgatott el, mint Urnapján a rossz sortüz, a mit a rekrutákkal vegyes század puffant a levegőbe a templom előtt. Még elpukkant utána egy-egy láthatatlan röppentyü, a minek a nyomában aztán egyszerre lángba borult az ég és fölváltva vörös, sárga meg fehér szinekben égett az egész óriás kupola, mintha elképzelhetetlen nagy rémek csapdosták volna egymásba az ember feje fölött a fáklyákat. Szinte sziporkázott a mindenféle nehéz szagokkal telített sürü levegő, a mely pedig tunyán mozgott erre-arra egy-egy libbenéssel s még a füstöt is a földön hagyta, a helyett, hogy játszott volna vele, mint máskor, jobb kedvében. És az egészben az a legnevezetesebb, hogy a réten egyszerre megbolondult a csorda. Az ökör föltartotta az orrát a levegőbe s szagolt mint a kopó, aztán meg ideges lett a buta nagy állat, elkezdett remegni, döfölte egymást, nagyokat bőgött s vad rohanással haza indult, be a faluba. A tanyafészerre rá se néztek, amikor bőgve eliramodtak mellette s negyedórával később értek nyomukba a gulyások. Akkor már benn a faluban, emberek között huzta meg magát a sok barom, és elcsendesedett a pajtákban, lihegve a nagy futás után, körül pedig még feketébb lett az ég, tisztára éjszaka s künn a falu körül szomoruan hajtotta le a fejét az istenitélet előtt a buza meg a rozs.
Estefelé érkezett meg a patak. Még messze volt, a mikor már hallani lehetett a szavát. Zugott s a mint leszakadt a hegyek közül, egyszerre háborgó, piszkos szürke tenger lett a határ. Percz alatt megteltek a kubikgödrök, aztán nagy viztábla lett az egész rétség, jobbra is, balra is elkezdtek kongani a harangok a szomszéd falvakban s az ember a végtelen viz közepén tanácstalanul, bambán bámulta az eget. Olyan beláthatatlan volt a veszedelem, hogy haszontalan gyerekjátéknak látszott ellenében minden. Csak kiabáltak: uram segíts s most már itt is rángatták a harangot, a kicsit is, meg a nagyot is, de nem ugy, mint vasárnap, hanem mintha belebolondult volna a bajba a harangozó is.
Az öreg Rettegi Sándor a szép, régi kőház tornáczán állott s onnan kiabált le a béreseknek az udvarra. Mellette az asszony gyapotkendőbe bujva reszketett s egy kis cseléd a kisasszony után jajgatott. A gazda is halvány volt és aggodalmas, hanem keménykedett s gorombán leszidta a siránkozó gyermeket:
- Eredj pokolba: mit nyávogsz itt a nyakamon. Majd megjön, ne félj.
A kisasszony még reggel bement a városba. Négylovas kocsira pakkolták föl egy csomó komisszióval, a mik külön-külön czédulákra voltak irva. Azonkivül neki magának is volt elég dolga. Vitt magával vagy husz forintot, hárászra, selyemre... Az anyja most már hangosan sírt az ura mellett és kunyorált neki:
- Csinálj valamit... küldjél valakit eléje Sándor, ez nem tréfa, nem tréfa...
- Hazahozza az a négy ló, ha már utban vannak. Ha pedig még nem indultak el, csak van eszük s nem jönnek.
- Honnan tudjam én azt? Fogass be, én megyek eléje. Sándor, ha baj éri... Tudod, hogy kettő már meghalt... Ha ez az egy is meghal, akkor elvesztem az eszem...
A gazda megfogta az asszony kezét, magához vonta s most már szorongva bámult bele a viharba maga is. Lenn a cselédek a pinczét üritették ki. Közéjük kiáltott:
- Pista! Nyergelj!...
Az asszony erre még jobban megijedt.
- Nem te! nem engedlek...
A férfi kibontakozott s indult lefelé a lépcsőn:
- Menni akarok.
Lenn a vizben állva várta meg, mig elővezették a lovat, fölkapaszkodott a nyeregbe s nekivágott a tengernek. Az asszony pedig végig esett a kis cseléd mellett a kövön s nyitott szemmel és hangtalanul lihegett. A kis leány az ölébe vette a fejét és dörzsölni kezdte a homlokát, hogy térjen magához. És nagy nyomasztó csend lett a házban. A többi cseléd is eltátotta a száját s bámulták a kapu nyilását, a melyen kilovagolt az ur. Mig hallották, hogy hogyan csapja be ütemesen a vizbe a lábait a ló, még suttogtak, azután pedig megvette őket a rejtelem, a mibe eltünt a ló meg a lovas, meg az egész nagy kép körös-körül és csak néztek erre-arra s várták, hogy leessék a vállukról a gond. A kastély lépcsője volt a legmagasabb, arra gyültek föl tanácsba s összedugva a fejüket, reszketve pusmogtak.
Azalatt pedig már régen elakadt az uton a kisasszony.
Gerend táján érte el a kocsit a viz. Akkor már az ut töltésére is fölhágott az ár és a kavicsrakások mutatták még egy darabig, hogy merre van az ut. Visszafordulni már nem lehetett, mert hátul még veszedelmesebb volt a világ... A lejtőn nagyon ömlött le a viz s a mikor a lány egyszer hátrafordult ijedten kapta vissza a fejét. A város tornyai feketén meredtek bele az égbe, mint valami magas, szimmetrikusra formált árnyak s mintha ugy inogtak volna jobbra-balra, mint a jegenye, ha szél fuj. Ettől megijedt s remegve szólott a kocsisnak, hogy gyorsabban hajtson.
A vén kocsis kibontotta az ostort s nagyot kongatott a lovak feje fölött, de azért csak lassan, a lábaikat óvatosan rakva küzködtek az állatok az árral s némelyik hátranézett néha, a nagy értelmes szemeit a kocsisra meresztve, mintha mondani akart volna valamit. De azért csak mentek s csak akkor bicsaklott meg bennük az erő, mikor egy kis lejtőre kerültek s a bordáikat kezdte mosni a viz. A kocsis pokróczokat dobált hátra a kisasszonynak, hogy csak takaródzzék be jól és káromkodva dörmögött:
- Itt pusztulunk, kisasszony.
A leány fölhuzta a lábait az ülésre s fehérre válva várta, hogy mi lesz. Mikor apadt a viz s reménykedett, hogy még se vész el ebben a szürke lében, a mi beláthatatlanul körülölelte, haza gondolt s ő kiabált ki a lovakra, hogy siessenek, mintha ez használt volna. Aztán meg, a mikor újra ellepte a viz a kocsit, imádkozni próbált. Valahogy rendetlenül összeszedte magában a miatyánkot és mondta, mint a gép. Mozdulni se mert, mert a kocsit jobbról-balról lökdöstek a hullámok. A kocsis is eleresztette a gyeplőt, belefogózkodott az ülésbe és ő is motyogott csendesen valamit, a mihez megemelintette a kalapot. Aztán sokszor hátrafordult, mondani akart valamit, de mindig csak lenyelte. Mikor uj kaptatóra értek s megint előttük állott a lejtő, amin uszik majd a ló is, meg a kocsi is, végig törülgette az arczát egy nagy vörös kendővel s csendesen beszélni kezdett a leánynak.
- A kisasszony fiatal s ha veszni kell, az a rendje, hogy én pusztuljak, a vén. Az már ugy lesz. Azért kérem alázatosan, hogy ha itt maradnék, tessék gondot viselni a kis unokámra. Ugy áldja meg az én Istenem a kisasszonyt, mert én se voltam soha rossz cseléd.
A leány fölbámult a bakra, a hol a vén ember beszélt, de nem is igen tudta megérteni, hogy mit mond. Összezavarodott az agyában minden arra a gondolatra, hogy nem kerül haza. Érezte, hogy fulladozik, pedig még csak a félelem fojtogatta. Nem az a végtelen piszkos viz, amely a kocsi oldalait nyalja és utána nyulkál. Pihegett s egyszerre fölugrott a kocsiban és megragadta a kocsis karját:
- Hajts!
- Nem lehet, kisasszony.
- Verd véresre a lovat, szakadjon ki a lelke, csak menjen...
Mikor a vén ember csendesen intett, hogy nem lehet erőszakoskodni, visszarogyott az ülésre s tompa elfásulásba esett. Behunyta a szemeit és várta, hogy mi lesz. Most már nem is imádkozott. Úgyis mindegy... Arra riadt föl, hogy a bakon rémülten kiabálni kezdett a vén ember.
- Végünk van.
- Mi baj?
A kocsis szakadozott szürke tömegre mutatott jobbra, ahonnan az ár jött. Nagy csomó tuskót hozott rohanásban a viz, egyenesen neki a lovaknak. A fa tompán koppant, amint egymáshoz ütődött és rohant lefelé. Nyihogva igyekeztek félreugrani a lovak, de a szerszám összetartotta őket s egymást rugdosta és marta a négy állat. Aztán panaszosak lettek. Özönnel jöttek a tuskók bele a szügyükbe, meg az oldalukba. A szögletes hasábok fölhasították bőrüket, a mi utánuk jött, az már a húsba vágta be magát. Az első két ló lefeküdt a vizbe s tölcsért fujtak maguk előtt a sürü zagyvalékba. A második kettő még állotta egy darabig a veszedelmet s aztán az egyik ezek közül is elbukott, egészen be a viz alá. Esésében oszlopot fecskendezett föl a vizből és sárgás lével lett tele a kocsi. A negyedik reszketve állott. Patakzott belőle a vér... Homályos szemeivel néha hátranézett nagy szomorúan, a vén kocsis pedig leeresztette a karját s elkezdett keservesen sirni:
Hirtelen hátrafordult s rekedten, egészen belelágyulva a fájdalmába, szólott a kisasszonyhoz:
- Ne felejtse el, a mit a gyerekekről mondtam. - Aztán előre mutatott a lovakra: - Ezeknek már vége.
Messziről hangos szó hallatszott:
- Eszter! Eszter!
A lány fölugrott és egy füzfa mögött messze, hogy alig ismert rá, az apját látta. Az öreg Rettegi lóháton küzködött az árral, de nem tudott előbbre jutni s a füzfa alatt megállott. Megint kiáltott a leánynak:
- Ülj fel egy lóra és jer ide.
A leány összeszedte minden erejét és visszakiáltott az öregnek:
- Nincs ló!
Az öreg olyant szorított maga alatt a lovon, hogy az állat nyivogni kezdett s nekiindult a viznek. Az ár azonban visszasodorta a fa alá. Azalatt a kocsit döngették a hasábok. Már majdnem szétmállott az öble is. Kerekei már összetörtek s most már igazán a viz himbálta az egészet, mint valami ladikot. A leány ujra visszaesett az ülésre s azon gondolkozott, hogy mi az, ha az ember megfullad a vizben. Eláll a lélegzete... Fog-e nagyon fájni? Befogta a száját és próbálta, hogy mi lesz majd. Rémülten kapkodott a levegő után, a mikor belemeredtek szemei a próbába s meghült benne a vér.
És akkor valaki a kocsi mellé állott. Erős nagy paraszt került oda valahonnan, mintha a vizből bujt volna ki s szó nélkül kiemelte a lányt a kocsiból s ugy az ölébe fektetve, mint a hogy a gyermeket szokás, megindult vele keresztül a réten. Pár lépés után visszafordult s kiabálni kezdett a füzfa felé, a hol az öreg Rettegi kínozta a lovát.
- Csak menjen haza az ur. Akkorra mi is ott leszünk.
Azzal megint nekiindult a viznek. Derékig ment benne, de birta. A leány remegett a karjaiban s egyszer, mikor nyakig belemerült a szürke vizbe, körülfonta karjaival a nyakát. A nagy paraszt pedig rámordult:
- Csendesen legyen a kisasszony... Itt maradunk mindaketten.
Mikor pedig elért a régi kőházig, fölvitte a leányt a tornáczra, maga pedig nehezen lihegve leült a küszöbre pihenni. Fenn zavaros nagy lárma lett. Az asszony nagyot sikoltott s mind a kettejüket egyszerre ölelte magához a férfi. És sírtak, fuldokolva, ujjongva, lenn pedig térdig vizben éljenzett a cselédség. Végre eszükbe jutott a nagy paraszt is.
A vén Rettegi lejött hozzá s kezet nyújtott neki. A paraszt azonban visszavonta a magáét. A gazda meg volt bántva s mérgesen szólott reá.
- Mi baja Kovács Ferencz? Nem jó kéz tán ez magának?
Csendesen felelt a paraszt.
- Pörösködünk. Mig az a négy hold ide nem megy, vagy oda nem megy, nem barátkozom.
Az öreg Rettegi gondolt egyet s megint nyujtotta a kezét.
- Hát menjen oda. Maga haza hozta a leányomat, én megköszönöm.
- Köszönje meg az ur, de ne igy.
- Hát hogy?
- Ugy, hogy: köszönöm. Arról pedig majd tesz a törvény. Annak a dolognak nincsen semmi köze ehhez a dologhoz. Igazságot itél majd nekem a biró.