Upton Sinclair
szerző: Ambrus Zoltán
Upton Sinclair amerikai írót egyszerre híressé tette az első regénye, amelyben azt írta le - a Ventre de Paris óta divatos, semmitől meg nem riadó részletességgel -, hogy azok a húskonzervek, amelyekkel Amerikában a legtöbb szegény ember táplálkozik, micsoda disznóságokból és hogyan, miféle rémes piszok hozzáadásával készülnek, hogy minél nagyobb hasznot hajthassanak a húskonzerv-gyárosoknak. Ez a regény ugyan nem volt olyan szép, mint a Copperfield Dávid, sőt nem is annyira regény volt, mint inkább elsőrangú újságírói leleplezés, de ma már a regényben nem a szépséget szokás keresni, hanem a szociális vonatkozást, és ami ezt illeti, meg kell adni, hogy a szociális vonatkozás nemcsak hogy nem hiányzott Upton Sinclair regényéből, hanem csak úgy dúlt, sőt valósággal bűzlött belőle. Mindazok az amerikai polgárok, akik valaha ették a konzervgyárak főztjét, hogy lelkileg elkérődzhessenek annak emlékén, mi mindent nyeltek le évek hosszú során át, megvásárolták Upton Sinclair regényét, és minthogy ma már egy regénynek az értéke attól függ, hogy hány példányban fogy el és mennyire tetszik a legkevésbé művelteknek is: Upton Sinclair egyszerre fölemelkedett a világhírű regényírók sorába.
Upton Sinclair értett hozzá, miképpen kell eljárnia egy világhírű regényírónak, hogy a szép pozícióját meg is tarthassa. Amint előbb a konzervgyárakba járt el, ezután is eljárt "tanulmányokat tenni“, de ezután már a cselédszobákba járt el s kapualjakba, ahol vidor portások beszélik meg in camera caritatis gazdáiknak a botrányait. Sőt, nem érve be azokkal a tanulmányokkal, amelyek így, a szellőztetés útján, jutottak hozzá, álszakállt ragasztott és elszegődött milliárdosokhoz tányérváltó inasnak, bakon ülő vadásznak vagy alkalom adtán gyerekkísérő lakájnak, hogy minden titkot megtudjon, hogy felkutathassa, előhalászhassa és feltálalhassa a közönségnek, mi minden rothad a gazdag emberek lakásaiban. Ezeket a nagy gonddal és rettenthetetlen szimatoló szervvel gyűjtött tanulmányait aztán egy második regényben örökítette meg, amelyben a Pot-Bouille óta divatos, semmitől meg nem riadó részletességgel fedezte fel, hogy az amerikai milliárdosok erkölcsei semmiben nem különböznek a Pot-Bouille szegény és nyavalyás kispolgárainak az erkölcseitől. Ez a regény is jókora érdeklődést keltett a közönségnek abban a nagy rétegében, amely nem minden irigység nélkül utálja a milliomosokat, s minthogy az újságok reklámjai hetekig emlegették, hogy miféle detektív-trükkökkel jutott Upton Sinclair regényének a motívumaihoz: az új könyvből is számtalan példány kelt el, sőt több, mint számtalan!... Így a világhírű regényíró maga is milliomossá lett, s annak boldogító tudatában, hogy immár eleget tett az örökkévalóságért, megpihent a babérain.
Upton Sinclair többé nem írt; ezentúl már csak íratott magáról. Hogy mit íratott? Természetesen hétről-hétre mást. Jóízű történeteket, kedves apróságokat, vidám anekdotákat, kedélyeskedéseket megörökítő, mókás eseménykéket, humoros, tréfás, elmés avagy süketítően bárgyú mondásokban bővelkedő apró románcokat, a néhai Mark Twain legkedveltebb zsánerét továbbfejlesztő dolgokat, szóval kommünikéket, amelyek - ha a kereskedők reklámainak egyformaságára emlékeztető hangon is -, de mégis csak ébren tartják a közérdeklődést e világhírű regényíró személye iránt. Mert elvégre egy milliomos is szívesen látja, ha a tízéves vagy az ötéves regényei új meg új kiadásban jelennek meg, kis halakat, jó halakat hozni a gazdájuknak. És ez az ember nem hinné, hogy a szegény amerikai író vagy újságíró-kulik milyen leleményesek és a termelő erőben milyen kifogyhatatlanok tudnak lenni, ha arról van szó, hogy a mestereikről, a nagyjaikról sületlen, ízetlen, idétlen, minden értelem nélkül való és csak otrombaságban kiváló történetkéket kell kieszelniök!... Nem hinné, ha nem ismerné a Mark Twainről és az Upton Sinclairről szóló irodalmat, amely, ha komolyságra nem is, de papírtömegre mindenesetre vetekszik a Goethe-irodalommal. A babérain pihenő világhírű regényíró máig nem unta el a róla szóló irodalomtörténeti adatoknak és históriai adomáknak gyárilag való előállítását - amiből azt a tanulságot szűrhetjük le, hogy a demokrácia világában csakúgy, mint a pokolban, az úr úr marad, és nem ír, hanem diktál.
Upton Sinclairről azonban nem olyan stílusú históriai adomák szólnak, mint aminők azok az archaisztikus irodalomtörténeti apróságok, amelyeknek egész tömege nyüzsög a régi könyvek és a legújabb "Vegyes“ rovatok olvasóinak az emlékezetében. Az Upton Sinclairről szóló anekdoták megannyian mai zamatúak és olyan világfelfogást lehelnek, amelyet ugyan még nem kögítettek filozófiai rendszerbe, de amely csak annál elterjedtebb azok között a bölcselkedők között, akik legutoljára láttak hozzá a gondolkodáshoz. Az utolsó románc például így szól a maga, kőbevésni való egyszerűségében:
Upton Sinclair egy lelkes hívét, George Grown anarchista filozófust elítélte a rendőrség öt napra, mert elragadtatásában egy népgyűlésen Upton Sinclair mellett tüntetett. Igaz, még elképzelni is bajos igazságtalanságot, mely annyira égbekiáltó volna, mint ha a rendőrség nem akkor ítéli el az anarchista filozófust, amikor ez anarchista tanokat hirdet, hanem akkor, amikor az anarchista filozófus anarchisztikus tanok fejtegetése helyett az irodalmi lelkesedését fejezi ki és a barátja mellett tüntet... de Upton Sinclair meg is torolta a rendőrségnek ez azt égbekiáltó igazságtalanságát. Hogyan torolta meg? Összebeszélt nyolc barátjával s élére állva ennek az elszánt kis csapatnak, nyíltan föllépett a törvény ellen, mégpedig olyképpen, hogy a következő vasárnap, fittyet hányva a tilalomnak, teniszpartit rendezett. Noha mindössze ez volt a bűnük, a bosszúálló rendőrség nyolcvan dollár pénzbüntetésre vagy nem fizetés esetében nyolcvan órai fogságra ítélte az elszánt kis csapatot és vezérét. A társaság tagjai között milliomosok is voltak, de a pénzbüntetést egyikük se akarta lefizetni, mert hiszen ez a megadás az elvnek a vereségét, az elvfeladást, a törvénynek való meghódolást foglalta volna magában. Így került a világhírű író a fogházba, ahonnan társait is, őt is kivezényelték az egyik útra, követ törni. Egy nagy író, akinek követ kell törnie!... (Mert talán fölösleges mondani, Upton Sinclair ez alkalommal, búfelejtésül a "nagy író“ címet és jelleget is megkapta a kommüniké-költőktől.) Mit tehetett volna ennek utána a nagy író, a világhírű író, Upton Sinclair? Összeállította azoknak a bíráknak és ügyészeknek a névsorát, akik vasárnap teniszezni szoktak és bevádolta mindannyiukat. Ez a nagy pörösködés még nem dőlt el se jobbra, se balra, de Upton Sinclair máris elhatározta, hogy ha ismét olyan felháborító igazságtalansággal fog találkozni, mint előbb, és a bírák meg az ügyészek nem fognak börtönbe kerülni s onnan kivonulni az országútra követ törni, akkor újra össze fogja gyűjteni barátait és ez az elszánt kis csapat nap-nap után két-három óra hosszat élénk "Vau-vau!...“ kiáltásokkal fogja kifejezni a mai társadalmi rend irányában érzett utálatát mindaddig, míg megfelelő elégtételt nem kap, úgy a milliomosokkal tarkázott elszánt kis sereg, mint ő, Upton Sinclair!
Upton Sinclair végére szokott járni annak, amit valaha céljául tűzött ki, vezessen bár az útja akárminő helyen avagy helyiségen keresztül. De a legjelesebbekkel is megtörténik néha, hogy egy-egy váratlan incidens hirtelen megállásra, várakozásra, rostokolásra kényszeríti őket és ha nem is tovább, csak pillanatokra, de mégis feltartóztatja az egészséges fejlődés felé irányuló, diadalmas előnyomulásukat. Ez a kellemetlenség történt meg most Upton Sinclairrel. Kénytelen szünetet tartani annak a célnak a megközelítésében, hogy egyrészt ráterelhesse a közérdeklődést a középiskolák második osztályába járó fiúkra, akiknek az iskolai tréfáit a felnőttek világában sikerrel népszerűsíti, másrészt hogy a nyilvánosság előtt való szereplésével örök időkre példaképül szolgálhasson ezeknek a gondtalan fiúknak. Kénytelen "Ácsi!...“-t mondani a szolgálatában álló kommüniké-költőknek, egy kis időre felfüggeszteni a róla szóló irodalomtörténeti adalékoknak nagyban való forgalomba hozatalát, s ahelyett, hogy továbbra is csak íratna magáról, mint már megszokta, ideiglenesen megint személyesen írni, mint régente. Ebbe a szomorú kénytelenségbe az a váratlan incidens sodorta, hogy a felesége, Mrs. Sinclair, Strindberg öt feleségének a példáját követve, faképnél hagyta világhírű férjét, hogy a számára megépített halhatatlanságból eltűnjék balfenéken, egy költőcskével, aki még nem világhírű, csak ezzel a lépésével kóstol bele először a világhírbe, de ifjú és bohó jól tudja, hogy ahol ő keresgél, ott mindent, még az irodalmi érvényesülést is meg lehet találni.
Upton Sinclair, abban az időben, amikor megházasodott, nem mulasztotta el, hogy ez alkalommal egy kis enunciációt intézzen az ő hűséges olvasóközönségéhez. Ebben az enunciációban hangsúlyozta, hogy ő a gondolatközösségen alapuló szerelmet olyan fenséges dolognak tartja, amelyet a pap vagy az anyakönyvvezető mormolása csak profanizál, de korlátolt gondolkozású családtagokra való tekintetből kénytelen volt alávetni magát ennek a komédiának is - amiért ezennel bocsánatot kér haladottabb gondolkodású olvasóitól. Minthogy pedig ez okból annak idején bocsánatkérésével egyetemben a házasság megtörténtét is kénytelen volt bejelenteni a nyilvánosságnak: most, a változott viszony közt, természetesen beállott annak a szüksége, hogy a nyilvánosságnak is kijelentse magát. Upton Sinclair tehát, kivételképp újra személyesen ragadva tollat, megírta a diadalmas szerelem modern énekének második, befejező strófáját is, az ellenversszakot, és bizonyos megelégedéssel közölte hűséges olvasóival, hogy közte és Mrs. Sinclair között megszűnvén a gondolatközösség, Mrs. Sinclairtől, quondam: feleségétől elvált, békességben és ezúttal már akárkinek a mormogása nélkül, tehát sokkal fenségesebben, mint ahogy a házasságát megkötötte... azért most már fölösleges pardont kiáltani s csak arra kéri a szíves olvasót, hogy vegye tudomásul az ügy stornírozását.
Upton Sinclair, szokott éleslátásának pillanatnyi elgyöngülésével, kifelejtette számításából, hogy quondam Mrs. Sinclair se fogja elszalasztani a világhírű elválás kedvező alkalmát anélkül, hogy intim nyilatkozatokat ne adjon le az alkóvtitkok iránt melegen érdeklődő hírlaptudósítóknak. Ezt annyival kevésbé mulaszthatta el, mert hiszen a színi pályára szándékozik lépni, s ezen a pályán a gyors előrehaladást semmi se könnyíti meg annyira, mint az alkóv-viszonyok őszinte és minden félreértést kizáró, részletes ismertetése. Elmondta tehát, sok szimpátiát keltő nyíltsággal, hogy a nagy írónak nincs egészen igaza, mert a gondolatközösség nem szűnt meg közte és Mr. Sinclair közt - ő ezentúl is készségesen aláírja Mr. Sinclairnek minden gondolatát -, de csakis éppen a gondolatközösség nem szűnt meg, mindig egyéb közösség megszűnt. A nagy író örökösen a konzervgyárakban, a milliárdosok cselédszobáiban vagy a teniszpályákon tartózkodott, s állandóan megfelejtkezett arról, hogy egyszer-egyszer haza is el kellene nézni; fenséges gondolatait a feleségével is csak írásban közölte, márpedig őt a legszebb gondolatok se elégítik ki... azon a nézeten van, hogy egy nőnek a boldogságához egyéb is kell, nemcsak a gondolat. Minthogy pedig neki joga van a boldogságra, elhatározta, hogy ezt a nagy költőtől távol fogja keresni. Ő hajlandó a monogámiára is és szívesen meghozza a társadalomnak azt az áldozatot, hogy kitart a választottja mellett, de ennek az az előfeltétele, hogy választottja méltónak bizonyuljon erre a kitüntetésre. Tart tőle, hogy másodszor se választott a legjobban; nem meri remélni, hogy a fiatal költőben megtalálta volna az igazi férfi ideálját... de ez csak az ő baja, annyival inkább, mert választottját egyelőre neki kell eltartania. El van készülve rá, hogy hamarosan ki fog ábrándulni a fiatal költőből, de akkor majd keres tovább... addig keres, próbálkozik, kísérletez, csüggedetlenül, lankadatlanul, fáradhatatlanul... addig kezdi újra meg újra elülről a boldogság keresését, míg rá nem talál az igazira. Mert neki joga van a boldogságra és nem nyugszik addig, míg fel nem találja. Függelékül pedig megjegyzi, hogy épp azért lép a színpadra, mert először is: Ibsen hősnőivel való nagy lelkirokonsága kiaknázható specialistásnak ígérkezik, és másodszor, mert úgy érzi, hogy színésznőnek teljesen tehetségtelen, ami - reméli - a mai világban már nem hátrány, hanem előny... színpadra vonulásának kolosszális szenzációja ugyanis nem tarthatna sokáig, ha a közönség úgy találná: "Nini, hiszen egészen olyan, mint a többi színésznő!...“ ezt már meg is érezte egy színigazgató, aki megértette a kor szellemét, s aki őt azzal a föltétellel szerződtette Ibsen-drámákra, hogy igyekezni fog minél rosszabbul játszani. Már el is fogadta ezt az értelmes ajánlatot, viszont kikötötte, hogy nemcsak a kutyáját, hanem a lírai költőjét is magával fogja vinni, és a lírai költőnek, hogy legalább a zsebpénzét maga keresse meg, szintén színpadra kell lépni... amit különben élénken ajánl a nagy költőnek is.
Upton Sinclair, úgy látszik, csakugyan elírta magát, amikor azt jelentette ki, hogy közte és egykori felesége között megszűnt minden gondolatközösség; a volt Mrs. Sinclair bájosan nyíltszívű és nyíltszavú ellenkijelentéséből inkább az tűnik ki, hogy Upton Sinclair regényei senkinek a gondolkodására nem lehettek nagyobb és tartósabb hatással, mint erre az érdekes asszonyra. Azért kérdés; nem fog e később, a nyugodtabb emlékezés óráiban úgy gondolni a volt Mrs. Sinclairre, mint arra a nőre, aki minden szerelme közül a legméltóbb volt hozzá? Az amerikai regényirodalom egészséges tovafejlődése érdekében az volna kívánatos, hogy ne érje utol ilyen lírai ellágyulás, hanem a kölcsönös kiábrándultságból új ihletet és új munkakedvet merítve, házassága élményeit is olyan testes kötetté dolgozza fel, mint azokat a tapasztalatait, amelyeket a konzervgyárak üstjeiből és a milliárdosok fürdőkádjaiból kanalazott ki. Kiszámíthatóan nagy és talán világrekordot csináló hatása volna ennek az irodalmi csemegének; mert, mint Strindberg hasonló tárgyú regényének és D'Annunzio Fuoco-jának a példája mutatja, nemcsak Amerikában, hanem Európában is százezren meg százezren vannak, akik különös gyönyörűséget találnak az effajta irodalmi művekben, sőt még olyanok is lehetnek százezren meg százezren, akik, mikor tanulni iparkodnak, tétovázást nem ismerő kézzel nyúlva bele a világirodalom legújabb könyvtárába, véletlenül éppen Upton Sinclairhez fordulnak.