Urak és cigányok
szerző: Mikszáth Kálmán
A nagy luxus, a nagy adó, meg a nagy adósság legelőbb seperte el a dzsentrit.
Tudós urak cikkeket, egész könyveket írnak a dzsentri pusztulásáról, hogy annak így kellett történni, mert ez olyan mint a fogzás: kihull az egyik fog, másik nő helyette, nem történik semmi változás, a világ kereke tovább fog forogni.
Van aki megsiratja a nemességet, van aki azt mondja: elaggott már, hadd menjen az útból, ha korhadt!
De nem úgy van az! A világ kereke tovább fog forogni? Dehogy fog, dehogy! Hát a cigány-purdék mire valók, hogy bele ne fogóznának?
A dzsentri elpusztult - sipirc a cigánynak is. Szegre lehet akasztani a hegedűt. Nem sír már a nótán senki.
Cigány se álmodjék többet piros nadrággal; hanem keservetes könnyhullatással nézegesse, hogy szakadoznak le a címerek a kastélyok homlokzatáról, hogy kopik el legelőbb a kapu az úri portákon (amióta csukják már), aztán a bútor bent, aztán a hám a lovakon, legutoljára pedig elkopik a nemes úr ruházata.
Szegény ember lesz, a cigánynak nincs már mit adnia, de azért még mindig kevély és büszke, még mindig nemesember.
A földesurak pusztulásával egyenletesen hanyatlottak a cigánybandák is. A főbandának vége van, az elköltözött innen, valahol a külföldön csavarog, a második bandából pedig hitvány »malac-banda« lett, mely hatosokért, rézkrajcárokért húzza a szebbnél szebb nótákat... ámbár azok se olyan szépek már, mint azelőtt.
Csakis ebben a hitvány világban eshetett meg az a szörnyű csúfság a brácsoson, aki a tányérral szedegetni járt, hogy útközben mindig eleszkamatőrözött egypár hatost.
Azelőtt a százast a pofájához ütötte a nagyságos gavallér, s még másnap is ott volt a piros helye, hogy megkapta; nem lehetett eltagadni.
Holmi hatosokért még szóbeszéd se lett volna, ha ugyan a brácsos hozzányúl, de a régi világban bizony nem bántotta volna.
Most azonban megindult az inkvizíció a brácsos ellen, s az a szégyenítő rendszabály hozatott, hogy a brácsos egy eleven legyet vegyen a mutató és a nagy ujja közé, mikor a tányérral jár. Ha a légy elröpül, vagy ha nem kerül vissza elevenen, akkor biztos jel, hogy megint bűnre használta az ujjait. A legyet vissza kellett hozni minden áron, csakis akkor kapja meg a fölmentvényt a tiszta kezelésről.
De azért még mindig szívós a cigány faj. Éveken át, mióta már az urak nem járnak be mulatni a székvárosba, ha a hegy nem jön Mahomedhez, Mahomed megy a hegyhez, ők rándulnak ki sátoros ünnepeken a falvakra, bekopogtatnak a düledező rozzant kastélyokba, s kimuzsikálják azt a kevés pénzt, ami már másra kell, sok másra.
Nyitva találják az ajtót. S egy-egy szegény úr úgy veszi, mint valami egyiptomi csapást, de annyi ereje még sincs, hogy a cigánynak azt mondja: »nem lehet«. Adja a gavallért rogyásig, végkimerülésig.
Legjobban járt tekintetes Kikinday László úr, aki mikor elszegényedett, meg is siketült. Mikor a cigány hozzájött, csak a fejét forgatta, hogy nem hall ő abból egy hangot sem. Menjenek isten hírével odább.
A cigánybanda roppant elkeseredett. A prímás a hegedűjére támasztotta barna arcát bánatában, s rápotyogtak a könnyek a húrokra. Mert hiszen Kikinday volt eddig a legnagyobb patrónusuk. Szívesen muzsikálnának neki még ingyen is holtig.
- Inkább te siketültél volna meg - mondá a pikulás a brugósnak.
- Vége a világnak - ordította a cimbalmos. - Koldusbotra jutottunk.
De hiába vala minden keserűség, azért a hallását bizony vissza nem nyerte Kikinday uram, s a cigánybanda azóta, mikor végigjárta vándorútjában a kastélyokat, mindig sóhajtozva kerülte ki a Kikinday házát.
Mégis csak szomorúság! Hogy éppen ennek az egy embernek kellett megsiketülnie!
Hanem hát az történt az idén, hogy Kikinday uram örökölt nyolcvanezer forintot.
Megint úr lett. A legelső dolga volt bemenni a székvárosba, s ott elkezdeni a régi életet.
Ebéd után azt parancsolja a pincérnek:
- Küldjön el a bandáért.
A pincér nagyot néz rá, de nem mer ellenkezni. Hanem a barátjai közbeszólnak:
- Minek neked a banda, ha nem hallod.
- Hallom biz én, kedves barátom, nagyon. Nem voltam én siket sohasem. Hanem úr voltam teljes életemben, s inkább siketté tettem magamat tíz esztendeig, mintsem bevalljam a cigánynak, hogy nem bírom a nótáját megfizetni.
Hát bizony ilyen az a dzsentri... Nem javítja azt meg semmi, csak a halál. És el nem rontja semmi, még a nyomorúság sem.